Biztató versek
Nagyon elfáradtam,
mindenem úgy fáj,
lábaim gyengék,
a terheket nem bírják.
Lassan, csendben hazafele mentem,
Az alkonyat fátyla már az ég peremén lebbent,
és a nap sugara, mint ahogy ég, mint ahogy lángol,
nyugovóra tér, mint idegen földről fáradt hazavágyó.
Mikor az őszi nap az ablakon át
utolsó meleg-sugarát küldi.
A hajnali harmatot felszárítja,
mint anya, ki gyermeke szeméből
a könnycseppet letörli.
Győzzél vagy veszíts
Nevetni és boldog lenni, ezt mondta nekem valaki,
Hogy nehéz a múltra visszaemlékezni.
Megfogta valaki a kezem, s madártollat nyomott a markomba,
S abban a percben megnyugvást éreztem a szívemben.
A biztonságodat félem, Boldogságom.
Fogd a kezem, és győzd le a szorongásod!
Szürreális kép kecsegteti nyugalmad.
Légy hát éber, aki kötetlenül súlytalan.
Az irigység hoz gyűlöletet,
De a szívesség sok szeretetet.
A harag hoz a szívre mérget,
Sohasem hozott békességet.
Míg zárt ajtókra koppantva a napfényt továbbviszed,
Akkor a befalazott lég már nem sötét, rideg.
Míg kérdések sora fejedben nem pihen,
Addig csak a kő, s nem a szíved hideg.
Felvenni a világgal a versenyt csak az tudja,
akinek önmagában is meg van a saját útja.
Megtörtént már többször is, hogy
valahol olvastam valamit,
s amikor elgondolkodtam róla,
rájöttem, az engem is érint.
...Aki mást mond, az mind hazug veled.
Az nem család, ahol egymást bántják,
A gyengét verik és megalázzák.
Úgy folyik szememből a könny, akár a patak.
Szemedben csillog a fénye,
Onnan fel az égre,
S vissza a földre: így süt le a nap.
Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind belevész.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Hitted volna? - gardróbban is lehet imádkozni,
templomod az, ahol szívből tudsz hálát adni.
Ott és bárhol meg lehet világosodni.
Az élet minden perce túl drága,
nem kéne elpocsékolni hiába,
széppé, érdekessé kellene váljon,
így érdemes élni a világon.