Biztató versek
A Téridő, e Végtelen, rácsos abrosz
vágyakat gyújt, hűs fénye sebesre karcol,
érzéseknek gyöngyöt gurít, asztalt terít,
s rég kihunyt ragyogást volt csillagból hevít.
Ha glória helyett
töviskoszorút viselsz,
és Júdások hada vesz körül,
ha a felhők felett
nem látsz Napot,
és leroskadsz tehetetlenül,
ha a hit elhagyott,
és magányos vagy...
Te még látod a magban az érlelődést,
a jövő gyermeke már a magot sem látja,
mit kaphat mást, mint képzelődést,
mit hagyunk, az élhetést leváltja
Cipőjét bánatom lábára fűzve
fátylat terít fakó örömre.
Elindult csendben, mint egy álom,
az útját sejtem, kitalálom.
Még alig pitymallik,
harmatot hint a lég,
rózsafelhőt ringat
könnypárás, éji ég.
Másfél éve már, hogy legyőztelek.
Soha egy kicsit sem szerettelek!
Életem része lettél már örökre.
De néha elfelejtelek kis időre.
Koronás démon tiporja e földet,
Egyformán ítél ostobát és bölcset,
Törölve jelent a hatalmát bömböli,
S miazmás nyálát a képembe fröcsköli.
De jó lenne gyerek lenni,
Anyával együtt nevetni.
Építeni homokvárat,
fésülgetni a babámat.
Álmodj egy szebb világot,
Felhők fölé egy olyan országot,
Hol virágba borul minden reggel,
S veszélytelen lesz majd az ember.
Egy nyári este a légy zümmögését sem hallani,
Ilyenkor lehet szemeid álomra hajtani.
Fenyők gyűrűjében egy fűz áll gyönyörű koronájával,
S egyedül küzd a gondok százával!
Mikor a nap véget ér,
s az ágyamban fekszem,
gondolatok ezrei
járnak a fejemben.
Ha nem leszek, arra kérlek,
olvasd el egy-egy versemet,
addig tedd, míg olvasáskor
szemedben mosoly s könny rezeg.
Életérettségi
Hálával tartozok és köszönöm, hogy vagyok,
testet kapott lelkem, halálig benne maradok.
Kissé kopott, megnyúlt bőrömben lakhatok,
sürget az idő, de én mégis lassan indulok.
Lassan újra itt a nyár, ami hidd el, megvár.
Kiálts most az égbe hát.
Öntsd ki lelked bánatát.