Biztató versek
Minden reggel felébredünk.
Minden este lefekszünk.
Jobb életet keresünk.
Ébren, álmunkban
tudjuk, semmi nem hibátlan.
Tudom, bármit elérhetek, amit csak akarok,
oly kemény vagyok, mint testemben a csavarok.
Bár darabokra törtem, s padlóra küldtek,
az első hetek nagyon kilátástalannak tűntek.
Loptad, vagy Anyád szülte véled?
Nem mindegy: eszed hordozza, vagy véred.
És ha könnyed csorog arcodon,
Erőlködés vagy őszinte fájdalom?
Igen, te tetted magad azzá, ami vagy, mindenről te tehetsz,
És a kezedben a sorsod, szinte bárki lehetsz.
Te, igen, te voltál, aki átment mindenen,
És nem érdekelt a többi hitetlen.
Ha fáradt a lelked,
Nehéz lett a szíved,
Ha álmatlanság kínoz,
Ha gyötrelem az élet,
Csak dalold ki csendben
A bús éjszakába,
Csak sírja ki tollad
Könnyeinek árja!
Mint a fergeteg, fújnak őszi szelek,
sodródnak a sárga, vörös levelek.
Így ősz táján szüntelen, nap nap után
elmúlásról jönnek képzetek... buján.
Jövő
A régen múlt, eltakar,
Kis ágyikómban a paplan betakar.
Nem gondolok rád, de mégis veled álmodom,
Oly szép, Igaz se volt, bánkódom.
Válaszaim
Pár hétig tollat sem ragadtam,
Nem tudtam, miről írjak,
Nem jutottak eszembe még a rímek sem.
Te soha nem leszel emlék.
Lelkem élő, eleven részeként
viszlek téren, időn át mindig
forrón ölelve, soha nem feledve.
Csak meg ne állj!
Csak vissza ne nézz,
mert lábad megcsúszik
a hegy kiálló kövén!
Mennyi mindent hallgat el az ember,
ha megbántanak, akkor is mosolyogsz!
Visszaszólni nem akarsz vagy nem mersz,
de nem igazi már a mosolyod!
Vajon van-e értelme a létezésnek?
Higgyünk-e a kétkedésnek?
Vagyok én, s van a külvilág,
Köztünk fizikai átfedés.
Jellemszűrőn keresztül érzem illatát,
Asztalom körül sok a vezeklés...
Elfárad az a szív,
és fárad vele a lélek,
még tenne, hiszi, dolga van,
de a test is megkopott,
hajlik háta, már bizonytalan.