Versek a boldog szerelemről
Mióta megismertelek, az életem értelmet nyert,
Azóta nem vágyok semmi másra, csak hogy a te karjaid közt aludjak el.
Hej, ugyan, mit nekünk a hervadó szépség?!
Mi mindenkor egymás lelkét szerettük!
Nem volt bennünk soha semmiféle kétség,
s jól tettük! Kit érdekel hát a vénség!
Milyen boldog vagyok, hogy vagy nekem,
Bánatban és örömben mindig velem leszel.
Egyet balra húztam, egyet meg jobbra.
S a jobb oldal volt, mely az arcodat elém hozta.
Csak egy szó, kimondva mit sem ér,
ha nem érzed igazán,
hogy több van ebben mindennél.
Jön a jó idő,
Már nincs fejem fölött tető,
Nincs szemem előtt sötétítő,
Annyira pezsdítő
makáma
Gondolkodtam valami blickfangos címen,
a témához illőt egyet sem leltem.
Írtam, mit diktált a szívem,
soraimat vezette tiszta érzelem.
Kis tündér csodálatossá teszi eme világot,
Boldoggá teszi a vén zsiráfot,
Lelkem érzi a hiányod,
Gondolva rád, ellepik a szívemet virágok,
Oly fontos nekem, mint Frida Kahlonak a festés,
Minden napot napról napra varázsol szebbé,
Káprázatos szeme elbűvölő...
Komoran ültem egy padon,
Gondolkodtam magamon.
Hogy alakul az életem,
Lát-e még a szerelem?
Nemrég még volt egy múzsám, aki elhagyott,
Mondván, hogy szülni fog egy csillagot.
Anyu és apu nagy-nagy örömére
Meg is érkezik úgy... azt hiszem... hó végére.
Kár?!
Tenyerünkön az életvonal: görbe,
hátunk mögött az Isten jár.
Varázsló?
Mert lépteink előtt lábnyomában
járni könnyebb?!
Szívemben szendergő, vörös virágom,
Lelkemben sarjadó, új vágyakozás,
Ölelkező fénysugárban kelt álom
Elcsente a hajnali szép pillantást.
Hold fényében megfürödnék,
csillagok közt barangolnék,
hajnalfényben rád találnék,
Göncöl szekerén repülnénk,
kacagva egy kört megtennénk,
lágyan ringva keringőznénk...
Logikát ne keress a szívben,
Se rendszert ezernyi érzésben,
Ez a vidék maga a káosz,
Semmi sem hasonlít egymáshoz.