Versek a boldogságról
Megismerem már-már ezer közül.
Leheletfinom selyemszálak
lengenek minket körül.
Engedélyt kapott legszebb vágynak
hajtókáján, könnyedén örül,
s gyomrom izgatottan remeg,
ha gondolom vagy
szimplán csak elhangzik neved.
Jön a nyuszi szomorúan, kesztyűben és maszkban,
Nem érti, hogy mi a helyzet, csak azt érzi, baj van.
Felébredve halvány reménysugár rezdül
A pihe-puha, hajnali nap fényében...
BOLDOGOK a lelki szegények:
akik az alázat útján gyermeki lélekkel járnak,
elkerülve az elbizakodottság hamis biztonságát,
így beléphetnek előre elkészített mennyei hazájukba.
Ma én csak felülök egy felhőre, s a lábaimat lógatom,
ma én csak felmászok a legmagasabb hegyre, s a napkorongot forgatom,
ma én csak megállok a legforgalmasabb utcán, s táncot lejtek a széllel,
hangosan nevetve hagyom, hogy forgasson, mit sem törődve a szóbeszéddel.
Szomorú gondolat bánt,
nincs locsolás, s ki tudja,
mi vár ránk.
"Minden gazdagságom hangok és szavak,"
minden, mim van, s igazán adhatok.
Mindent, mi én vagyok, mit én jelentek,
neked adom egész életemet...
Sokszor teszem fel magamnak a kérdést:
Boldog tudok lenni egy olyan világban, ahol a legnagyobb vágyam tilosnak számít?
Lelkedben rejtsd el a telet,
hideg szelet, havat, jeget,
tedd el mélyre, be a sutba,
nem kell sapka, sem a bunda
Vágy, mit még nem éreztél soha.
Mágnesként vonz a mosolya.
Szemében tűz lobog, igazi méreg.
Hiába húzod be a kéziféket.
Kora tavaszi délután
a zebránál állok,
pirosat jelez a lámpa,
várunk, hogy zöldre váltson.
A csalódások jönnek s mennek,
Köztünk élnek s áldozatot szednek.
Kínoznak minket, ádázul lesnek,
De ahogy jönnek, el is mennek.
Ők négyen voltak oly szépek és álmodók.
Orgona sípja ez, mondták a rokonok.
Holdfényes, csillagos nyári est, bódító,
Ahol a harangnak virága már nyílott.
Úgy simulnék hozzád...
Érinteném arcod,
Ízlelném a csókod,
Vívjunk nyelvvel harcot.
Mosolyom tereád száll
Ablakomból, Virágszál!
Énekem tenéked jár
Újonnan is írva bár.