Versek a boldogságról
Veled
Aranyló hegyen tűzgolyót fogtam,
csordogált a fény vörösben, bíborban.
Tücskök ciripeltek, rigó hangja szállt,
bokámhoz ért halkan egy harangvirág.
Sok a mérges, mogorva ember,
Szigorú mindig az arcuk,
Nem szabad engedni őket, meg kell győzni,
Tele lesz ránccal, ha hagyjuk.
Őszi levélsusogás bontja ki csended,
Szép, téli, havas táj öleli át bennem
A vágyat a tulipános tavasz iránt!
Egyszerre csak virágba borultak a rétek,
s találkoztak bennem rég nem látott messzeségek.
Álmok öleltek csak hosszan a valósággal,
s a világ is megpihent a rohanással.
Karácsony hideg éjszakáján
Egy ember az eget kutatta.
A boldogságot kereste teraszán,
Töprengett, vajon találja?
A boldogság lehet olyan,
Mint egy dolog, mire várnak.
De lehet akár váratlan,
Mint egy kóborló kisállat.
A szomorú múlt álarcban távozott,
Ezüst csillagok tüze is megkopott.
Bujdosón vitte el sötét bocskorát,
A január fújt üdítő harsonát.
Hála
Ideje van annak, hogy köszönetet mondjak
Mindazért, mit az évek elébem sodortak.
Sötétkék felhők, sugárzó napsugár,
Dombok, völgyek, hegyeken át keresgéllek, fénysugár.
Emlékszem még, amikor egy hideg őszi napon
A szívembe lopta magát a kis bolyhos angyalom.
Párom a falvat postásként járva
Figyelmes lett egy csöppnyi cicára.
Az első nő
a földi létben
Éva lett az
édenréten,
boldog Ádám,
szíve repes,
ily szépségre
hogy lelhetett?
Fárad a lábad, az út egyre várat,
Mintha sosem fogyatkozna előtted.
Mégis lépdelsz, egyre a távolba kémlelsz,
Talán hazaérhetsz, ha van, ki vár.
Nő, egyre nő a sóvárgás.
Késik, nem érkezik a havazás.
Emberek szívében ott a kívánság,
Hogy jöjjön el az égi tisztaság.
Évvégi fogadalom.
Esti nyugodalom.
Poharak koccannak,
Virslik roppannak.