Versek a búcsúzásról
A sosem volt igaz
Nem kell már a szereteted...
Életedbe
beleveted
újra magad...
Gyönge napfény csúszkál a leveleken,
mikor eleresztik anyaágukat...
Kitéplek a szívemből erővel,
ahogy a hold szaggatja
utolsó sugarait az éjből,
átadva helyét a sötétnek,
mikor csillagtalanná válik az éj,
otthonává a tobzódó lidércnek,
hogy színpadi táncát járhassa az éjben,
míg a felhők foszlányai...
Gyenge lelkem ezer felé tört széjjel,
Nem bírok aludni egész éjjel,
Rágondolok, elment, nincs többé,
Hirtelen ment el s vált köddé.
Külső világom eltűnik,
mikor a mélybe merülök,
kapkodó lélegzetem megnyugszik,
viharos lényem csendesül.
Lenne még mit mondjak, szépet s jót neked.
Ami rossz volt, elmúlt, s egyszer újrakezdheted.
Elvinnélek mélyen szemembe zárva
a végső, nagy, nem retúr utazásra.
Ok: a mondott holtodiglan egymásnak,
az örökkön-örökké az imában.
Valaha biztos te is barátom voltál
Kiálltam érted akkor is ha nem láttál
Régóta tudom más lettél nagyon
Te tőled ez akkor is nagy pofon
A múltamból
Csendben állok sírod felett,
S az idő oly elszenvedett.
Szép karácsonyfám
vízkereszt napján
szomorún lebontásra vár.
Szerető szívek többé
nem veszik körül a
szoba közepén.
Nem emlékszem már a hangodra,
látlak még néha.
Álmaimban már nem jelensz meg,
nem szólsz hozzám.
Fájó szívvel intettem hát búcsút,
megtanultam kezelni mind, ami rám zúdult.
Magam alá temettem, akármi bántott,
minden egyes sértő szó a mélyre rántott.
nem vártam egyedi ízvilágot
vagy hogy a napjaimat fűszerezd
mint egy bonbont lelked most kibontom
ahogyan hangjegyeit a lemez
sima tökéletes csomagolás
benne tátongó űr és képzelet
ami lehettél volna s ami vagy
a tejút krémjéből csak kis szelet...
Fájdalommal élni (valahogy máshogy)
Mint a naplemente, úgy múlik lassan, csendben.
Feledésbe merülve, szétszórtan keresve önmagát szüntelenül, szorosan ölelve, engedni nem akarva.