Versek a búcsúzásról
Feleslegesnek hitt,
hallgatag jajszavak.
Molyrágta, lerágott,
elhagyott csont maradt.
Egyedül maradtam, messzire mentél,
Égi utadon fényes csillag lettél.
Mikor itt sétálok, mindig eszembe jutsz.
Pedig mással is jártam már itt.
Pedig más is ugyanúgy szeretett.
Mikor itt sétálok, egy kicsit megpihen a lelkem.
Mert neki is eszébe jutottál.
Áldott a kezed, mivel a vasárnapi húslevest főzted,
ha gyerekeidet és unokáidat vártad,
áldott a lelked, ami többet aggódott, mint kellett,
de a családod számára mindig kitártad.
Vissza ne térj, kedves galamb,
itt már neked morzsa sem akad,
szállj vissza távoli vizek fölé,
keress biztos, élhető partokat.
Úszik bárkám,
Hajtja a szél,
Jelenik egy tündér,
Hozzám beszél.
Mellettem vagy még mindig, -
Válaszolsz, ha kérdezlek,
A néma csendben sikít, -
Lelked él a szívemben.
Vár rá az újabb út, a hosszú végtelen,
de a diák úgy látszik, elszakadni képtelen.
Szomorúan visszanéz, még egyszer visszaint,
fél, mert nem tudhatja, mi vár rá odakint.
Nézz rám, Ó, te szegény bolond,
Szerettelek téged, de engem itt hagytál.
Hisz fáj a szívem, ha én sírok,
Szembenézzek veled a lelked másik oldalán!
Egy összetört szív krónikája
Mit mondhattam akkor,
Mikor újra és újra cserbenhagytál?
Ifjú, sajgó szívembe gyűlölet kését vágtál.
Kifogást nem tűrően pokolra kívántál,
Egyetlen mentsváramként Te is elfordultál.
Fényképed előtt egy mécses ég az asztalon,
szívünkben a végeláthatatlan fájdalom.
Szótlanul ülve ámultunk a vádakon,
legtöbb, amit hagyhattunk, az a kezünk a válladon.
Gombó Vilmos emlékére
Az Úr angyala jön és leül az ágy szélére
Megsimogatja a homlokot és halkan a fülbe súg.
A lélek összerándul, megrázkódik, majd lassan elernyed
Azután könnyű lesz.
Érzelmek tengerén
Sodródok most én.
Barátaim elvesztem,
Bolondjaim kergetem.
Akik köszönteni jönnek,
elbúcsúznak egy nap.
A széltől is kidőlhet,
ha öreg már a meggyfa.