Versek a búcsúzásról
Búcsúzik a tél. Elhagyom a hitvesi
ágyat, mit magány vetett keményre nekem,
ébredésem az egész éter meglesi,
oly sokáig aludtak rémálmot velem.
Mindennapi harcok
Én csak sétálok a parton, s reménytelen por csapdossa az arcom.
Szemeim könnyekben csordulva reméli, nem lesz több ilyen harcom.
Elhagyatva...
Tudtam,
hogy egyszer vége,
nem kellettem neked sem.
Csak játék voltam - esténként.
Elfelejteni, mi megtörtént...
Nem lehet már!
Fájdalmat okoztál! Itt hagytál!
Magamra hagytál...
Az életed könnyen nem adtad.
Harcoltál magadért keményen,
- és mert tudtad, hogy szeretnek.
Harminckilenc év, ennyit kaptál,
szíved telve volt álmokkal, hittel.
Tervezted a boldog, szép jövőt,
s lám, álmod a csillagokig vitt fel.
Mielőtt megszülettem,
Sötét volt, és reszkettem,
Nem tudtam, mit hoz a nap,
S mi ez, mibe keveredtem.
Ha egyszer végtelen utamra kelek,
engedd, hogy elvigyem ölelésedet.
Ne fordulj el némán, sértődékenyen,
ne legyen úrrá rajtad vad érzelem.
A feledés oly nehéz!
Feledni azt, aki közel a szívedhez, oly nehéz.
Igen, még itt vagy.
Még itt alszol a szívemben.
Már nem akarok semmi mást,
mielőtt szemem lecsuknám,
csak még egyszer érezni téged,
égni szerelmes csókod tüzében.
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol
Nem értitek, mi ítél kárhozatra,
Mi lehet gyógyír a kínokra?
Csillagtalan égből nem jő már csoda,
Sokszor azt sem tudni, lesz-e vacsora.
Egy barátság vége
Nem tudom, hol kezdjem,
Volt valaki, nagyon szerettem,
De ő nem szeretett engem,
Ezt elfogadtam: természetesen,
Bár nagyon fájt, és magányos lettem.