Versek a búcsúzásról
halálmadár
Fényes, fekete tollak
repkednek a szélben,
vén holló tollászkodik
a drótkerítésen.
Egy szívvel születtem,
S eggyel halok meg,
Ha összetörik szívem,
Akkor fetrengek a mélyben.
Az idő gyors léptekkel halad,
s mi, mint nyűtt ruha,
kopunk ki az életből.
Fogyatkoznak a barátok,
egyre szűkül a család.
Félem, ha az idő egyszer magába zár,
a fény útján nem lesz többé találkozás.
Egyedül leszek Isten elé járulva,
fehér ruhába öltözve mély alázattal.
A szavak messze elkerülnek,
Ajkamon a csend mosolyog,
Szívemre hajol a magány,
Céltalan tájakon bolyong.
Széttárt karú Élet, megkérlek téged,
hogy az emberekkel ne játszd a véget.
Mert annak a hajónak tovább kell menni.
Csak menni csendben, új partot venni.
A levegő, mit adsz,
A seb, ami gyógyul,
Jobb a bal után
Oly kecsesen, de lódul
Örökkévaló lett a csupa-kezdet,
hűségekből, apró, fényűző dacból,
kifogytam minden bűntudatból,
botorkálok előre kimért időmben.
Halkan lépkedek
A sár őrzi léptemet
Vad felhők kísérnek
És nem hagyok
Árnyékképeket
Nem nézek már vissza
Dacosan ballagok
Fülemben dübörögnek...
Emberek és évszakok
Égett lombok édes füstje száll.
Rozsdaszíntől vöröslik a táj:
sárga, bordó, bíborló színeken
megcsúszik a napsugár.
Levelét vesztett fa ága
a falakat karmolássza.
Lelkemet borzoló hang -
fülsiketítő, pedig halk.
Búcsúzó
Az angyaloknak örök álma
Az embernek végtelen fájdalma.
Egy gyertya pislákoló fénye
Világosság lelkünk sötétjében.
A sötétben egy gyertya ragyog,
Csendesebben szólnak most a dalok.
Egyedül vagyok e világban ám,
Lám, mégsem kínoz engem a magány!
Ha kivisztek majd a temetőbe,
Zokogó özvegyem, előre!
Eltemet majdan a fekete föld,
De a szemeidet meg ne töröld!