Versek a búcsúzásról
Ki tudja, mi van odaát,
békesség vagy örök káosz?
Az élet nem oszt koronát,
s lelkünk nem köthető lánchoz,
ki-ki megváltja otthonát.
Kopott utak, kopogó kövek.
Remegő kezek, fájó szöveg.
Teli este, csendes holdtölte.
Ilyenkor újra miért jönne?
Nem leszek hosszú,
Szertelen torkú,
Végtelen szájú,
Képtelen bájú,
Nem mondok mesét,
Eloldott zenét,
Ez, amit hoztam,
Nem party-program...
Kertedben állok, hallgatok,
már örök adósod vagyok,
virágaidból tépek.
Csokornyi jó hírt szaggatok,
kezemnek súlya visszafog
még átölelni téged.
Nyári szellő fújja a hajam,
A gondolataim között csak te jársz,
És én nem felejtek soha.
Amit tettél, nem volt szép tőled.
Toll serceg a papíron,
Méze hull a csöndnek,
Elválni készül testtől a lélek.
Búcsú Anditól
Már minden véget ért, úgy érzem én.
A szíved magas, tükörjég falán
Remélem, egyszer átjutok. Talán
Az Alkotónk is erre vár. Helyén
Tollam sistergése tűzként éget.
Lassan füstölgő papíromra
Lánggal hasítom szóról szóra,
Szegény sorsa hogyan ér majd véget.
Tíz éve már, hogy az emlékedet őrzöm,
Megszaporodtak jócskán a ráncok a bőrön,
A nyarak most is forrók, a telek deresek,
Végleg fölcseperedtek közben a gyerekek.
Tova, de hova?
Cersei a színről - idő előtt - távozott
(Az újra és újra és újra... átkozott!)
És mégis, hopp,
van kétség itt-ott.
Már egy év telt el?
Fel nem foghatom.
A jók miért mennek el?
Ezt én nem tudom...
Miattad, hogy lássalak, bejártam volna a világot.
Eltapostam volna, ha utamban áll, minden virágot.
Az égről a csillagot én lehoztam volna,
Összehordtam volna csak neked, halomba.
Egyszer nem leszel velem,
Nem érintem meg kezed,
Nem tudhatom, mikor vagy tréfás vagy komoly,
Nem láthatom arcodra felszökni a mosolyt.
...S lelked zokogva borul reá.
Szívedben egyetlen kérdés dobog,
Miért pont ő az, kit elragadtál?