Versek a búcsúzásról
Árva levelet
Borzos szellő riogat
Csend nyugvó téli fagyban
Széncinke fekete ruhája
Fázósan bújik
A sírkereszt álmába
Fekete lelkem sötét...
A móló végén vársz rám,
mögötted a Nap ragyog.
Melletted ott áll apám, anyám,
s a lábad körül pipacsok.
Köszönöm ezt a pár hónapot, mit veled tölthettem.
Köszönöm, hogy sok mindent megosztottál velem.
Köszönöm, hogy tanítottál csatákat nyerni s veszíteni.
Köszönöm, hogy szerethettelek és viszontszerettél.
Nehéz sorsot hagytál nekem,
tudom, nem gondoltad te sem,
boldogságunk ily` rövid lesz,
elválaszt a halál minket.
Röviden az elmúlt 9 évről
Boldogságot adtál, mint a fény,
Beragyogtál minden percet,
Loholtál felém büszkén, kedvesen,
Majd megálltál a teraszon, mert tudod,
Tudtad, mi a rend.
Búcsúzunk. Mosolyunk legörbül, szemünk könnybe lábad,
Nehéz most itt hagyni kicsi iskolánkat.
A Tanító nénit, aki öt éven át
Vezetett minket a felfedezés útján.
Jó lenne-e, ha emlékeznék
minden egyes szóra?
Vagy talán csak az,
ha a megnyugtatókra?
A szívem sokkal gyarlóbb,
mert a türelmet nem jóra,
ahogyan te, hanem rosszra
használja, de te sarlót
Százszor is újraszületsz bennem
Az éjjel megszülettél, langyos könnycsepp lettél,
Simogattad szembogaram, arcomra kiszöktél.
Vissza akartalak tartani, de nem bírtam veled,
Úgy értél hozzám, hogy nem éreztem kezed.
Puhán zörren a nád
levelei közt a szél,
kerget egy rozsdabarnán
mélázó pillanatfoszlányt,
és benne rigóének didereg.
Éppen Terád gondolok,
még ha nem is hiszed.
...Ennek az egésznek a végét
épp úgy vártam,
minthogy kiszabaduljon a lélek,
miként láncaiból a rab,
kijuthatnék, de félek,
ez már nem lesz olyan érzés, mint a tegnap.
Mindazok, akik nincsenek,
Ballagnak a befont hajú idővel,
Mosolyuk maga a nap, könnyük a szél -
Velem vannak, velem.
Felelősségvállalás
Az utolsó szó gyanánt
Meghallgatnád-e egy bűnös szavát?
Nem csaltam vagy hazudtam,
Mégis rám róják a hibát.
Odakünn tél van most
Bennem mégis őszi szél uralkodó
Szívemet megannyi rács alkotó
Nem lelek lakatost.