Versek a búcsúzásról
Túl késő, kiáltja a józan ész,
De a szív menekülni kívánna.
Ami szeret, tudod, van az a rész,
Hogy így alakult ez, ő már bánja...
Gyere, ülj le, nézzük az eget,
Csillagos a mai napon is.
Nem tudom, meg merem-e kérdezni,
Hogy sokszor miért nem vagy itt.
Te vagy az, ki öt gyereket nemzettél,
Engem római ötösnek neveztél.
Te vagy, aki embert nevelt belőlem,
És a félelmeimet sikeresen legyőztem.
Kihűlt már rég az a kilincs.
Ablak mögül bámult,
a helyére rándult
a bilincs.
A sírok között sír az őszi szél,
bús zokogása nekem is sajog.
Mert elege lett a halványkékből
a nyár reggelre kilépett a képből
teraszon felhúzott napernyő repked
túlélte a hétfőt utálja a keddet
csapkodja a szél a zsalut egyre
szélgyerekek szaladnak a hegyre
az utolsó rózsa ringva még remél
hogy titka illata a szívekig elér...
Miért fáj ez annyira?
Kérlek, adj erőt nekem,
Azt mondtad, nem hagysz magamra,
De mégis megtetted.
Tánc
Miért vagyok oly törékeny
Csak táncolnék a vékony jégen
Lecsúsznék a hegygerincen
Ragyogj mellettem kell a fényed
Kéz a kézben mert én félek ebben a vaksötétben...
a barátok csak jönnek-mennek,
de én szerettem volna, hogy te maradj.
Szó nélkül
Befejeztem, ebből kiszállok
Kegyetlen élet mögött állok,
Nem sanyargatom magamat tovább.
Testem őrzi ennek súlyos nyomát.
Néha sokáig bizonygatod erőd,
néha elesik az, ki egykor erős.
Néha sírva, üvöltve kérleled,
légy számomra édes lételem!
Szerelem
Évek múlnak felettünk,
emlékek tartják életünk,
még mindig úgy látlak,
mikor szívemben zártalak!
Téged
Szemem sötétbe borul,
fényem emléke lelkemre csordul.
Képzelt búcsúlevél barátomtól
Csúf-illatú, halott virág marja szívem,
Álmaimban dúvad-madár tépi testem,
Vékony fonál nem tartja már meddő lelkem