Versek a búcsúzásról
Kétszáznyolcvankét történet jött össze,
a háromszáz sem volna innen messze.
Ám csituljon, ki eddig követett:
lesz majd talán egy kötetlen kötet,
hogy mondandóim még tovább terjessze.
S ha majdan egyszer lelkem téved,
Mesélhetem neked szép mesékkel,
Miért szerettelek úgysem téged,
Hisz` elvesztettem kékes énem.
Lehet, már vége, de én küzdök érte,
Itthon ülök a szobámban sírva, félve,
Lehet, hogy már másé, csak én nem vettem észre.
Veled vagyok még gondolatban,
bár, mint megoldhatatlan talányt,
kedvetlenül félretoltalak
kudarcaim poros íróasztalán.
Önmagam legrosszabb verziója vagy.
Voltál mindenem, szerelmem, gyűlölöm
Mindvégig egész alakos tükröm.
A huszonegyedik század haldokló virága
Részeg szavak sokasága
Sírva nyomja lelkemet,
Hazug szavak mézes máza
Téveszt meg most engemet.
Nélküled unalmasan telik a nap,
Veled jó volt minden pillanat,
Minden perc örök emlék marad,
Amit veled töltöttem e hosszú idő alatt.
Elhomályosodott
búvárszemüveg lebeg.
Benne riadt tekinteted,
utolsó levegőbuboréknyi
sikolyoddal csendesülve
a hullámok szívverésében.
jaj de jó hogy most nem hiányzol
s ha mégis eszembe jutsz azt közömbösen
jó lenne ha ez így maradna
hiányod nem ütne lyukat örömömben
Nekem ő volt az életem
De a múltat már csak égetem
Az emlékeket szétszedem
A szerelmem lefékezem...
Te vagy, kire mindig jó szívvel gondolok!
Igaz, hogy nevetni most nem nagyon tudok.
Elmém visszacsalja hangodat fülembe,
csak egy apró könnycsepp csillan meg szememben.
mindig érzem
halk lépteit
selymes nyakamon
szorító kezeit
oly jó ez az érzés
akarom akarom
nincs kérdés
csak álmodom...
Csókolnád ajkam,
De eltűnök halkan.
Érintenél lágyan,
De lelkem nagyon fáradt.