Versek a búcsúzásról
Itt nyugszom Én,
mint viharban kitépett fatörzs.
Mit tegyek? Az elfogyott derűre
hogyan borítsak bohóckalapot?
A levegő megfagyott jóelőre,
pedig tudom, hogy bűntelen vagyok.
félve nézek magasabbra,
más nem is lát el oda,
én ma éjjel csillag vagyok,
csak az, amely sosem ragyog.
Nékem nincs tenger kincsem,
De mim van, azt eléd terítem.
Fáj a tovasuhanó idő,
az árnnyá vált szeretteink,
hogy az ifjúság expresszvonata
már elszaladt,
és nélkülünk fut tovább.
Ne félj semmitől. Elég ha én félek,
S megtört szívvel, vakon szerelmet remélek.
Te ne félj semmitől, csak éld az életed,
Én majd mosolygó arccal mondom: ég veled,
S még egyszer, utoljára átölellek téged,
Majd szomorúan konstatálom: véget ér az élet.
Főnixmadár tollával írtam
Búcsúlevelem, de nem sírtam....
Tudom, holnap útra kell kelnem,
választásom nincsen, el kell mennem.
Annyi mindent mondanék, de még sincsenek szavak,
szememben a könnyek mindent elmondanak.
Volt egyszer egy liliom - táplálta a szeretet.
Bizalom, megértés kelyhéből ivott eleget.
Tépte szél, sújtotta jégeső - még mindig pompázott.
Úgy látszott, semmi se olthatja el azt a lángot.
Kerestelek mindenfele,
kerestelek reggel, este,
kezemben virágok nyíltak,
színesek,
s én sehol sem leltelek,
vesztettem.
Szépséged ismerem, egynyári fénysugár,
oson havas felhő, télen nem nő virág,
bábuként lógattál illatod tavába,
gyönyörűség voltál, ma már csak homály vagy.
Borbély Barbara (Beautiful Lie)
Az árnyvilágba bejut a nap fénye,
Holt lelkemen átüt a melegsége.
Esténként édes álommal remélem,
Lehet még élő földre lépnem.
Kis falunkra leszáll az éj,
Puha párnán álmodó...
Úgy fáj itt bent
a sok gondolat,
úgy fáj odakint
minden mozdulat,
az éji kékségben,
ha reád gondolok,
úgy fáj.