Versek a búcsúzásról
Fájdalmas valóság: itt hagytál, elmentél.
Jó szándékú, szorgalmas életet éltél.
Őszi levélként zizzen a búcsúének,
ötven közös évet szánt nekünk az élet.
Édes Emilnek- immár odaátra
Dermeszt lelkemben még a kihűlt helyed,
érted a mennyet kell újra nyitnom...
Utolsó lehelettel sóhajtalak,
végső mozdulatomban is ölellek.
Karjaimmal, kedves, még betakarlak,
érezz még engem a közelben.
A költő nem beszél, csak ír,
Szemében bánat és csak sír.
Betűkbe önti mély bánatát,
Szó nem hagyja el ajakát.
Mindenkinek szüksége van
egy őszinte, segítő kézre,
s hogy valaki azt súgja neki,
hogy megérti: és megérte.
Nesztelenség. Néma a táj,
elvackolva pihen a vad,
zsenge szellő lopakodik
a megritkult lombok alatt.
A még remélt, várt holnapok
rohanva süllyednek a múltba,
egymásba folynak nappalok
és éjszakák. Ne várjunk újra,
mert minden új már régen régi,
mire az emberész feléri,
s megállítani nem lehet
az így lepergő életet.
Könnyem, könnyem, érzelemeső,
Potyognak homályt, vigaszt leső
Szememet bús tükörré tevő
Fátyol, a lélekbe öltöző.
Úton, útfélen ott a lábnyomom,
a verseimet pedig rád hagyom!
Dérlepte hó szívem tavaszt nem vár,
Méteres fagy takarja, nem éri napsugár.
Virultak a rózsák, elmúlt a nyár,
Nem sétál többé egy szerelmespár.
Nem vádolok senkit, de fáj a rettenet,
Elorozták tőlem egyik szerelmemet.
Maga volt az élet, lelkem sajog belé,
Szívem egy darabja lett az enyészeté.
Hol az a táj, hol az a szép sziget,
mely boldog, édes álomba merít?
Szapphót keresnéd? Nem találod itt.
Csak könnyek árját, végtelen vizet.
Rég volt, hogy sós könnyeim
záporában ültem.
Rég volt, hogy zaklatott
szívem megpihent.
Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.
Oly jó most ülni a nyugvó nappal szemben,
eget lesve, hallgatni a suttogó fákat,
és hegyeket nézve, sóhajtani párat.