Versek a Carpe diem életérzésről
Lackfi János után szabadon
A nőci, ha ötven, még tetszeni vágyik,
hogy elérje célját, mindenkit ámít.
A bőre még hamvas, de tesz is érte bőven,
balzsammal, krémmel kenegeti bőszen.
A most, most van!
Madarak dalát hallom,
Puha párnám tapintom,
Rózsaillat lengedez,
Hiányzik a szerelem.
vonatok síneken szabadon,
fejemben valami zakatol,
száguldó gondolat ütközött,
őrjítő kacajom felnyögött.
Élt egyszer egy szerzetes, taoista, csintalan,
Megfogadta, végigneveti azt, ami még hátra van.
Nevess, hogyha meghalok,
Én most már csak por és víz vagyok.
Táncold életed vadon,
Porfelhőként ölellek vakon.
...egymásba gabalyodó szálak,
és egymásnak feszülő vágyak...
Az orgona úgy nyílott el,
észre sem vettem.
Míg ezt-azt ide-oda tettem,
elhulltak illatos szirmai.
A bor maga a csoda!
Mint koldusnak a vacsora!
Mint a regének versek utolsó sora.
megfagysz, ha megérintesz,
a szememen jégvirág nyílik,
kővé válsz, ha hozzám érsz,
megbénulsz agytól a szívig
Alkoholba fojtom folytonos bánatom,
Mindenki csak átnéz, és létezni fájdalom,
Szóhoz nem jutok, inkább leírom,
Hogy mi történt, holnap megírom.
Táncoló idő, tangózó perc,
Pianínómon felhangosított terc,
Egybevonz az örült éjszaki szving,
Testünk egy ütemre ring, hasamon csingiling...
A légzésben
Olthatatlan szikra égett odabent,
gyengéden, hangtalan izzott.
Mi a feledésben néha meglebbent,
emlékeztetve, itt vagyok.
Májusi eső illata árad szobámba,
a tegnapok emléke dől át most a mába.
A legszebb hónapot most ki kéne hagyni,
volt már elég szerelem, nem kéne annyi!
Lassan, fáradtan egy sóhajjal: megpihen,
A messziről jött Vándor: csendben lepihen.
Leül hallgatagon: egy csendes tó mellé,
Arcát fordítva a lemenő nap felé.
Eniszné Holecz Krisztinának Sok Szeretettel!
Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék,
Mintha normális szavakban bízhatnék.
De értelmes mondat számat el nem hagyta,
És Egóm ennél jobban nem is hízhatna.