Versek a Carpe diem életérzésről
Egy negyed fordulat és tüzes bot
Sötét lovas, harmadik vers
Udvar növekszik D-re,
ez éjjel kettő óra környéke.
Leesett a sokadik hó, messze volt még a tavasz,
lement már az éltető nap, s úgy ugatott egy kuvasz.
Ottan ültünk a nagy csendben, és élveztük a látványt,
mit egy mocskos háztető adott, és rajta a kátrány.
Az egész olyan vad és szabad,
Madarak az égben játszanak.
Forró szél süvít a tengeren,
A hideg fut át az emberen.
Lóvá tett vágyak?
Mind odavesztek?
Mik voltak akkor?
Képzelet-selejtek?
Első pillantásod, míg élek nem feledem.
Millió kósza érzés, de tudtam, ő kell nekem!
Mosolya melengette szívem, érintése reményt adott.
Elmúlt pár év, s ez érzés belém fagyott.
Nézd, mi fon mosolyt arcokra,
Mi kelt lelket naponta!
Lebegni és áradni...
Szeret. Szeret játszani.
Áábrándozás
Selyem pázsiton feküdj hanyatt,
láthatsz az égen
bárányokat.
Tereli őket az égi pásztor,
lágy déli szél.
Ellebeg a mennyország felé egy összegyűrt lélek,
Csendszonáta járja, alszanak az éjszemű vének.
Negyedszázados gondolatok a tucat kacat közül
Mára megkerültem a fát, hogy láthassam a mögötte rejtőző erdőt,
s tudom, hogy én is voltam törött korsó a kiszáradt kút mellett.