Versek az elengedésről
Elmúlt a fájdalom, már nem is érzed,
Mi kín az, mikor valaki egy sebet tép fel,
Mikor már nem fáj, nem érdekel semmi,
De bevillan egy kép róla, mondjad "Ő egy senki!"
Túl sok képzelet járja át testem minden részét.
Vörös hold bontja szét elmém egészét.
Csak írni ne kéne!
Fájdalmas lassan, kényszeredetten gördül a toll.
Csak írni ne kéne!
Bár minden gondolat semmivé válna születésekor!
Mit ér a szerelmünk, ha minden nap egy csata,
Túl zavaros kapcsolatunk csillagzata.
Olyan vagy, akár egy mágnes,
Nem leltem a megfelelő alaprajzra...
Nem elég szeretni,
Őt tisztelni is kell,
ki el akar menni,
csendben engedni el!
Ezt tanítottad nekem:
Emberek jönnek és mennek, de
Maradnak az érzelmek.
Hordozunk emlékeket, álmokat a másikról,
cserélünk érzést, mi fáj, hol vidít szépségük.
Törött szárnyú, árva sirály
A kietlen parton ténfereg.
Temetve egykori álmait már,
Megszokta magányát idelent.
Ez is egy vonattal kezdődik.
Igen, egy vonat, és nem A vonat,
és nem, nem A szerelem és nem A történetet,
csak egy.
Néha összetévesztem
a mentális lázat ihlettel...
Futva menekültem - csak el innen,
egyre követtek felhő-tépte álmok,
zaklatott lelkem vakon még hitte,
hogy szerelmünkön nem foghat az átok.
A város ma csak buszok zúgása.
Üresen, fémszerű hanggal kongok benne.
A széltől száraz szembe nem talál utat
semmi e szmogos, szürke panorámából.
Nem tudtam elmondani
Soha annál szebben,
Mint leírni egy versben,
Hogyan képes lelkem
És minden sejtem
Rajongani érted.