Versek az elengedésről
Nem tudhatom, mit hoz a jövő, mi változik.
Hogy a döntéseket, amiket hozok,
Vajon átgondolok?
A nádas közt üldögél egy leány.
Reá nézek és ismerem is talán.
Éppoly szelíd, mint a ló, ki betört.
De látszik tekintetén, hogy megtört.
Fáradtan futó szél a fényen,
Törődött ráncok a tenyéren.
Fájó, néma folt a testben
A sötét alatt egyedül, elesten.
Tollam hegyéből áradnak a szavak,
Könnytől ázott papírra ragadnak.
Virágban állna a kert,
és én is úgy érezném,
szavad a mennyekbe lejt,
és többet nem kérdeznék
olyant, hogy miért szeretsz,
s mért boldog velem léted,
hogy ennyire csoda lehetsz,
mondd, ezt te ugyan érted?
Morzsolódnak a kövek,
morajlik a tenger,
süpped a homok, ahogy lépdel.
Van egy szoba,
Egy apró, kicsi szoba.
Ó, omlik már, omlik már,
Szél töri s zúzza vígan,
Sivít és dönti romba,
Benne nevetve végigjár,
S pusztul szívem hitvány pitvara.
Egyszer talán megértesz majd engemet,
De akkorra már a sötétség eltemet.
Kérlek, vedd fel piros kabátod,
ne aggódj, csak a vállad látja.
Ne nézz hátra!
Üvölt a zene, elmédben tombol,
de lelked nem hallja.
Ürességembe végtelen tér költözik,
Nincsen seb, félelem vagy fájó szavak.
A megnyugvás zöldje színezi lelkem,
És pihenek a fény szárnyának súlya alatt.
Akarva játék a tűzzel,
Kalandok, messze űzd el.
Csalfa, hiú ábránd,
Vesztegetett, hazug ármány.
Annyit káromkodtam, szidtam Istent,
Lengettem az öklöm, hívtam ellent,
Mennyi mogorva perc, s ez mind enyém,
Mennyi keserű íz a számban, mennyi halott dől elém...
Angyal vagy, Te Drága,
de olyan, kinek fekete a szárnya.
Került fényes glória a fejedre,
de oda azt csak a Sátán tehette.