Versek az elengedésről
Mily nagy is a kert...
Van egy gyönyörű kert
Künn, szomszédkoma kertje.
Oly régen várt embert,
Kit sóvárgva engedje
Zamatos termését
Boldogan, derűsen szedhesse.
Szabó Veronika (VeronikaSzabo)
Várj, hova sietsz?
Az éjszaka ma olyan hideg
Tölts még egy italt,
A józanság már úgyis zavart
Ülök csendben a szobámban,
odakint ébred a napfény,
hallgatom bús magányomban,
hogy illan el a hajnalfény.
Egyre inkább elfeledlek, ritkábban jutsz eszembe,
Pedig régebb gondolatod egész elmém belepte.
Nem hiányzik jelenléted, sőt már jobb is nélküled,
Más lakozik már szívemben, talán meg is ismered.
Egyszer régen a Pirkadat az Éjt ostorozta:
- Mért rohan mindig? Mért nem hál véle soha? -
Hiába védte anyja, óvó kezével a Nap,
- az arany tűzgömb tudta, hogy az Éjkirály csalfa -.
Nem minden ember ér annyit,
Van, aki ürességet hagy itt,
Elmegy, mert nem jó neki ott, ahol van.
Azt sem tudja, merre rohan,
Csak fut, mint a világtalan.
Csendben maradok,
Hagyom, hogy minél messzebb sodródj.
Ne gondold, hogy ez számomra könnyű,
Szívemből ordítanék, mint egy sakál,
Kapálódznék, de hasztalan.
Hazaértem, de itt már minden más.
Az út, amin jövök, szmogos, nem fás.
A járda sem oly vidám, mint régen,
most a Nap is közönyös az égen.
Magányomban ülök most egyedül,
Barátaim a sötét gondolataim,
Itt a haragom is, de az keserű...
Miért nem jutnak el senkihez a szavaim?
Mély s őszinte volt szerelmünk?
Nem! Érdekes, semmi más.
Vihar s tűzvész volt szerelmünk?...
Felejteni szeretnék, de nem tudok,
napjaimban folyton csak álmodok.
Legalább az álom gyönyörű, szép,
ha már lelkem nem teljesen ép.
Két párba kulcsot kéz,
Összefonódó életfonalak,
A szó itt mit sem ér,
Ha úgysem ismered a szavakat.
Mikor úgy érzed, nincs erőd
ahhoz, hogy újra elkezdd,
nincs erőd, hogy bizonyíts,
minden elhal, nincs, hogy újrakezdd.