Versek az elengedésről
már koraérett cseresznye-
ikrek bújnak a fűzöldbe.
eső kopog az ereszre,
telóm jelzi, hogy feltöltve.
Csak szállni akartam,
Mint pillangó a réten,
Mint színes tollú madár
Magasan az égen.
Mindig, mikor a polchoz tévedek,
tekintetemmel egy könyvet keresek.
S ha megtalálom, lassan leveszem,
egy darabig úgysem eresztem.
Nincsen, aki olykor odajönne hozzám, s ölelve mondaná.
Ki néha a szeretet legbecsesebb formáját csak úgy reám ontaná.
Nincsenek át nem aludt éjszakák, mit egy angyalnak szentelek.
Üres ez a lakás... s a nappalokkal együtt az éjszakák is csendesek.
Szekrénybe akasztom télikabátom,
S ahogy az ajtót behajtanám,
Villantja meg arany fonalat a fény.
Ahogy az őszi falevelek lehullanak
S az avar helyét a hó tapossa ki
Úgy szerettem volna én is tőled
Minél távolabb maradni
Tétován álltam, mikor jöttél,
elfogott a bizonytalanság,
nem szóltam, mert jött a szombat,
és te mindig mosolyogtál.
Azt képzelem, madár vagyok.
Szállok fenn az égen.
Mily csuda a város innen.
Szabadságot érzek.
Öröklétre szenderült a vad levendula
Úgy, hogy nem látta senki sem.
Apró, kis fejein meghajoltak
A drága kék-lila koronák,
Mint a tengerben játszó hajók,
S az idő úgy vitte pilledő testüket,
Ahogy végtelen vízen visz az ár
Egy-egy eltörött vitorlát.
Koleszablak, suhanó autók, szél.
Libbenés - függöny, hajszál, emlék.
Van egy történet, ami rólunk szól,
a szemeink csillognak, amikor egymásra nézünk.
A hajunkat egymásba fújja a szél.
Táncolunk, körülvesznek az emberek,
de ebben a pillanatban
csak mi létezünk egymásnak.
Újra egyedül
Karodba hullva nézem, mit rontottam el...
Az idő hogy rohan, ó, hogyan múlik el!
Felnézek és látom: szemed előre tekint.
Én még a múltban; te a jövőben - megint.
Nyomorú életem... És néhány gondolat
Azt hiszed, rátaláltál önmagadra,
Vagy pontot tehetnél múltadra,
De ez csak a látszat...
Még te sem tudod...