Versek az elengedésről
Ez is egy vonattal kezdődik.
Igen, egy vonat, és nem A vonat,
és nem, nem A szerelem és nem A történetet,
csak egy.
Néha összetévesztem
a mentális lázat ihlettel...
Futva menekültem - csak el innen,
egyre követtek felhő-tépte álmok,
zaklatott lelkem vakon még hitte,
hogy szerelmünkön nem foghat az átok.
A város ma csak buszok zúgása.
Üresen, fémszerű hanggal kongok benne.
A széltől száraz szembe nem talál utat
semmi e szmogos, szürke panorámából.
Nem tudtam elmondani
Soha annál szebben,
Mint leírni egy versben,
Hogyan képes lelkem
És minden sejtem
Rajongani érted.
Kővé vált bennem a szívverés,
mint grádicssoron, ha jégre lép,
a csend hallatszik csak ajkaidon,
hogy kellene mégis kimondani rég...
Tanulj meg, kislány, tűrni,
némán rideg arcot vágni.
Lépni sikátor galoppján,
lehet farkas, Aki bárány.
Itt a vége!
Csodás mese volt.
A herceg egy pillanatra
Kedvesen átkarolt.
Mindig is megaláztak, sokszor
Beletiportak a lelkembe,
És felállni sose engedtek,
Elég volt!
Oly édes s megzabolázó égi szólam
Becses keserű emlék szólal meg róla
Zongorák dallama csendülnek fülemben
Lágy s nyugtató lidérc szaladgál testemben
S mégis lelkem zaklatott gondolatára
Fusson előlem lépjen feledés fokára
Mihelyt látni vélem a kegyes szemeid
Ne félj drágám foglak én téged keresni...
Bizony talán
bizonytalan
vagyok ezért
viszonytalan
lett a létem
és a lét sem
szerzem nyíltan -
észrevétlen...
Szívem mélyén rekedt ezer fájó gondolat.
Mikor éreztem, megállt a pillanat.
Zokogva sír fel benne a fájdalom.
Elment, akit úgy szerettem, egy gyászos hajnalon.