Versek az életről
Hajh, XXI. század!
Kipusztulnék belőled,
mert benned élni gyalázat.
Színek, illatok emléke átjár,
lágy hullámában megmártom magam.
Képzelt melegük oly messze jár már,
szívemben is csak gondolat marad.
Ott sétált előttem a bánat,
lassította apró lépteit.
Hogy utolérjem, arra várhat,
hajlítsa szaporán térdeit!
Egyformák voltunk,
egy világba születtünk,
azonos volt a léptünk,
egy a szárnycsapásunk.
Tudd, hogy benned van a tiszta fény,
A forrás vagy, örök, halhatatlan lény.
Holdanyó néz le ismét az égről,
áttetsző fényt sugároz szeméből.
Semmittevő arccal szemléli a várost,
s a kihalt utcára fehér leplet bocsátott.
Csak egy szavadba kerül,
és elfutok én a halál elől.
Járt már a környéken némely délután:
rágyújtottam lazán, és futottam...
a halál után.
Mert meg kell járnom
mindennapi utamat,
akkor is, ha nyűg,
meg teher e lét,
úgy indulok:
na, ez is egy újabb nap,
tenni, szeretni kell még
akkor is, ha kapok hideget...
A végtelen idő rabszolgafogságában,
Kötéllel szorított béklyó világában,
Fennen hirdetett börtön-szabadságban
Embernek maradni kioltott fáklya.
Bolond vagyok, csak mert elhiszem,
Hogy a jót meglátni nem kell a szem.
Bolond vagyok, mert még hiszek,
Hiszek, s ezzel máris jót teszek.
Azt álmodom, balga cafrangok csókolnak,
dalolnak dzsungelként esti égboltnak.
Te magad vagy az ajándék,
bármit is mondtak apádék,
ki vagy? Helyedben utánajárnék,
az élet egy hatalmas színjáték.
Sok a szó, elszállt üzenet,
miben elmondom neked
annyiszor, hogy fáradt leszek.
Egyszer elmegyek, s más szól
majd helyettem.