Versek az életről
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
Az ősz besuhant halkan, váratlanul,
hosszú éjeken csillagok tüze gyúl,
borzonganak a falevelek,
találkozom-e még teveled?
Az én naplóm nem bőrkötésű vagy sima bársony,
Mely kezek kopásától fényében ékesen ragyog,
Az én naplóm, tudod, fiók mélyén hentergő,
Megélt pillanatokból álló, álmokat rejtő, sárguló lapok.
Friss a reggel, vidám, ha akarod!
Ritmusra kelj fel, gyorsan mosakodj!
Mostanában az éj sötét,
nincs annyi fény és csillagok.
Hiába éltet még a lét,
valami lezárulhatott.
Menekül a nap, a holddal kéz a kézben jár,
feldereng a simára csiszolt márvány.
Oly réges-régen veled voltam itt a réten.
Most itt vagyok, feltört a gyönyörű emlékem.
Szerelmünk nem teljesedett, hiába minden.
Pedig szerettél, érted dobogott a szívem.
Sír a Balaton a lemenő nap fényében,
A visszatérő sok vidámság reményében.
Aranyhidat húzva a tó felett újra álmodik,
Kinek mit nyújthat, ha a nap újra felkúszik.
Eltűnőben, de néha még
a hegyek visszhangozzák
elmúló szépségem rejtekét.
Benne hallom utazó játékát,
hol jelenem múltja
izzadó verejték.
Ráhasalt az ég a Földre,
az élet csak nyögött tőle.
Megtévesztve a kavicsot,
mert a csillagok közé jutott,
ellopva a fényüket, elhitte,
hogy ékkő vált belőle.
Zörög az ég harsonája,
Elered az eső garmadába.
Szépséges tájra borul a felleg,
Angyalszárnyakon a hajnal felkel.
Mikor elmegyek, bocsáss meg nekem,
A köveknek s nekem, mikor elestem.
Minden fájdalmat elviszek:
Kínokat, szürkületet, könnyeket.
...elolvadni ma azokban a percekben,
amik holnap már hetedhét országon is túl vannak;
megállítani az órát,
hogy igazán érezni tudd,
ahogy a távcsöved megtelik
a hajnal illatával;
szárnyalj a napfényben...
Magával ragad az éj, a meseszerű,
a bársonyos - a csillagszemű.
Mint árva fecskemadár,
repkedek félve,
ébenfekete szárnyammal
az igazságot keresve.