Versek az életről
Lélektánc
Lélekben éretten, mégis kissé éretlen,
Így vagyunk mi is az életben,
Hangolódunk, sodor a nagyvilág,
Forog, forog... Ki tudja, hol, mikor,
Kit hol talál.
Az életem egy hajó, amire egykor felszálltam,
s elindultam egy hosszú, ismeretlen utazásra,
az Élet tengerén volt napsütés, volt vihar,
hol tajtékzó őrült volt, hol csendes és szilaj...
Már nem
Még emlékezem
Fecskék vonulása arcodon
Még emlékezem
Nyár volt hűs faladon
Egy várban jártam nem túl régen,
Vár volt egykor, most kőhalom.
Szív mélyéről szólt az ének,
Most körbevesz a fájdalom.
Tudjuk, a világ rossz,
mert belepte a kosz.
Valóságtalan valóság,
minek alapja a válság.
Olyan ajtót keresel ami talán sose létezett
Olyan utat vársz ami sose lesz egyenes
Olyan fát ültetnél min pénz sose hull le...
tűlevelek végén
kristályokká fagyott
az ég könnye
rózsaablak mögött
hiteket koldulnak
a mindennapi hősök
és feldíszített házakban
ünnepre készülnek...
a kis templom misét kongat
szutyok-szürke fönn az ájer
búvik madár és haszon-vad
ébredni később is ráér
szabad péntek szabad szombat
talpra magyar fuss munkáért...
Ha színes a kép,
olyankor van abban fekete -
önmagát temeti szanaszét
a tarka, régóta szeretett
Megváltozott az ember s vele a világ...
Megváltozott az ember, s vele a világ,
Nem látod már, hogy nyílik ki reggel a virág.
A tavaszi szellő nem érinti meg karod,
Nem tudod, milyen, mikor tiszta vízzel mosod meg az arcod.
2. rész
Várakozás,
Oly hosszú vagy,
Már megint egy csapdában
Találtam meg önmagam.
Kezek fojtogatnak, ahogy levegőért kapkodom,
Megtört páncél alatt szétrobban mellkasom.
Elcsukló hangon várom a végítélet szavát,
Hozzám szól, és megfesti az egész éjszakát.
Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.
Arcom hideg, fehér maszkját
ordítom. A pontos menekülés
sakktáblája is falfehér. Minden
lépés önmagához ér. Így
történik, hogy különben is...