Versek az életről
Úgy nevettem, mintha nem lenne több nap,
hangot adtam, és közben kapaszkodtam...
Nézem az emberek arcára ült fáradtságot,
Ködös szemeik mögött a bágyadtságot,
S e földi lét értelmén tanakodva
Leülök a Duna-partra zavaromban.
Sötétség borítja az eget,
S mellette az embereket!
Oly fekete a téli éj,
Mint sok ember lelke mélyén.
...mint pernye a szélben
Csetlik és botlik a csend,
felborult régen a rend,
megfagyott megannyi szó,
pernyés és véres a hó.
Hólepte alak ül a padon,
némán mered maga elé,
napfény csillan rajt` a havon,
hólé válik emlékekké.
Mindig veled, Gábor!
Mindig nézz, mosoly!
Mindig gondolj rám!
Én mindennap veled!
Magányosan állok egy szikla tetején,
alattam árnyak kavarognak szüntelen.
Boldogságot nem lelnek, csak hamis képzetet,
mely csak hajtja őket előre, míg elérik a végzetet.
Inkább aludnom kéne,
De hogy aludjak, ha vérzek.
Egy ideje reggel nem kelek fel,
Mert nem alszom, csak bolyongok.
Éjjel érzem, hogy megpusztulok.
Ma csütörtök van, de holnap péntek...
Ülök a szobámban búsan, egyedül. Nem is olyan régre gondolok.
Odakinn, az utcán süvít a hideg, benn sem sokkal jobb az állapot.
A lélek arany, szent igaz,
Ez egy az, mi nekünk vigasz.
Téli szél fúj, úgy sír a táj,
mint könyörgő szív, hogyha fáj:
már dobbanásnyi vágya sincs,
érted vérzik, hogy rátekints.
Jön a farsang, emberek,
Álarcokat vegyetek!
Lesz bál és lesz maskara,
Kezdődik az élet igazi oldala.
Rettegés, düh, tehetetlenség,
Munkásszálló.
Bűntudat, harag, egyedüllét,
Vörösbor.