Versek az életről
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.
Máriapócs felől esőfelhő közeleg,
a nyírbátori akác lombjaival integet!
Óhajtja az esőt, mert szomjas a föld nagyon,
az Isten-adta víznek minden cseppje vagyon!
gyötörnek
az emlékek
összerogyok
földön vagyok
fáj nagyon
de nem hagyom
futok messze innen
már nem kell hinnem...
Föld, Föld - tejút porszeme,
időtlen forrongás csendes ékköve.
Ha láttad a délelőtt
sármos, lágy fellegét,
akkor miért állsz
a hiányban, s leplét
Haikucsokorban
Erdő mélyében
Fák suttogják, szél viszi,
Lehetsz valaki.
Úgy megyek, mint aki először jár az úton,
puhán érintve a veszélyes talajt, csukott
szívem bejáratán hurcolom feliratom:
senki nincs, akinek nyomában megállhatok.
Mit nem szeretnékElveszteni magambólHosszú út során,Az szívvel látás s mindigKérdő kreativitás.
Olvad a levegő nyári nap-kohóban,
nem rezdül a levél, nem zeng madárszólam,
a vízerecske is lomhán, lanyhán csordul,
ilyen időben a szélkerék sem fordul,
most a napelemek töltik teli maguk,
este zárulnak be csak az égi kapuk,
s megenyhül a meleg, gyenge szellő támad,
ember, állat fordul így az éjszakának...
Egy anya vagyok, aki itt maradt,
Jelezve régvolt múltat, múlhatatlan.
Sírok csendben, s már hangtalan,
Könnyem kiszáradt vagy elapadt.
Amióta elindult életem,
az óra visszafele ketyeg,
de nem tudom, meddig jár még,
ez már egy ilyen játék,
végül nem nyerhetek...
Mostanában, anyám, én veled álmodom.
Arcodon a csendes belenyugvás honol,
elsuhansz mellettem némán és hangtalan,
szólhatok hozzád, de minden szó hasztalan.
Népbetegség, hogy hiányzik az érzelem.
A nép beteg, s ég a lelkekben a félelem.