Versek az életről
Élet
Az idő kereke forog,
Jönnek-mennek benne
A megélt pillanatok.
Az idő múlása oly relatív,
Mindenki másképp, más
Nézőpontból érzékeli...
Ne sírj!
Mindig van,
ki hangot ad - tenni nem akar,
kinek jó - kinek rossz,
tapasztalt - és tapasztalatlan,
tudatlan - de eszet osztó!
Van egy álmom,
egy képtelen, őrült álom,
hogy a halál nem a vég,
s hogy az elmúlás röpke semmiség.
Én nem tudom, miért,
De megváltoztál.
Életeden változtattál.
Nem akarok mást.
Régi selyemút át sivatagon, hegyeken,
Mai sötét selyemút mindent árul a neten.
Összekötni Keletet Déllel és Nyugattal:
Új selyemút terve kikötőkkel, hajókkal.
Tudnom kell, már nem tagadom,
Szerelmesként meg kell halnom,
Pókhálókat szövő évek
Betonfalba temetnének.
Álmomban sokszor
sűrű, fekete víz látszik.
A vízen egy ócska,
régi ladik ázik.
Befűtöttek a pokolba,
hisz várnak engem oda vissza.
Várnak rá, hogy hibázzak,
hogy a haraggal vitustáncot járjak.
Néha elrejtőznék bennük némán
vagy megrekednek torkomra forrván.
Az elsőkért anyánk lélegzetét fojtja.
Az utolsókat elodáznánk, ne kerüljünk sorra.
Melyik az arcod, melyik a Tiéd?
Ha haragszol, és összehúzod a szemöldököd?
Ha szerelemmel ölelsz, miközben
lelked öldököl?
Egykoron őseink éltek és haltak.
Tanultak és tanítottak.
S általa emelkedtek,
Szeretni tanultak és szerettek.
Fájni tud, mert fájni akar,
szememből könny szökik,
már arcomon lefolyik,
csak nézem, miért hullnak a levelek,
mikor tél után csak a tavasz jöhet.
Egyszer volt egy világ, s benne élt egy Ember,
Ki szélmalomharcaitól fásultan
A Mindenség ellen készült küzdelemre,
Szótlanul járva köztünk a városban.
Jelenben tolakodó tegnapok
Ijesztgetik a holnapot.
Testet keres a lélek,
míg kottát ír a sorszenének.