Versek az életről
Langyos vizecskéről álmodom,
langyos vizecskében jó nagyon,
úszom benne kezdet óta
én balga, idióta,
néha felbukkan a fejem,
hogy mély lélegzetet vegyek,
akkor csodálkozom nagyon,
hogy még mindig itt vagyok.
Ez a félig olvasott oldalak kora,
Gondolatok, amiket nem mondtak ki soha,
A félbehagyott mondatoké,
A hangtalan szavaké.
Szeretlek édes okádat,
Sírhantomon áll egy felirat,
A későknek nincs bocsánat,
Epe szusidarabokban,
Kérődző állat a romokban...
Rég elengedtem a Napot.
Volt, hogy hittem, talán enyém.
Apró szögekként csillagok
hulltak a Tejút peremén.
Még nem múlt el a nyár,
végnapjait se számolom,
összefut majd útja az ősszel,
melengetnek még napjai.
Lassan elfárad a napsugár, mire véget ér a nyár.
Lassan elcsuklik a forró szél, mire partot ér az ár.
Lassan hullnak a levelek, mert még él a remény,
Hogy a nyár után nem lesz a tél kemény.
Hétfő szombat oszcillálok
Mostban ragadt plasztik álmok
Az egó az én felett van
Kár lenne most korrigálnod
Hadd meséljem el most
ezt a történetet.
Mindenki számára
tanulságos lehet.
Ha a hangunk bármeddig elérne,
adás nélkül zúgna a rádió.
Ha az életünk sem lelne a végre,
hát miről szólna a híradó?
Valami elromlott.
Valami fázik.
Az idő felbomlott,
visszapofázik.
Hideg, meleg, bánat, öröm
Jeges szélbe tartom arcom,
Jövő legyen bármily rideg,
Megvívom én minden harcom,
Bent lenne jó, itt kint hideg.
Úgy készülj a holnapodra, ember,
hogy ne feledd soha a múltadat!
Emlékezz, honnan indultál egyszer,
mert babérokat senki sem arat!
Messze onnan, ahol lenni szeretnék,
kérdezek, pedig választ keresnék,
a színek kódok, a hangok rejtjelek,
senki sem érti, mit jelentenek,
elszállt, ami volt, ami van, elszalad,
vágyott jövőnk illúzió maradt...
Magányos útjaimon gondolkodom el azon,
A fájdalmat ki méri ránk? Mely hatalom?
Miért kapjuk, fizetjük meg sokszor magas árát,
Majd sírással, égető könnyel szenvedjük el kárát?
Mely hatalom az, ki ránk dobja a terhet,
Mit felnőtt, gyermek egyaránt cipelhet?