Versek az életről
Reggeli kávéillat,
eső kopogása az ablakon.
Az elmém tiszta,
szívem is oly nagyon.
Boldogság.
Kálvinista Róma
büszke főterén
merengve sétálok,
rám talál a fény,
rám talál a fény.
Olykor oly nehezen jönnek elő
fejemben az igéző gondolatok,
ülök némán, s magam elé bámulok.
Néha nem tudom szavakba önteni
az érzést, mit el szeretnék mondani.
Pazar tájakon létem, mint
vasmonstrum gördül a sínen,
sors-kreálta érzéseknek
gyér tüzében ég a szívem
Sétál a sikátor sáros salakján,
veszélyben van a viharos végtelenben,
bejönne bizony, bár büszkén bujdosik,
kegyetlen kiáltás kínozza kételyek közt.
Valahogy
Összeégetik a szívem a szétolvadt szerelemdarabok.
Sűrűn oltani próbálják dalos könnyzivatarok...
Eltemetett múltam árnyékában
Bontom falaim...
Jövőm egy gigantikus látomás!
Porlepte állomás fényei világítanak.
Lassan hajnalodik, jön az első vonat!
Ismét egy boldogságos nap virrad,
Egy gyönyörű, ádáz hajnal pirkad.
Mikor békés gyűlöletet szítanak,
Szép hazugságokkal kápráztatnak.
Lenne bár az ember fekete vagy fehér
Úgy gyűlölhetném vígan kit szeretni nem merek
Lemosnám magamról emlékek bús porát
És nem siratnám azt kit többé már nem lelek
Érezted, hogy nézlek,
maradj még úgy, kérlek,
már majdnem elérlek,
örüljél a kéznek,
legyen ez a fészek,
most érzem, hogy élek,
elragadtál végleg,
tőled lettem részeg...
Már tudod, hol van a fekete,
s látod, hogy közel a fehér,
érzed, merre sétál a remete,
a kés mellett kihívó a kenyér
Pillanatcseppek
gyarapodnak,
órákba fodrozódnak.
Dagállyá duzzadnak
a napok.
A reggeli nap fényében,
Egy tojás héja tört meg.
A hamvaiból újjászületve
Vad főnixmadár lett.
Csendes az alkonyat,
aranypára lengi,
madárka a dalát
mára már nem zengi.