Versek az életről
Mindig lesz egy átkos préda,
Kit az ember újra szétszakít.
Jó lenne elgondolni néha,
Vajon mosolyom hol lapít?
Zsendül a fű, szellő libben, álmos varázs ébredez`,
csöngettyűszó bársonyhangja csodálkozva révedez...
Senki sem tehet felnőtt korban arról,
hogy hol és mikor jött erre a világra,
de van, ki a szülőhelyét még ma is
magával hordja, mint az élete átka.
Ha nem lehet tiéd az, amit szeretnél,
Becsüld azt, ami a tiéd még!
Kopogtat a gondolataid között az emlékezet,
hogy el ne feledd, milyen szép volt, mikor még létezett,
és milyen most látni, hogy minden bevégeztetett.
Az élet egy autókormány,
Mellyel mindent irányíthatsz,
Persze néha jól jön egy tolmács,
Ki reflektorként világíthat.
Elrepültek évek, és nem jönnek vissza,
Mint a költöző madarak, kik bumerángként
Ingáznak a kontinensek között - évszakonként.
Gyermeki énem elhagyott, és életem a sors poharát issza.
Belemerültem, mint előtte már sokszor
A csendbe, mely a lelkemben honol.
Tudsz, strucc, a szobában ülni?
Tudsz, strucc, a villamoson zötyögni?
Ne mondj semmit. Ne szólj!
Nem érdekel a hazug beszéd!
Csak simogass. Ahogy szeretnéd.
Az érintés nem hazudik.
Mindig csak várunk...
Remélve szebb jövőt, így élünk.
Későn ébredünk rá, tévedtünk.
Elszálltak az évek, nem is éltünk, csak várunk,
Közben elvesztettük szeretteink s tán` társunk.
Vannak dolgok, amik kellenek a boldogsághoz.
De előbb tapasztald meg, milyen közel állni a magányhoz.
Amikor a feketekávét az ajkadhoz emeled.
Tudod, hogy keserű, de mégis megszeretted.
Csenge csecsemő csintalan
Csodálatos családanya csendesíti:
Csemete, csemegét csipegessél.