Versek az életről
Gyújts tüzet szívemben!
Élessz fel ajkaddal,
Sújts le rám szavaddal.
Meghalt bennem valami,
Mikor láttam, hogy mosolyogsz
Mások előtt, s felém szomorkás
Arcod mutatod. Lettem alkalmi
Cseléd, kinek olykor motyogsz,
S tovadobod: Hadd vigye rontás.
Elszármaztam valahonnan,
Véletlenül a Föld lett az otthonom.
Valameddig maradhatok,
Rögös az út, jól tudom.
A régi énem elveszett. Keresd meg, ha hiányzik!
Sok ember bunkó, mert a kedvesség ma hiánycikk.
Hiába mondod, hogy nem kellene kételkednem:
Csak egy egyszerű mondat leszek a saját életemben.
Szeretnék emlék lenni szíved teraszán
Szép álmaid igaz boldogságán
Éjjelente őrizve mindig téged
Megóvva csillagod szerethető fényed
Itt ülök bent, mégis kint vagyok,
A kerítés mögött járnak a farkasok.
Nyakukban angyalok ülnek,
Az Istentől fagyit remélnek.
Könnyeim nyomát simára csókolta a szél,
eső, fagy, idő nyalta kavicsok, olyanok
mint a gondolatok.
Szétfeszít a tomboló érzelem,
áramlik a váróban életem.
Felszállok a következőre,
megérkezem senkiföldre.
Ez itt a pokol?
Nem! Sajnos, a föld.
Haldokló lelkeknek
ezer év böjt.
Mint a fa, égünk és megfagyunk,
ahogy ma élünk és meghalunk,
valakit valahol most temetnek,
búsan sírkövek mögé rejtenek.
Néha borús még az ég,
Pár szép álom véget ért.
Belül meghalt, mi szép,
De születik még új álomkép.
Száll szavam szellőre,
Jól járok jövőre.
Lehet, lesz ladikom,
Keresem, kutatom.
Hitvány a lelkem, ha boldoggá nem teszlek!
Elenyészett virág a zempléni mezőn,
az leszek, ha nem maradhatok hű bástyád,
és málló illit-kő alapozza telked!
Nézz körül, szép ez a világ?
Amelyben élünk, lélegzünk,
Örülünk, fel-felrepülünk,
Zuhanunk, majd földet érünk.