Versek az életről
Szerelmes lettem a nyárba,
beleszomorodtam az őszbe...
Kutatom az igaz utat,
De eltünt, mint a múló pillanat.
Bebörtönözte csendesen az álmaimat,
Behunyta szemét a virradat.
Halhatatlan balzsammal bekent
Szundító antracit éjjelek...
Vagyok kis földemen, amúgy gyalog,
velem ballag az idő, hű kutyám,
s talán valahol fenn az angyalok.
Egyszer átjutok lelkem tűfokán,
ahol felhők mennek, az ég marad.
A remény privát. A csend még szabad.
Szeretek élni.
Minden reggel ébredéskor
szebb napot remélni.
Ami nincs, az nem is lehet itt lyukas.
Kizárt, hogy átlátni, mint az ablakon.
Ott nincsen tér, sem idő s kósza utas,
a képzelet erőlködik csak nagyon.
Halk fáklyafénynél imbolyog a lelkem,
Ne kelljen még temetkeznem,
Ne kelljen még temetkeznem.
Hunyd le szemeid, gyere velem,
itt nem látnod, érezned kell!
Lassan megérkezünk, fogd a kezem...
Lehetne ősz a lelkem,
vagy didergő tél talán,
hitt teremtőre lelten,
csúszva a remény haván.
Sötétre fordult,
csendesebb az éj,
csillagok adnak
útmutató fényt.
Mivé lennék, ha nem lennék
élő Isten mása,
szeretete nem sodorna
égi magasságba,
süllyednék a föld mélyébe,
és ott pokol várna,
ha a szívem a fényébe
nem lenne bemártva...
Éjsötét, békés délutáni csend,
szürke hasú felhők ülnek az égen.
Szellő nem rezzen, levél sem zizzen
időtlen életű, bütykös tölgyeken.
"Most elfelejtem a késő körútat,
Amelyen késő kocsisok zörögnek..."
Engem már a zaj rémiszt és meguntat,
fejemből a vágyak búcsút köszönnek.