Versek az életről
Halhatatlan balzsammal bekent
Szundító antracit éjjelek...
Szeretek élni.
Minden reggel ébredéskor
szebb napot remélni.
Halk fáklyafénynél imbolyog a lelkem,
Ne kelljen még temetkeznem,
Ne kelljen még temetkeznem.
"Most elfelejtem a késő körútat,
Amelyen késő kocsisok zörögnek..."
Engem már a zaj rémiszt és meguntat,
fejemből a vágyak búcsút köszönnek.
Nincs tovább. Már elvesztettél mindent,
s csak emlékedben él meghitt szoba.
A jó Istent nem vádolhatod meg,
múltra port az idő sem hint soha.
Nektártól függ méz s illata,
nem a méheké a babér.
Dönghet a szárnyak kis hada,
nem bölcs a siker, csak kacér.
Hunyd le szemeid, gyere velem,
itt nem látnod, érezned kell!
Lassan megérkezünk, fogd a kezem...
Tavasszal, ha sóhajtanak a fák.
Téli álmából felébred a világ,
már nem kereslek tovább.
Hej, de sokszor megkísértett
búbánatával az élet.
Legyűrni nem hagytam magam,
mosolyom lett védőfalam.
Van az úgy, hogy néha
a mosoly is fáj az arcunk szegletén,
van az úgy, hogy az ember
lelkét mocsokba tiporja egy kretén.
Van az úgy, hogy meginog a lélek,
és világgá ordítaná, hogy: Látod?
Magamra hagyottan sem félek!
...elhalkul bánatom őrzöm a lelkemben.
Elviszem magammal, mi kéretlen volt itt,
majd remélem, egyszer csillagként lehullik.
Magányos vagy. Igen, elhagyott.
Nem mentegetőzött, el sem köszönt.
Hitted, együtt öregszetek meg.
Üresség maradt, és a bolyhos csönd.
Otthon
Volt-nincs lábnyomok nedves konyhakövön,
bűntelenné törölt foltok és pacák.
Botlásaink a kopottas küszöbön,
vigasszal megtörő, könnyes némaság.
Légtérben lezárt szó és párnacsaták.
Víz felszínén táncol a reszketeg fény,
hamisan duruzsol a vaskos magány.
Falevelek között szellő lengedez
tovatűnt idők emléke sóhaján.