Versek az életről
Tél kertaljában pipiskél bátran
rügyfakadással a szép kikelet.
Béka kuruttyol hínár tövében,
hangossá téve a fűzligetet.
Szürkeség dereng a kinti csendben,
villámfény fickándoz` a pamlagon.
Az ólomszürke égboltnak esős
könnyei benéznek az ablakon.
Nem tudhatod, utad merre vezet,
sorsod irányítja a léptedet.
Cseppnyi kis forrás buggyan a földből,
hűsítő nedűt kínál a mély.
Erecskévé nő, álmodik völgyről,
folytatva útját csermelybe ér.
Tehetetlenség
Gyámoltalanul tűröd, míg bírod.
Kienged a torkod szorítása,
arcodon végigzúdul patakod,
sodor-sodor keserűség árja.
Ráncokkal redőzött arcunkon
kor-festett térkép...! Megdöbbenünk.
Hogy bölcsebbek-e? Azt nem tudom,
egy biztos: idősebbek lettünk.
Reményszafarik a semmibe
Lement a tiltott gyümölcsök ára,
semmi nem úgy van, ahogy volt régen.
Rafinált kígyók ügyelnek a fára.
hol már az első bűn, és hol az éden?
Csendes a szív, elhalkult már benne a dal.
Nehézkesen dobog, de valami felkavar.
Pulzál a ritmus múlt peremén
Vidul a szívem nap erején
Jelenem fénye most megigéz
Édes a létem egy csupor méz...
Hazugság. Mindig álruhában jön,
Mosolyhintón jár, csupa bájözön.
Mikor még elmondhattunk volna minden szépet,
nem mondtuk ki, ami szívünkben égett,
hogy egymás nélkül nem élet az élet...
Hadrendben történések-nevek.
Nincs tülekedés. Várnak sorukra.
Emlékkép... mint homokszem pereg.
Ennyi maradt csak idős korunkra?
A körfolyosón megállt az élet,
falakon csordult sikamlós enyészet,
eladó minden, mit bagóért vehetsz,
rég nem járt már itt a sarki ószeres.
Múltamban már nincs jövőm.
Szép perceit megtartom,
Fájdalmait kinövöm:
Magamat így nyugtatom.