Versek az életről
Hunyd le szemeid, gyere velem,
itt nem látnod, érezned kell!
Lassan megérkezünk, fogd a kezem...
Kétségbeesett rabságban
Afrodité sír szerelmi bánatában.
A szerelem sírvermében vergődöm én is,
Kicsapongó, tündöklő világán szeretlek mégis.
"Most elfelejtem a késő körútat,
Amelyen késő kocsisok zörögnek..."
Engem már a zaj rémiszt és meguntat,
fejemből a vágyak búcsút köszönnek.
Felmerül-e benned, hogy ez így van?
Többször utazol hullámvasútban.
Lehet, hogy sokszor észre sem veszed,
napi ritmus maga alá temet.
Hej, de sokszor megkísértett
búbánatával az élet.
Legyűrni nem hagytam magam,
mosolyom lett védőfalam.
Nincs tovább. Már elvesztettél mindent,
s csak emlékedben él meghitt szoba.
A jó Istent nem vádolhatod meg,
múltra port az idő sem hint soha.
"Szavam van hozzád is, maradj tehát."
Jöhet sorscsapás rá, rám és terád.
Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.
Nektártól függ méz s illata,
nem a méheké a babér.
Dönghet a szárnyak kis hada,
nem bölcs a siker, csak kacér.
Van az úgy, hogy néha
a mosoly is fáj az arcunk szegletén,
van az úgy, hogy az ember
lelkét mocsokba tiporja egy kretén.
Van az úgy, hogy meginog a lélek,
és világgá ordítaná, hogy: Látod?
Magamra hagyottan sem félek!
Tavasszal, ha sóhajtanak a fák.
Téli álmából felébred a világ,
már nem kereslek tovább.
Újra itt, a sose feledett parkban.
Egyedül ülök a vén, kopott padban.
Azt hisszük: rend.
Minden gördül.
A vénült tér
belegörbül.
Friss szántás után leomló földben
kezem porral, sárral még hadd töltsem,
s míg rögök kacagnak barázdákban,
egyre kisebb lesz köztük az árnyam.
Uram, add, hogy lehessek egy napra
pont olyan boldog, mint a kiskutyám.
Mikor a tükör arcom mutatja,
panaszra soha ne nyíljon a szám.