Versek az életről
Kétségbeesett rabságban
Afrodité sír szerelmi bánatában.
A szerelem sírvermében vergődöm én is,
Kicsapongó, tündöklő világán szeretlek mégis.
Hej, de sokszor megkísértett
búbánatával az élet.
Legyűrni nem hagytam magam,
mosolyom lett védőfalam.
Nincs tovább. Már elvesztettél mindent,
s csak emlékedben él meghitt szoba.
A jó Istent nem vádolhatod meg,
múltra port az idő sem hint soha.
Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.
Pőrén születünk mindannyian,
rejtve bennünk ezeregy szellem...
Nektártól függ méz s illata,
nem a méheké a babér.
Dönghet a szárnyak kis hada,
nem bölcs a siker, csak kacér.
Felmerül-e benned, hogy ez így van?
Többször utazol hullámvasútban.
Lehet, hogy sokszor észre sem veszed,
napi ritmus maga alá temet.
Van az úgy, hogy néha
a mosoly is fáj az arcunk szegletén,
van az úgy, hogy az ember
lelkét mocsokba tiporja egy kretén.
Van az úgy, hogy meginog a lélek,
és világgá ordítaná, hogy: Látod?
Magamra hagyottan sem félek!
Tavasszal, ha sóhajtanak a fák.
Téli álmából felébred a világ,
már nem kereslek tovább.
"Szavam van hozzád is, maradj tehát."
Jöhet sorscsapás rá, rám és terád.
Azt hisszük: rend.
Minden gördül.
A vénült tér
belegörbül.
A költő tollával harcol a vírus ellen
Megfáradt időkön meghal a remény,
Az anyaföld is könnyezik szegény.
Mélabús idők jöttek koronavírussal,
Olvad a jéghegy is, mit tegyünk magunkkal?
Mondd, miről álmodunk majd a csillagok felett,
ha az est egyszer örökre mindent feketére fest,
ha kapualjakba szökik el tőlünk az ábránd,
nap éltette életünk nélkül mondd, mi vár ránk?
Újra itt, a sose feledett parkban.
Egyedül ülök a vén, kopott padban.
Tanyára mentünk ki lovas szekéren,
kígyózott utunk akácok között,
megáldott béke ült e vidéken,
mező, a rét mind nyárba öltözött.