Versek az életről
Úgy szól az a harang messze,
Tarló felett vércse szitál.
A nap ragyogó jó kedve
Fénnyel ebédre invitál.
A kínzó emlékekkel ne gyötörd magad,
a burok felfeslik, kifakad kelése.
Szebb jövőt várva lelked diadalt arat,
és emlék lesz a fájó nyíl zizegése.
Közel ölelem a távolságot,
hiszen a horizonton túl te vagy.
Lélektakaróm lesz minden szavad,
mikor megérintem messzeséged.
Üzennek a térítők és sarkkörök,
mérsékelt égövben a nyár nem örök.
Ott fönn magasról hazudik a zenit,
és Munch Sikolyába rejti a zsenit.
Bádogtetőn őszi eső dobol,
hallgatom az álmosító zenét,
a sok felhő széltől hajtva lohol,
lehangoló a nappali sötét.
Suhanó a lélek, fátyol a ruhája,
Emberarcok néznek sóváran utána.
A gyászgödör fala sima emlék nekem,
Homlokomon kezdi a keresztet kezem.
Szeretem a sejtelmes, hajnali csendet,
mikor a természet bágyadtan üzenget.
Égi "lámpagyújtó" pihenésre vágyik,
nehezült pillákkal surran felhőágyig.
Újra itt, a sose feledett parkban.
Egyedül ülök a vén, kopott padban.
Mondd, miről álmodunk majd a csillagok felett,
ha az est egyszer örökre mindent feketére fest,
ha kapualjakba szökik el tőlünk az ábránd,
nap éltette életünk nélkül mondd, mi vár ránk?
...talán csak játék
vagy talán szépek
lehet hogy szándék
amitől félek
Gyermek
Ártatlan szemében angyali fény táncol,
Minden gondolatot a szüleihez láncol.
Boldogan hisz még a Mikulásban,
Versenyre kel a világgal naivitásban.
Rozoga már a memóriám,
áthajszol sok ceremónián.
Gyakorta előfordul velem,
hogy elfelejtem, hová teszem.
Fáradt, nehézkes már a gondolat,
lassul a jelen múltat bontogat.
Súgok Neked szépeket, szálljon a szívedig,
A lágy fényű napsugár boldog, ha engedik.
Kedveset szólok, mit kértél az életeddel,
Nem szavakkal, hanem a jó cselekedettel.
Ismét és megint,
múlt idők falai nőnek újra:
új az indok, mi a régit is felülmúlja.