Versek az emlékezésről
Hallod még a varázslatos madár
énekét a kerek erdő mélyén?
Látod még a ragyogó napsugárban
az elbűvölő építmények fényét?
Áthatja napjaid
egy fura déjá vu,
szomorú hangjai
keserű teafű.
Csak hó hull most nekem tisztán, nesztelen.
Emlékezem.
Egy nyári csendes, hűs alkonyon
Szellő bontott tincset hajadon.
Néztem csak, s fejed vállamon,
Hevertünk időtlen pamlagon.
Mondd el, magadhoz miért is láncolsz,
hiszen Te is a kötélen táncolsz!
Hidd el nekem, mindegy, ki lép félre,
mivel együtt zuhanunk a mélybe!
Esik az eső
És nem áll el,
Ütik a lóval,
Mégsem áll fel.
Piros a sapkája,
fehér a szakálla,
igen nagy puttonya,
kis gyerek csodálja.
Hideg párákkal
Sárguló levelek közt
Búcsúzik a kései nyár.
Ma álmomban jár a malom...
molnár áll a balkonon,
a lánya te vagy, édes angyalom.
Álmodtam, kinézel az ablakon.
A mérhetetlen távolságon át
küldöm hozzád ezt a levelet.
Repítse a novemberi szél
az országba, hol annyi lélek él,
de visszatérni onnan nem lehet.
Elhagyott gyárban
romos csarnokok,
rozsdás ajtókon
csak az eső kopog.
Mosolyt is visszahozzák, bizony,
de jönnek vele a könnyek is.
Kétségbeesetten bámulod a képeket,
de az érzésekre sose leszel immunis.
Első évünkre úgy emlékszem,
mint egy hullámvasút-utazás.
Fiatalon és egymáshoz csüngve
fedeztük fel a világot, melyhez
még közös szemünk is alig volt elég.
Lehet...
Feketéllik, ül a barnás kávé, az alján cukorral válik eggyé.
A kávés időm a napkeleté, hogy álomképem legyen az övé.