Versek az emlékezésről
Szívem láncra kötötted.
El nem engeded soha már,
Mégis szívem megtörted.
Ez nekem nagyon fáj!
Sok millió mécses lángja hirdeti az éjben,
Az emlékezés napja ez a megnyugvás kertjében.
Kik megvívták harcukat, s most nyugodnak békében,
Visszatekintenek reánk e szép lángok fényében.
Egy nyári vasárnap délután
beröppent egy kicsi madár
a résre nyitott ablakon át
a padlásszobába.
Annó, amikor kisgyerek voltam,
S az asztalra finom ebédet vártam.
Fényes kanalammal tányért kopogtattak,
mert olyan éhes voltam, hogy már nem láttam...
Lehullik egy falevél,
Szépen, lassan útra kél.
November, minden évben itt a Mindszent,
szép emlékek ereje, de nagyon fájó ez a
nap, szívünkben emlékek dúlnak, szeretteink
elmentek, de bennünk maradtak.
Miért?
Nem foglalkoztál velem sokat, keveset se,
Nem voltál itt velem, amikor fogni kellett volna a kezem,
Nem óvtál meg, amikor szükségem lett volna rád,
Sose voltál itt igazán
Hogy ki voltál nekem?
A Mindenem - hittem...
Sok kis szikraszem-ihlet.
Küzdőtársam s a hitves.
Vöröslő haját hullajtja az ősz is,
A Nap korongja vakítja szemem,
Idei október nyarat idéző,
De közben őszi ökörnyál terem.
Téli este volt, szikrázott a hó,
szánkót húzott édesapám.
Öcsém ült rajta, kiáltotta: hurrá!
Én megfogtam édesanyám kezét,
ropogó paláston lépdelgetvén.
Magányosan áll a polcon évek óta.
A széle már csorba, lekopott a máz is róla.
Nem használja senki, talán nincs is haszna,
Mégis a legdrágább kincs, mi konyhámat lakja.
Nem este és nem reggel,
te éjjel kettőkor születtél.