Versek az emlékezésről
Fekete éjben fekete fények, szép remények
Szokták volt mondani,
Vendel nem kertel,
Nem ver bottal,
Csak verssel.
Elmerengek iskolám
Ódon falai között.
Emlékek vidám sora,
Mely előttem lepörög.
éjfél után nulla óra öt
hangom alszik a kezem remeg
és akinek mindig örülök
kisfiam szavára megdermedek.
Az én ajtómon már nem kopogtat kezed.
Az én szemembe már nem néz többé szemed.
Az én kezem már nem fogja a tied.
Utánam már nem dobog a szíved.
Nem harcolok, ha nincs miért,
nem könnyezek, ha nincs kiért,
csendben élek, befelé fordulva,
a legkisebb neszre is vészjóslót mordulva.
Van, hogy az esőcsepp is csak mosolyog
Van, hogy az esőcsepp is csak mosolyog,
mikor hull alá szerelmes arcokon.
Akkor nem számítanak nagy pofonok,
ölelve alszom ölelő karodon.
...Lantodnak húrjait pengetik ujjaid, száll dalod a föld felett.
Szívednek haragja ostromló hadakra szavakból szór átkokat,
míg mélyen bókolva asszonyra, jó borra áldásokat osztogat.
Táncra kelsz, ha dal szól, dühöngsz, ha haragszol, s kézre áll a markolat...
álmomban
apám keze simogat - fáj,
anyám szava dicsér - szúr,
mama csak hallgat - némán kér:
ne kérjek, legyek csendben,
ha félek, ne féljek,
ez az emléklenyomat üzenete...
Volt egyszer rég egy életem,
Nyugodt, vidám, de jó nekem.
Pici lányként egy kis tanyán
Vigyázott rám édesanyám.
Árpád-kori lakótorony
egykor a Pilis hegységben.
Mára teljesen elpusztult
Dobogókő közelében.
Az első pillanat, mikor megláttuk egymást
S az érzés, mikor elkapott irántad a vágy...
Sok helyen hallhattuk,
Ha egy ajtó bezárul,
Kinyílik egy másik,
Most én is elérkeztem ezen pontig.
Telnek az órák,
S ahogy gondolok Rád,
Átélem a közös életünk
Pillanatait.
Már csak hantok borítják be lépteid nyomát,
magába ölelt a természet,
porodból az Úr teremtett új száz csodát,
pipacsos, virágzó réteket, illatos orgonát,
múlékony életfüzéreket,
tűzből kipattanó reggelek halmazát.
Megszülettem, felcseperedtem,
Rácsodálkoztam a világra,
Tisztelettel viselkedtem mindenkivel,
Most már tudom, hogy hiába.