Versek az emlékezésről
Erdélyben
Hazatér, ki magáénak érzi,
ám ha vendég, azt is megigézi
a tömb-magyar vidék.
Ős-hon e föld, akárhogy nevezzék...
Magad uram, ha szolgád nincsen.
Jegyezte meg csendesen anyám,
Majd az apró grimaszt mosolyra váltva,
Még leporolta képeim a szobám falán.
Eljött hát egy új nap, valami újnak a kezdete,
miért csal mégis egy gondolat könnyeket szemünkbe?
Ott jártam újra, hol
tüdőt dagaszt a hegyek ize,
a lélek dalra fakad,
s a vér megpezsdül tőle.
Mennyit ér egy ember, ha másokon segít?
És mennyit ér egy ember, ha nem tud segíteni?
Mennyit ér a segítő ember, aki hibáztat és bánt,
korhol és lehord, hogy nem tudsz segíteni?
Templom
Gyönyörű oltár előtt,
Isten szent színe előtt
angyali nyolc tünemény
s egy kis legény.
belém írtad, ami savanyú
a kovászos uborka harsogását
a cukorka éles-rücskös hízelgését
a friss aszfaltba tévedt cipő szagát
izzadt titkod vonzó-taszító dilemmáját
a szódás ballonban feszülő 9 voltos elemeket
Elmúltak az évek, régen láttalak.
Mikor? Ó már nagyon régen...
Felnéztem, a szemed engem nézett,
Szemed ugyanúgy mosolygott, mint régen.
Apám megmozgatott minden követ,
Hogy szerezzen a rádióba egy csövet.
Ma már bizony hallani is furcsa,
Hogy a világvevő a technika csúcsa.
Még nem tudhatom,
mit hoz az élet,
a megélt korom
magyarázza az egészet.
Zúgott a malom, nem győzte Szikince árját,
fickándozott a patak, kövér cseppekkel
tapasztotta a malom téglaoldalát,
lent örvények pörögtek dagadó keblekkel.
2006-2014.
Az én iskolám már halott.
Ki tudja, tán mert nem voltam ott.