Versek az emlékezésről
Csitulj szívem, csitulj,
Ne kalapálj vadul.
A szép álom elmúlt,
Ám fejem még kábult.
Ittlétünk napjai kavarognak szélviharként.
Hamis, gonosz külvilág csábítja kiruccanásaim.
Negyed évszázadba érve rám törtek a gondolatok,
Mi volt az élet? Mi változott?
Őszinte mosolyú gyerekkori álmok,
Miket szétfoszlathatnak életbeli csalódások.
...bencéink csuhája már kicsit poros tán,
szólamok kergetnek, s regulák keze, rég
bezárt a tenyér, mint falon a borostyán
Ár sodor. Köveknek csap.
Küzdök és követlek. Vagy
hűlt helyed...
A lenyugvó Nap fényében
torlódó, vöröslő felhők
rőt patinája arcomon.
Egy emlék köti szívem hozzád.
Egy emlék, ami elmúlt rég már.
Szavak tele üres ígéretekkel.
Fájdalomtól csordult könnyekkel.
Makacsul
magunkért mondok nemet
felnőtt fejjel,
gyermeki szívvel;
nem mérlegelve a lehetőségeket.
1. rész
Sok-sok esztendő robogott már tova,
S a telet is elfújta már a szél,
Ébredezni kezd megannyi csoda,
S a természet ásítva életre kél.
Mint forró aszfalton fáradt esőcsepp,
nyom nélkül, folyton követtelek,
ahol nem létezik tér és az idő,
egymásból alkottunk képeket.
Eljöttem hozzád az erdőbe,
Hogy találkozzam veled.
Csak emlegetlek, ahogy a többiek hívnak,
De nem tudom a neved.
Ha elmegyek, hátranézek,
integethetsz, én is intek.
Hazajáró lélek -
néha visszatérek
otthonomba még...
Vágytam a Duna lágy fodrozódását,
miközben hajamat arcomba fújja a szél,
vágytam a csöndre, miközben kezed a kezemhez ér,
épphogy érint, mintha véletlen volna csupán,
vágytam a tekinteted, de sokáig hallgattam sután,
vágytam a lágy fű érintését a talpam alatt,
közben a napnak sugara a hajamba akadt...
Még szeretnék párás hajnalokat,
amikor bágyadtan éledeznek
a harmattal ékesített füvek,
s pókhálók gyöngyében ragad
a napfény, és lustán ásítanak
kapualjban a macskák,
miközben bundájukról lenyalják
a tegnap viszketeg porát...
Amikor pici voltam,
a part mesélt rólam.
Apró, pici kavicsok a nádasban,
elhalványuló szimpla kékség a távolban.