Versek az emlékezésről
Nem hagyom, hogy fájjon!
Agyamba a múltat betörni nem engedem.
Hiába dörömböl erősen. Várjon!!!
...minél távolabb, és nagyon csendesen.
Tizenhárom éve már, hogy elment az apám,
Mikor szóltak, s érkeztem, már
Nem nézett Reám.
Vidám volt mindig, vicces és kedves,
Szellemes,
Ha kellett, szigorú, de engem nagyon, nagyon szeretett!
Egyetlen ember, aki szeretett!
Sok éve már, hogy eltelt felettünk a napsugár.
Őszbe fordult, deres lett felettünk a határ.
Megsárgult levelek jelzik rögös utunkat,
Lelkünket a múló idő mardossa.
A kapu még mindig ismerősen nyikorog,
itthon vagyok. A szomorúfűz ezerfelé
hajló ága vidáman integet most felém,
rég látott gazdáját boldogan így köszönté.
Ha az örökmozgó új nevet keresne,
A második neve Jakus Imre lenne.
Nagy veszteség nekünk, hogy már nincs közöttünk,
De a bogrács napján most Rá emlékezünk.
Az öreg ház falai, kövei
Az időt, a jelent s múltat követi.
Miből végtelen erőt lehet meríteni,
Védi, ki benne életét nap mint nap éli,
És a ház nem kérdi, mi a sorsa.
Folyton és úgy keressük
életünk filmjében
a kivágott részeket,
mint gyermek...
Kitaposott, kanyargós ösvény a nyári réten,
vadvirágok vérvörös pipacsmező tengerében.
Utam haza, a kis falumba, patak mellett haladt
zafírkék égbolt, akácfák hűst adó lombja alatt.
Hívogat az otthon, rég látott, tornácos, kicsi ház,
enyhet adó szőlőlugas alatt szúette pad rám vár.
Múzeumban jártam én,
Hosszan merengtem a lépcsőjén,
Fejembe tolakodtak a látottak,
Képek, gondoltatok s az illatok magukkal rántottak.
Belenézek a hosszú délutánba,
Könnyes szemekkel várok Máriára.
Amikor a Nap lenyugszik és
én behunyom a szemem,
álmomban madárként szállok a Tisza
szőke vizétől az ártér vén fái között,
szülőfalum templomkertjének szépségében.
Játékos szavak
Tisztán szólanak,
Nincs bennük érdek,
Csak szellem, temérdek
emlékezés
Nyolcvanöt éves lettem én,
meglepetés, hogy még élek,
hisz súlyos betegségek gyötörnek,
kínoznak halált kívánó szenvedések.
Mikor lehajtanád álomra fejed, lelked nem hagy, mert sok a rossz tetted.
Gondolkozol azon, hogyan, mit tegyél,
de már lelked mélyén tudod, hogy már nincs miért!
Fehér, vacogós, elfelejtett telek,
már oly rég volt, hogy szinte teljesen
elfelejtettelek.
Emlékek, mint megannyi hóbuckák,
tűnnek fel a ködben,
miközben te tűntél el, és
magaddal vittél mindent,
ami még rád emlékeztetett.