Versek az emlékezésről
...még csak ovis,
de már "kacér",
szoknyácskában
libben elém:
- csinos vagyok,
ugye, mama -
aztán pörög,
kacag hangja...
Tudtam
Tudom,
Elejétől fogva tudtam,
Hogy egyszer mindennek vége lesz,
És mindannyian ellenem fordultok.
Vártunk, mint kicsinyke gyermek a karácsonyt,
mint anya gyermekét, hogy hazalátogasson,
mint a kiszáradt puszta a nyári záport,
hogy a déli ebédnél együtt csörrenjen a kanál,
hogy örömkönnyekkel teljen meg a pohár.
Alig emlékezni már egy kedves arcra,
de mégis a játék kedvéért csupán
visszagondolni a sok-sok kudarcra,
átélni még újra, mi volt ott Budán.
Újra itt!
Már megint.
Évek rozsdája marta meg,
s ha legyint,
szelet szór e vén platán.
Felejthetetlen nőnap
Nem hoztam virágot, gyere, ölembe veszlek,
Őrizd szerelmem akkor is, ha már nem leszek.
Nekem adtad szíved, lelked, azért szeretlek,
Amíg élek, támaszod és hű társad leszek.
Pillanat az élet, sok szépség rejlik benne...
Indulj! Add a kezed! - nem vár a naplemente.
Emlékszem, mikor még itt voltál
Emlékszem mikor még itt voltál
Mélyen a szemembe néztél
Majd ajkaiddal széles mosolyt öltve
Finoman megcsókoltál és öleltél
Számtalan mulandó utamon
Hol messzi, hol közeli az emlék.
Illatok, színek, hangok - a gondolat csapong.
A vén kertkaput befonta a vörös repkény.
Szerelem egy általános fogalma: "Lilla"
Nekem is van egy Lillám
Elhatárolva téren s időn át.
Ki él!
Ő van benne a messzeségben,
Szelíden megölel a sötétben...
Furcsán kel a Nap az égen,
Vele ébredtem én is régen.
Hajnalban a megállóban állva
Gyakran ment az idegem kárba.
Akkoriban csak téged láttalak,
és folyton fürkésztem az eget.
Eközben elképzeltem megannyi dolgot
egyedül csakis veled.
Elillant fénye a nyárnak,
még örülök a napsugárnak,
szívem dobogása halkul,
vágyak már nem ejtik rabul.
Története olvasható,
romjainak nyoma sincsen,
az emlékét felidézve
elképzeljük azt, mi nincsen.
Búcsút veszek én az évtől,
Annak minden keservétől,
Új reménnyel, új tervekkel
Kacérkodom a szépekkel.