Versek az emlékezésről
Álmomban nagyapám felkiáltott,
jajszavára felhasadt az égbolt...
Én értelek, hűlt láng lobog szemedben,
szívembe mégis csended tép sebet,
s mert lomjaim közt emlék fénye lebben,
feléd taszít megint a képzelet.
Csak fekete... acélbetét... lógnak a láncok,
Privát klikkek, mindenki a tegnapon csámcsog.
Mutogatnak rád a folyosón, vagy sugdosnak,
Nem tégla a falban, sok a húsdarálónak.
"A régi szép idők" - így nosztalgiázunk.
Újraélve habzsoló fiatalságunk.
Nélküled üresek lettek a napjaim,
Csak tengődök a hiányod fájdalmain.
Álmok nélkül nem tudok már élni,
Már nem tudok emberek szemébe nézni.
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
Egyszerre ébredek a fázós reggellel,
Felsejlik az égbolt világos pasztellel.
Álmomban ölellek, éppen elbúcsúzol,
S az aranyló porszemek örvénye súrol.
Régóta először láttalak,
Újra elsőre.
Öt éve, hogy elváltunk nálad,
Tőlünk, örökre.
Gyújtsatok végre fényt
Legyen végre világos
Bár nem tudom a ragyogás
Illik-e a szomorú mához.
Fakadnak a tojáshab-felhők,
kanalammal vanília-kutat ások,
két eltévedt csepp foltot csókol a damasztra.
Azok a hajdani látogatások
jutnak most is eszembe
a karok helyett ölelő szagokról.
Van, hogy az élet diktál, én csak lejegyzem.
Szavakkal lefestem az életképet, mely
megfogott s örökre lelkembe égett.
Szeretném bejárni a világot,
szép magyar rónaságot,
ott lenni Csanádpalotán,
hol megismertem azt a szép leányt.
24 nap múlva szülinapom lesz,
Írhatnám, hogy meglepetés e költemény, hisz közel lenne az őszinteséghez.
Gyertyát gyújtok
- imádkozásra kulcsolom
boldogságos két kezem -,
lángját nézve
gondolatban hívlak,
imádkozzál velem.
Emléked a felkelő Nap,
Sugarat adsz, te ragyogtatsz,
Emléked az alkonyattal
Palástként be engem takar...
A Föld titkai süppednek a hóban
Mi ketten jártuk a folyók városát
Homályba fülledt ódon pályaudvart
A folyó moraja frissítette csenddé
Van egy út, amely végigkövet, mehet
A pokolba...
Van már kérlek, égig erő fa,
Mely vezet a pokolra.