Versek az emlékezésről
A tűz mellé áll a táltos,
Nagy regét mesél,
S ezzel a mozdulattal
Dobjára nagyot mér.
A mindenem, a senki, az egyetlen, a valaki más,
A kincsem, a pajti, a herceg meg a srác, aki hibás,
Az isten, a maki, a keljfeljancsi meg minden más voltam,
De csak egy hülye, aki egykor beállt a sorba...
Igazságot, igazságot!
Nyalka ifjak így daloltak...
Gyöngyös párták hajbókoltak.
Igazságot a hazának,
Erdejének, rónájának,
Világisten zöld kalapján
Árvalányhaj bokrétának!
megint egy álom
- nem írom -
ott voltál benne
szépen fiatalon
és elhittelek
ahogy mindig
is akartalak
ismerős tájakat...
Meglepő kalandban volt részem a nyáron,
egy szép üdüléssel lepett meg a párom.
Repülőre ültünk, mentünk Angliába,
szerelmes lett fia egy szép lányba.
Szívemben nyíló szeretet,
Még őrzöm az emlékedet,
Az együtt töltött perceket,
A szép napokat, heteket.
A sötét éjben húrok zakatolnak a görbülő térben,
Ferdére kopott, kunkorodó síneken elhalad melletted a ma, mint egy idegen.
S visszajátssza neked a tegnapjaid írta kottát,
Emlékeid pedig képeket vetítenek hozzá.
Első könnycsepp
Ült a halál a teljes valójában
Boldogtalanul a közeli kocsmában,
Szemlélődve nézte az élet harcosait,
Kibe forgassa meg kaszája éleit?
Odakünn a piactéren tömeg vonul szép serényen,
Vásárnapnak lenne napja, s a templomnál álla már a bál.
Megtévesztés
Nyár, nyár, nyár,
Megtévesztő nyár.
Csalóka légnyomás,
Furcsa változás.
Elment a Drága,
az égi Hon Őt hazavárta,
vissza sem nézett,
csak repült fel-fel a fénybe.
Kopog cipőm a macskaköveken,
bús eső csurran az ereszen...
"...hátamon ázik az öreg kabát,
gomblyukba fűzve éjszakánk".
Engels az igaz barát,
Kinek az idő elfújta porát,
Lehet, jobb volna másnál?
Nem, hisz telibb pohár sincs a tele pohárnál.
Ki átugorja a tüzet,
Vajon hová siet?
Hová egyedül az éjszakába?
Miért indul el egymagába`?
Valaha dalolt a lelkem,
valaha csókolt a szám.
Jöttödre dobbant a szívem,
ahogy néztél reám.