Versek az egyes évszakokról
Lágyan esik az eső,
Halkan jár most a szellő.
Egy erdőben sétál az ősz,
Lépte után sáros a föld.
Hűvös és szomorú az este
Lila színű a naplemente
A Nap nem melegíti már a földet
A hideg megőrzi a bomló testet.
Széles mosolyát elűzi a nyárnak,
fehér füstöt hűvös kémény ereget.
Bő termésből ég madara eszeget,
bundája hízik legelésző nyájnak.
Ha én vagyok a levél, és te a nyél...
vagy akarsz inkább lenni levél?
Az ősz ellen valami csodát kéne tenni!
Ismerem, ki tudna most varázsló lenni:
beleakadt a szélbe,
felült felhőjére,
mint a gyűrött levél,
aki sosem henyél.
Lassan múlnak - monoton őszi napok,
Hullnak, peregnek hideg esőcseppek.
Szürke az ég mezeje; - üres padok...
Földre hullnak sárgásbarna levelek.
Lélegzem... pulzáló ereimben a fény
gyűrűzve kering és ringatót dúdol.
Susogó ág-lombjaim intenek feléd,
s tüdőm dúsát ontom teérted legelébb.
Természet
Szelíd mosolyával kacsint a Nap,
fák között, mint a kis csikó, szalad.
Míg a zöldfülű, kisded levelek
hajladoznak, sudár fát ölelnek.
Tapogatom a csendet,
bogozom a fák lombjába bújt
ezerarcú fényt.
Szabadulnak a levelek.
Sáros a föld - esett éjjel,
égi áldást szórva széjjel.
Őszi szél útra kél,
hullik a falevél
köddel szőtt napokon...
Szomorú falevél.
Már elhalkult a nyár
lelkem dallamán.
Mollban feszül a dal
csendjeim között,
árnyékok mögött.
Egy pillanatra megállt a déli szél,
hangja szinte elhalt, már nem beszél...
Egyetlen felhőt tartanak fák s hegyek
a kiszáradt öreg medence fölött.
Kárpátok árkában forgószél pörög,
s porból horgol magára köpönyeget.
Toll lelke kibuggyan,
épp egy levélre hull,
fújja az őszi szél,
elkergeti vadul.