Versek az egyes évszakokról
Legyőzte mind ellenét a tél!
Subája karcos jégpáncél testén,
Néha csóvát vet e ruha,
A halódó sugarat sokszorozva.
Hullik a nyárfa,
Repked a nyárba.
Nézz most a tájra!
Zöld a ruhája.
Apró tappancsok tipegnek a hibátlan hóban,
friss élelmet szimatolnak lopakodó pózban.
Mennyi csodát rejt, nézd, a tél,
Féled, csak kőkemény acél,
Jeges az út, minden sivár,
Zúzmara ül a kerti fán.
Sárguló levelek jelzik: elmúlt a nyár.
Halványabban csillog a Nap sugara már.
Tarka levélcsodák lepik el a fákat,
lombok között halkan tanyát üt a bánat.
Kinyújtózott már a hideg tél,
hóval takarta be az ásító teret.
Talpunk alatt reccsenő zenével
elaltatta a tájat és a gyerekeket.
Hideg-mágus csak
Suhint, ablakon csokor.
Szép a rajzolat.
Kis ibolya, kék ibolya
kinyílott a télben,
nem gondolt rá, hogy nincs tavasz
már ebben az évben.
Sápadt arcával pislogva búcsút lehel
a kopasz tájra a fakó naplemente,
az álmos árnyak is mállón csörgedeznek
és semmivé válnak sötét rengetegben.
Jöjj, tavasz
Ha végre a napsugár elűzi a zúzmarás ködöt,
s fénye felragyog az oszló fellegek mögött,
kedvem támad végignézni kertemen.
Levelek százai indulnak útjukra,
helyüket keresik lenn az avarban.
Sárga, barna a vörös árnyalatában
színselyem szalagot húznak a határra.
És így szólt a tavasz: - Jöjj, táncolj velem!
Szellő dallamán virágzó réteken,
rigóénektől visszhangzó hegyeken,
szárnyaljunk a magasba, örvendj nekem!