Versek az egyes évszakokról
Hidegét szusszantja még az éj.
Nyugalom függönyrostokon,
rést fúr kíváncsi fénykaréj.
Hajnalhangok ablakolnak
ébredést tájolón
csendet álmodóknak.
Ásít a föld, ébredezik,
a sóhaja messze száll,
leveti a hótakarót,
tél talán már továbbáll.
Ha már tavasz van
Búcsúzik a tél,
korhad minden régi falevél,
indul a tavasz,
elolvad a hó,
nyílik több korai virág,
bokor alól bújó,
életet adó...
Szonett... CLXIV. 164
Nesztelen hangja párnázza az utat,
elcsendesedett a nyár, éj közeleg.
Közelebb jött már az őszi alkonyat,
hullnak alá szépen a falevelek.
Bár fénylenek a nappalok,
a hatalom az éjeké,
óvatos, vizsla kém-fagyok
osonnak udvarod felé.
Cseveg a Csernely, tavaszt dalol,
Egy fülemüle szól valahol.
Rózsás fényben úsznak a felhők,
Alkonyszín vonja be az erdőt.
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Bús kopár sziklás szirtek öbléből
Hol erdei forrás halkan ömledez`.
Fák között patak hangos csörgésétől
Napfény sütötte erdei táj zengedez.
Félhold ringat éji börtönt,
kérgesek a délelőttök,
sánta reggel fut fagyon,
félszeg, néma, kis virágok,
szirmaikról dér szivárog,
nem láttak még harmatot.
Természet ébredése
Bűbájos szépsége
Virágok nyílnak
Minden vidéken
Minden tó vizében.
Tavaszanyó felöltötte legszebbik ruháját,
olyan virágosat, illatosat, tarkát.
Megérintette kezével gyengéden a földet,
új életet csókolt, nem tehetett többet.
Hosszú, sudár mogyoró,
Kerítésnek éppen jó.
Az őszi szél megtépázta,
Sárban van már lombruhája.
Szervusz, tavasz. Már vártam rád.
Hisz oly csúf, hideg volt eddig a világ,
hóba rajzolt szív dobogott ott,
hol tört ágakon az élet megfagyott.
Ébred a természet, mint hős tavasz, égi ajándék.
Fagy, neked itt van a vég, érzed a Nap melegén.
Olvad a hó, meglesném, hátha virágra találnék.
Kék ibolyánk mosolyog, túl van a tél nehezén.
Emlékszem egy fára,
erős törzsére,
égig érő ágára,
és arra a rengeteg
illatos virágra,
amit rajta szellő lengetett,
a nap fénye meg dajkált.