Versek az egyes évszakokról
Barna gesztenyekalapja fejébe húzva,
szárazág-bottal görnyedten jár,
lába nyomán pocsolyák szaladnak szét,
s zörren az őszi szélben a tengeri szár.
Rövidülnek a napok, hűvösebbek az esték,
reggelente mát gyülekeznek a fecskék,
szürke ködlepel telepszik a tájra,
a gyerekek újra járnak az iskolába.
Nyári szerelem.
Az ősz borít rá fátylat.
Elhidegültünk.
*
Vad, őszi vihar.
Hát eljött az ősz megint,
hűvös szele meglegyint.
Üres már a parki pad,
hideg eső mossa csak.
Zizeg levél, őszre jár,
Deresedik a határ,
Fázik már a kismadár,
Szüretelők dala száll.
Pattognak a kövek, mégis kijönnek egymással.
Ez a tapasztalata kerékpáromnak. Csak össze ne vesszenek a kavicsok a pattogzódásban.
Macskaköves őszkezdéskor előfordul,
hogy nyávogva köszönti a fákat és azon leveleket,
melyek ilyenkor lehullanak.
Egy varjú szólt a nyár után,
hangjában megbotlott a szél
fenyők felett, a Hargitán,
amint elindult dél felé.
Bimbó pattan, rügy fakad, hó patakban elszalad,
pilleszirmú hóvirág napnak küldi mosolyát.
Feléled a nagyvilág, madarat köszönt az ág,
egyre zöldebb a határ, előkerül a batár.
Nyár kezének búcsú előtti érintése
Elsárgult, lehullott levelek
vízfelszínen úsznak.
Igéző nyári emlékek, nevetek,
fülben fagyos szelek zúgnak.
Napraforgó bús szemekkel nézi már a földet, kombájn jön a dűlőúton, sebbel-lobbal zörget.
Süldő rókák játszadoznak az elsárgult legelőn, bekuckózva ábrándozok egy rozoga heverőn.
Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,
amíg mosolyogni még ereje marad.
Gyakran szégyenlősen felhők mögé bújik,
s tán ott is maradna a zord télen túlig.
Nyár van! Ülök az öreg diófa alatt,
a tenyérnyi birtokon minden üde-zöld,
szépek a fák, a szőlő bő termést ígér,
s ámulok, mily hálás tud lenni a föld.
Flamingószín a hajnali ég,
és látni, amint délre kiég,
délibáb rezzen - tarka bazár,
szomjas a város, por a határ.
Tipródik hirtelen a nyár,
nyöszörög, mint a megfáradt test.