Versek az egyes évszakokról
Legyengült fénytől
éledő, késői hajnal
jéghideg éjkönnyel mosdatja arcát,
horizontról néz
kihűlő, bús őszi tájra,
tehetetlen szemléli a változást.
Sűrűn hull az éj,
s a télszagú kertben
a holnap árnyékát
sután rejti a dér,
hosszú még
a napkeltében csillanó
harmatcseppekre várni...
Madárcsőrök hajnalonta
trillázva ébresztenek,
jégvirágos ablakomba
tavaszt élesztenek.
Zord hideg mutatja csikorgó fogát,
hatágú csipkék csillogón hullanak,
meleg szobából nézem, ahogyan
a háztetők pirosát fehérre festik, s
kerten túl a tájat dunyhával befedik.
Fenyő mely az
erdő közepén
kis tisztáson áll.
Örül ha ágát
érinti néha napsugár.
Szürkés az ég, hallgat a táj,
hullik a hó, billen az ág,
surran az őz, szökell halkan,
amerre néz, hópaplan van.
Szótlan a park, nem zúg a lomb,
az ágak közt üres a madáretető,
begyekbe dermedt a cinkedal,
a holnap földbe fagyva szunnyad,
a szökőkutak nem csobognak,
a szél sem szalad, nem süvít,
most nem rázza az ablakokat,
a játszótéren hintát hajt a tegnap...
Gyermeki énünk régi mosolya,
mikor a tájat fehér köpönyeg borítja.
Száll a kacaj, pirospozsgás arcocskák,
édesen hancúrozik a hóban sok barát.
A rideg hideg nem enged,
tél van, ha nem is igazi,
bent fog a lakásban, kimenned
nincs kedved.
Szelíd sóhaj
Partot igéz,
Szellő táncol,
Fodrot csipkéz.
Miért háborog a rigolyás idő,
hisz kietlen télben, hóviharban
szikrákat csihol a dermesztő fagy.
Zuhogó hóesésben oly jó a
higgadt sejtelem,
csapongó nyár-mosolyban a
könyörületes szó. Szinte
karomban érezem karod...
Január van, új hited lángol,
merítve egy régi világból,
szél tépi meg lopva a fákat,
távol már az ünnepimádat!
Szinte éreztem, hogy hozzám bújik a tél,
és nem vágytam, hogy ne legyen,
vártam, hogy a hó, jég s a reszkető csillagok,
tüzes szívemből parazsat vegyenek.
Kilovagolok szabadba,
Kísér ezer égi lény,
Az utamat megmutatja
Az ezüstös téli fény.