Filozófikus versek
Görbül az idő, görbül a tér,
Görbül a lélek. Megőrültél?!
Hajlik a szívem, hajlik, amíg
Hajlik a világ, hajlik a sík.
Összejött egy társaság,
vegyesen sok ember!
Kérdezik, "Hogy vagy?" - de
a kérdező választ nem vár el!
Nem nyúlunk a tabukhoz, nem, soha,
mindent tud, ki sekélyes, ostoba!
Ki a gyáva vagy diszkriminatív,
ki hazudik s ki hord bőszen manírt?
Leszállt az este.
Rettenetes ez a halk búgás,
valahol tompa alapzaj mindig szól.
Sehol egy emberi hang,
pedig mindenhol emberek laknak.
Valahogy tanácstalan és fáradt az összkép most.
Ez a vers nem mágia, nem varázslat,
A költő egy kemény szöveget alád szab,
Születik a vers: vingardium leviosa,
Nekem nem kell menni sehova.
Perkésznek az égből aprócska
gyöngyszemek...
csak a hódara hull, mint a csend,
úgy pereg.
Ha már vége, legyen vége rendesen,
Ne ily semmit érőn, némán, csendesen.
Nem lehetne szép szavakkal, kedvesen?
Ha úgy van, hát kerüljek ki vesztesen!
Lassan tűnik el,
lassan sötétül.
Lassan múlik el,
lassan mögém ül.
Nem értem hogy lehet
Hogy mire képes az érzelem
Mikor még élsz és létezel
Azt hiszed minden oké
És akkor előtör egy kép
Régmúltból hirtelen
Türelmes gyengéd arc
Nagyon szerethető...
Mint a begyűjtött takarmányt, ha szétosztják,
ő úgy adta magát.
Ragadj el, természet
Sötétben várok én
A Nap sugarára, mint
A hitre, zálogként,
De sehol nem rejlik.
Addig élj, míg dobog a szív!
Nevess,
pedig tudod, hogy szomorú vége lesz!
Vastag hamisság takarja a népek arcát,
este ugyanezt könnyek mossák.
egyiknek gombóc ül a torkában,
a másik nem meri hátsóján kinyomni.
egymásnak hátak tartanak tükröt,
egyre több az agyilag zokni
Tűz kigyullad,
Vágy fellobban.
Tárt karokkal várom,
Míg lerohan.