Filozófikus versek
Félelmet erőszakolnak lelkembe,
értelmetlen fikciókat magyaráznak,
már ordítva rohannék a vesztembe,
ha maradok, úgy érzem, levadásznak.
Jó ez az esti csend, mely óvón pihentet,
S lehulló függönyként oly lágyan körbevesz.
Életünkben milyen sok a beszédes csend,
Mint ez az esti is, mely szobámban rekedt.
Csak fekszem a kemény földön,
Éltető szerveim légiesen lebegnek...
Az én utam járatlan, nem követek senkit,
Se apám se anyám nem mutatta meg nekem,
Mit is kellene tenni.
Ez az enyém, itt vágok utat a jelenben,
Arra tartok, amerre még senki sem.
Pillanatok
Elmondott szó, mely nem él,
Elálmodott álom, mely él,
Kifestett szoba fénye,
Elhagyott barát emléke.
Egy szívvel hét feje van a sárkánynak.
Hét napból állnak a naptári hetek.
Szerelmet a lét neki is csepegtet.
Érzelmek mikor mely` fejében hatnak?
Túl a tejúton nyugtalan álmok
tengere ring,
alszik a holnap, s mind, ami elmúlt,
visszatekint.
Szabadulj meg a gondjaidtól,
A gyávaságtól, félelemtől.
Az én matekom...
Rovom a köröket,
ezekből halmazok lesznek.
Idekerülnek élmények,
számok, zenék, lányok,
gondolatok, tettek
s még az is, amit
elfelejtettem,
és persze, a sok emlék...
Zsigeri cédák
tapossák az árnyékom.
Halált köpülve
ringatnak a zsinóron.
Este van most...
De igazán este van most,
Amikor már az ember nem is kissé álmos,
És gondolkodni már van,
De aludni még nincs ereje.
Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.