Filozófikus versek
Adj hálát!
Furcsa erő a teher, de ha kihívás,
tudatos tetterő kísér, csak áldás!
A csend megszólít.
Egy gondolat az értelem,
és a hit, mely megtanít
legyőzni minden félelmet...
A lét vizéhez
Ha eléred a célod, megszűnik a léted,
Érted te, mit beszélek?
Hűen küzdeni a célok akadályát,
Amiket magadnak találtál,
Majd hátra dőlni, ha belefásulva eléred,
És rájönni, hogy romokban hever körülötted az élet...
Oly halk és csendes minden,
Mintha nem is verne szívem.
Csend nem szól vissza,
Érzed, benned minden tiszta.
Langyos szél karjaiban a fák alatt
Felidézem ahogy akkor láttalak
Ahogy szív a szíven elterül...
Ingergazdag világban szuperérzékeny,
Mindent azonnal kapnál el röptében,
Türelmetlenséged impulzivitás,
Lassítanod kell, ez nem vitás.
Fáklya, mely mindig
Világít, utat mutat,
Lángja nem vész el,
Vezetni tud sokakat
Az örök keresésben.
Úgy van ez ha magamnak lennék
Tanulnék tőlem jó sokat
Színházként páholyba mennék
S mondanék sorsomról stószokat
Beértem. Már jól ismerem
a részecskék zord rendszerét,
és eltiport az értelem.
(Disz)Harmónia
Óh szerelmes vagyok beléd
Te vagy maga az élet
Te vagy a végzet
A kezdet és a befejezés
A lét és annak hiánya
Boldogságnál a lehangolás
A savas lúgú talaj
A hozamos szikföld...
Mondd, mi hiányzik az életedből,
ami úgy sugárzik a leveledből?
Valami bús szomorúság,
egyfajta válság,
vagy valamiféle kívánság
az, ami ebben az állapotban tart?
Ural, irányít, semmit sem restell,
mindig színpadon a porondmester.
Százszor elkezdi, sohasem fullad.
Bohócok töltik a kifutókat.
Bölcsesség, ha szólhatna...
Mint a patak, folyhatna...
Értelemmel töltene...
Áldás lenne belőle.