Filozófikus versek
miért ver téged két kézzel az Isten
miért nem ad már boldog napokat
félelem illata szálldos a légben
közben takarítod a romokat
Közhely az utca, közhely a járda,
közhelyek az emberek
és a földön közhely minden.
Ha sétálnék képzeletbeli,
ragyogó szivárvány szárnyán, ...
Arra gondoltam a minap:
Tán nem véletlen mondják
az emberi természetet.
Hisz mindazt, mi mögötte van,
a természetben megleled.
Sokan kérdezik mitőlünk, mi van?
Mi vaníliás, a galuska, a lekvár,
vagy a pékség Deákváron,
barkóbázd ki, tán megtudod.
a függönyön átszűrődő
kis vonalak egy pontban
összpontosulnak
Mottó: E földön mi csupán vendégek vagyunk...
Érkezünk nagy hanggal, majd csendben távozunk.
Pirkadattal indul, éjjel zárul múltunk.
Utunk mosoly, dal, néha könnyek szegélyzik,
minden vidám nappalunk játékkal telik.
Megítélni a múlt nagy alakjait nem fogom,
Csatlakozom hozzájuk, majd szűk dombokon
Mesélni tudnának, ha itt lennének köztünk,
De nincs helyük a jelenben, a szó szól ellenük.
Tél van elvileg, miként emberség is.
Változnak évszakok, emberek, és
mégis minden az, ami rég volt, más
köntösben, máshogyan, miért?
Pont egy parányi pont.
Ezek vagyunk mi, emberek,
kik létezünk egy olyan helyen,
ahol az élet és vele együtt
a természet az úr.
Tökéletes vagy születésed pillanatától,
A tudás az, mely ebben meggátol.
Illeg-billeg tükre előtt,
gyönyörű a látvány,
önelégedettségből épült koronája,
mint megannyi páfrány.
Nem hiszek se a csúnya, se a szép szavakban,
Nem hiszek senki másban, se már önmagamban.
Nem hiszek a régóta belém vetett hitben,
És lassan nem hiszek én semmilyen Istenben.
Rajtad van a talár, és úgy hiszed,
Te vagy az Úr, ki mindent megtehet.
Elrohan az időd,
életed toporog.
Elfelejtett álmod
már nem is mocorog.
Infinitismus
Boldog repdes,
Kérve kérlel,
Mit érünk a szaruéllel?
Vadak gyöngye eme fehér,
Korba szívva szállva elél.