Filozófikus versek
két kezdet az út két végén.
sűrű a reggel, narancslekvár,
forraszt dőlő szavak sövényén.
van, hogy éppen ennyi a leltár.
Sok évvel ezelőtt, mikor tollat ragadtam,
csak a békémet kerestem, nem alkotni akartam.
Írtam sokfélét, ez segített túlélni mindent,
mert néha hiába kérdeztem odafent az Istent.
Életünk, mint hópehely a nyári Nap hevén,
gyorsabban illan, mint ahogy a gyertya leég.
beleremegnek a stukkók,
ahogy a gravitáció
suttog. erjed a pálinka.
roppan a torziós inga.
Nyers gyanú, napfény és kisárgult fű
(És egyszerre gyanútlanul megkérdeznek:
Minden oké? Segíthetek?
- Hát hogyne volnék rendben? Hogyne lenne semmi rendben?)
A rögös útra nem nagyon lépek,
mégis azt látom, hogy elfogynak a térképek...
Az utolsót is ugyanúgy kérted,
ahogy a reggeli kávét az álom köntösében...
Megérintett.
Furcsa összevisszaságában az időnek megérintett a sorsom...
Piros akarok lenni!
Bocsánat, gyors vagyok,
Talán másképp megértesz:
Én új szívre vágyom!
Bámul az égbolt.
Vasárnap nyitva van a bolt?
Délután 2 után mindig bezár.
A szív is megunta a bazárt.
Életed perceiben körbevesznek
Az ellenségek és a jó emberek.
Boroskancsó csak az élet,
Egyszer üres, egyszer teli,
Van, ki kortyonként ha issza,
Van, aki meg bevedeli.
mit ér a mondanivaló
ha nem talál megértésre
az erőltetett szándéknak
üresen hangzik csengése
hallgatásban van az erő
beleolvadva a csendbe
kérdező nem akar választ
ha nem mit hallani szeretne...
Az út kezdetén minden tiszta és hófehér,
a távolban kék hegyek, álmok születnek,
de amint az ártatlanság véget ér,
a hegyek felhőkké válnak,
s az elillanó álmok
átengedik a teret a valóságnak.