Filozófikus versek
Tekergek, csavargok,
Kitartóan keresem helyem.
Labirintus szétterülő falai
Összekuszálják fejem.
Nyelvjáték a Borkóstoláshoz
BíBor a varázslat, Borzongatja kedvem,
Midőn a laBorban levették a nedvem,
HóBortos ötletek kóBorló reménye,
Kérdése, mint ostor: Esténként kemény-e?
Földpusztító elmebaj,
Süketítő emberzaj,
Mint alaptalan felfordult épület,
Bennünk tombol a kollektív rémület...
Amint látod, más minden látomás.
Mert csak álom volt az állomás
a maga merev utcalámpáinak
enerváltan érdeklődő tekinteteivel.
Lekonyult meggyfacsemete várja a jeget.
Bomló szarvastetem felett váró emberek.
Ez lenne kertem jövője
korpával, gazzal felverve,
az a sok idő, erő beleölve,
s most mindenhol romlással tűzdelve.
Kovács Gabriella (Nightspirit)
...kisurranok meglesni a fekete zajban
morgó szelek vonulását a felszíneken,
míg a hallgatagok gerince megreccsen.
- Hová viszed azt a lámpást,
te szomorkás arcú, vak ember?
Ti azt nézitek, hogy nézek ki,
én azt, hogy milyen a lelketek,
ti azt nézitek, mi van rajtam,
én csak azt, hogy mi van bennetek
Forgok, fetrengek ágyamban, és
Egy dolgon jár az eszem:
Hogy lehet a hely fölöttünk
Olyan nagy, kifejezetlen?
Én vagyok
soraid között az elrejtett gondolat,
beszédedben a befejezetlen mondat,
én vagyok
mellkasodban a meg nem szűnő üresség,
a reggeli fény, amely lágyan simogat,
én vagyok
két lélegzeted között a szívdobbanás...
Aludtam. Mélyen. Horkoltam is talán,
vagy kiáltoztam is, hátha visszaretten
az éji szörny, átkozott rémalak;
Érzem a testemben, a bőröm alatt,
belülről feszít szét, elég! Elégek! Elég...
Holdvilágban
Csüngtem még az ő fényében,
S lám, a kedvenc felhőm
Viharrá vált, azt hittem, szellő, mi simogat,
De maga az édes iszonyat.