Gyászversek
Fehér hó lepi be sírodat.
Nézem hófehér, jéghideg poklodat.
Érintem fejfád, rajta jégcsapok.
Nélküled én már nem gyerek vagyok.
annyi minden történt most velem
az elmúlt, nehéz, gyászos évben
hisz feketébe öltött lelkem
mély, sötét verembe rejtettem
Elmúlt a hosszú, rút betegség,
nem fáj már odalent semmi.
Már nem hangzott búcsúszó,
de most tovább kell menni.
Elég a szó is adni
Sok ember nem
fogja fel
a temető lényegét
mindaddig, míg
látja
Földünk kék egét!
A szívem most nagyon nyugtalan,
rászáll a csend, a szótalan,
rászáll a csend, a szótalan, néma gondolat,
tudnom kéne, hogy nem vagy itt,
azt képzelem, hogy
könnyeim mögül kilépsz,
de bárhogy szeretném,
rejtve maradsz...
Elmentél, mert menned kellett,
mennybe szállt a szabad lelked.
Egészséged ahogy romlott,
a sok terved szertefoszlott.
Kinek a szíve mindig telve csordultig,
mint a méz,
az sosem fél, hogy elveszne a remény,
mely felemészt.
Egy szál rózsaszál meséli egy síron.
Azt meséli, szomorú, ki itt nyugszik.
Fájó szívvel ment ő a Mennyországba.
Mert itt hagyta ő szeretett családját.
Nekrológ
Puha, fehér-fekete
cica, Nyafi a neve.
Ajándékba kaptuk, hozták
szentendrei alomból,
hol szabadon kóborolt,
egy kis vadóc cica volt.
Kiittam a keserű poharat,
és a vigyorgó tükörbe vágtam,
a kristályszilánk szerterepült...
Fájdalmas valóság: itt hagytál, elmentél.
Jó szándékú, szorgalmas életet éltél.
Őszi levélként zizzen a búcsúének,
ötven közös évet szánt nekünk az élet.
Gyerekkoromban gyufával játszva,
majdnem egy kis erdő borult lángba!
Amit tettem, már megbántam, gyufát,
csúzlit, kis kést mind eldobáltam,
segítségért kiabáltam!
Istent hívtam, ígérgettem!
Jó leszek, csak segíts engem!