Gyászversek
A szél ma fekete zászlót ereget,
A Nap süt ránk, de mégis mást melenget.
Lelkünk izzó lángja mára megfagyott,
A sorsunk egy más üzenetet hagyott.
Papa
Szíved minden ragyogása lelkembe költözött,
egy szavad se felejtem.
Úgy mentél el
Egy szombat reggelén
Hogy megdermedt a fény
Szép szemeid tüzén
Mondd, mért fáj a szív?
Mondd, mért nem élsz?
Így búcsúzok én végleg, Attila bácsi
Borongós őszi nap hozzon békességet,
örök nyugalmat a lelke védelmére.
Jó szíve nem dobog most már soha többé,
de lelkem mélyén emléke él örökké.
Csillámló, mély tó vagy
kopár életemben,
arany kígyó suhan
kitárt két kezemben.
Valahol messze van egy ország,
Amit angyalok lakják.
Gyertyafényragyogás,
Szeretet az út porán.
Tíz éve buktál át a lét és nemlét küszöbén,
s én azóta gyolccsal kötözöm fájó sebem.
Szakadt ingem emlékeddel foltozom,
és savas esőt sír roppant bánatom.
A remény meghalt veled együtt.
Messzire mentél, tudom, el.
Mindent, amit adtál nekem.
Tudod, az égig felemel.
Bús az éjfél, mióta nem vagy már velünk,
Lelkemből egy hang kiabálja: hová futottál
tőlünk az időben?
Miért? Miért? Visszahangzom kérdéseimet.
Még mindig fáj.
Ma 8 éve, hogy itt hagyott,
És én mégis itt vagyok.
Nem sok idő van a szóra,
oly sok már, mit nem lehet,
amit mégis, azt meg fosztják
kívülálló fellegek.
Furcsa látomás rázta fel álmából,
látomás vagy csak álom volt?
Oly igazinak tűnt, hogy belefagyott a mozdulat...
Dühödt vers
Röppen déli óra már,
Vigasság, nevetés szól a ház alatt.
S arcom mégis: sava könnyben ég...
Hány asszonyt, gyermeket nyelt el Pripyat?