Versek a halálról
Ne felejts el,
Ha már nem leszek.
Ne felejts el,
Ha már elmegyek.
Az élet után már nem a tiéd
A sorsod szabadsága,
Mindent, amit tettél, ott majd
Törlesztheted nála,
Ha a Nagy Úr megszán, akkor vele
Vár az örök fény,
De ha lelked romlott, nincs más út, csak
A végtelen szenvedés.
Hol halott lelkek kúsznak
aranyért sűrű sárban,
és mindig akad új vad,
ki feláldozza bátran.
Nyugszik e fejfa alatt bognár-nagyapám, aki felgyűrt
ingujjban istenként faragott, kalapált.
Küzdelem
Fúj a szél, fújja a havat, már alig látni az utat,
Két ló húzza a szekeret, az iga egyre nehezebb.
Ahová mennek, még nagyon messze van, mire
Odaérnek, már késő este van.
Dohos pinceszaggal
van tele a világ!
Egyik ember nevet,
másik éppen kiált!
Szeptember mély éjjelén
Sötét utcán járok én,
Égre vetem tekintetem:
Hold lágy fénye fogad engem.
Kopogtatott hozzánk kedvesen az őszi szél.
Síri csendben elrévedve az elmúlásról mesél.
Hallgasd, mily szomorúan, ellágyulva beszél,
Rózsaillatú nyáréjszaka csak emlékeinkben él.
ölemben melegség
betakar a szoknyád
embertelen messze
elmém szökik hozzád
Csak azért jöttem, hogy megmutassam a rosszat,
Hogy tudd, amiben hittünk, azt úgy nem lehet,
Kapzsi uzsorásként adtam, amit adtam,
Titkolva, hogy végül mindent elveszek.
Anyám emlékére
Vajon gondol-e rám,
mikor egyedül fekszik az ágyban?
Párnáján ősz haja
játszik a fényben ezüst-lágyan,
kék szeme lát-e még,
keresve múló jelent homályban?
Este van, kezd minden elsötétedni,
Felhős az ég, a csillagokat sem lehet látni.
Vihar közeleg villámokkal, óriási széllel,
Mindenki retteg, vár a kihalt éjben.
Kérdések sorai állnak gondolatomban.
Miért van az, hogy ismerek egy személyt, és egyszer csak hallom hírét, elment.
Sötét éjszakák, melyeknek sötét árnya felkelt,
Én csak várom a viruló, fényes reggelt.