Versek a halálról
Egy forró nyári reggelen
Tekintetedbe olvadt tekintetem.
A mindenséget láttam benne,
Belevesztem mindörökre.
Sötétben botorkálok kanyargós utakon,
Szél fújja arcomba a hideg havat.
Jeges szél hajt felém leveleket,
Amik a fákról régen lehullottak.
Hiányod elmondhatatlan,
Napok jönnek, napok mennek. Számolatlan.
A fájdalom nem enyhül. Feszít, emészt.
Hogyan történt ez az egész?
Eltávozott egy szerettem,
Kit már 12 éve nem kerestem.
Halogattam, míg elérte a legvégét,
Többé nem láthatom apám testvérét.
félúton a temetőbe
fényévnyire tőle
ahol a hóval steppelt paplan
alatt ember dög és vadkan...
Hova rohansz, idő, mondd meg nekem,
Nem állhatunk meg egy percre sem?
Hajcsárként üldözöd a mutatót körbe-körbe,
Az meg menekül előled meg-megrezzenve
Halálhírt láttam
Ma reggel, vigasztaljon,
Hogy senki sem lesz
Halott? Nemcsak dalokban,
Ő is újra élni fog.
Lehunyom szemem, s téged látlak,
Összetört a világ, megöl a bánat.
Megfogom kezed gyengéden,
S csak a bocsánatodat kérem.
A Végzet mestere
Vészjósló léte ősidők óta
Kelti a rettegést,
Ő maga a pusztulás,
Megveti a vakmerő hencegést.
Nem választható!
Ha kilógsz a sorból,
ítél a Mindenható.
Neked kapnod kell a jóból!
Mikor tudod meg, mit jelent élni?
Mikor fogsz egy újabb napot igazán értékelni?
Látod magad körül az elmúló időt,
Látsz sok betegségben szenvedőt
Szellő hátán utazva,
Pirkadattal kacagva,
Lelked szabad suhanással
Úszik, úszik magasra.
Költőnek is nehéz lenni. Meglátni
szépet, jót, átérezve mulandóság
perclétnyi pillanatfelvételeit.
Az utolsó nyár volt... tán a miénk.
Mulattunk, mint még soha...