Versek a halálról
Farkaslélek fájdalma
Iszonyatát vinnyogva kiadja,
Balhitből vicsorgó pofáját
Áldozata húsába vágja,
S tombolva marcangolja.
egyszer szellemként útra kelek, s vonatra szállok
mert üressé vált a lelkem és a hely, ahol állok
nem figyelnek rám az emberek, mindegy, mit állítok
győztesként születtem, de távozni mártírként fogok
Elzenged ódád valaha kettőnk lelkéről,
mi egykor fekete tűzként ragyogott?
Elmeséled valaha bőrünk dalát,
mely sikított, mikor egymáshoz talált?
Ezúttal még talán megúsztam,
bár most esélyes volt a halál.
Már így is túl sokáig húztam,
de a holnap újra itt talál.
Fagyott virágmező,
Ösvényen roszogó murva,
Síron túli csend,
Varjak csendje furcsa
Gyakran a múlt megemészt.
Szó szerint átsírom más éjjelét.
Feltörnek a régi, rossz emlékek.
Mikor összetörve állok és elvérzek.
Az igari temetőben
decemberi napsütésben
dőlt sírköveknek tövében
élettáncot járt a lelkem.
A takarómban balsors kövérült el,
Néztem, hogy úszik el a néger éj,
Alig haladva, osonva, megülve,
Hold lebeg a hátán; balga karéj.
Mint piros csík, mi szívembe feljut,
Halálos köddé habzott a Tejút.
A múltamból
Csendben állok sírod felett,
S az idő oly elszenvedett.
Unalmas csöndem segélykiáltás
Az elmúlás szimfóniája zúg a fejemben
Merre induljak arra vagy odaát
Bénít a félelem az idő, telő repülő
Lettem volna pók ki csendben hálót sző
Ki, ha előlép sikoltva agyoncsapják
És csak egy pillanat az elmúlás
ha vakvágányra szaladt a jelen
oly mindegy hogy a váltó romlott el
vagy a jelzőfény hamis
a szerelvény előtt
elfogyott az út
vagy felszedték a sínt
Ha egyszer meghalok.
Szépen, lassan elalszok,
Síromnál szavaidat hallgatom,
Jeges estéken szívemnek takaróm
Voltak jobb napjaim, és ez vigasz,
Talán a fele sem volt igaz.