Versek a halálról
A Föld az igazi Pokol,
Hol a szívek nem találnak társra.
Őrült vagy
Nézz körül és mondd
Éhező családot
Nézz körül és mondd
Gazdag senkik
Nézz körül és mondd
Megcsonkított ártatlanok
Nézz körül és mondd
Mondd hogy neked rosszabb...
Törött világokon vándorolok én,
Szívem fagyos, már nem remél,
Utolsó erőmből olvasztani próbálom,
Ebből a Pokolból kiutat nem találok!
A szerencsésebbnek jut egy fejfa
Gondozott és öntözött virággal.
A szerencsétlenebbnek csak fejfa
Az ágyás helyén gazzal és ággal.
Egy falevél a sok közül,
ki csendben, magányosan vár,
mert tudja jól, hogy lekerül a földre,
hol hideg tél vár, a szomorú halál.
én már tudom
mi a szomorú
én már tudom
hogy mi hosszú
a rossz a szeretet
egy örök lecke
nem érem el kezedet
maradok hát fekve...
Mi lesz, ha egyszer meghalok,
És egyszer mindent és mindenkit itt hagyok,
Ha már nem leszek itt,
Síromra majd ki tekint?
A búcsú oly nehéz,
Úgy érzed, felemészt.
Percről perce,
Napról napra
Nő benned
A hiány mag(j)a.
A napok értelmüket vesztik,
Mikor emlékedtől ébred szívem,
Emlékszem, sokszor nevettünk,
Sokat szerettél, öleltél féltve,
Ám beláttad, öntörvényű vagyok,
Mégis érezted, szívemből szeretlek,
Édesanyámként neked köszönhetek
Sok mindent, mitől emberré lettem...
Egyszer, egy esős éjszakán
Egyedül indulok,
Majd sötétség hajnalán
Kemény földre hullok.
...könnyebbséget kérek,
jaj, add meg nekem, teremtő,
Isten vagy anyám képében,
oly mindegy... bár anyámat kérném,
ő volt, ki ápolta szívem, lelkem féltvén,
vagy testem izzó lángban, ha égett...
ó, anyám, adj nekem könnyebbséget...
Tétován állok magam... de üdén.
Hallom, egy néma ordít; ez Isten.
Volt sok móka és kacagás,
ugrándozás és szaladás
az utcákon, vízparton át,
ezer nyár, ezer boldogság.
Vágyódtam az alkonyatban
A vöröslő felhők szélére ülni.
Egy nagy bőrönd most a lelkem,
Véle onnét beleszédülni.
Ha azt hiszed, még hátra a java,
lehet, igazad van, lehet, tévedsz,
csak egy pillanat kell,
s már semmi sem lesz úgy, mint régen.