Versek a halálról
A napfényben úsznak kedélyeim,
S füvek ápolják szálló lelkem
Száraz kórókkal egyetemben.
Halad, halad a fekete gondola,
Szép kis Velence ködbe burkolózva,
Halad, halad a fekete gondola,
Sötétét sóhajokból összefagyva
Borul nyakamra a sóhajok hídja,
Márványcsipkékkel engem körbefonva,
Halad, halad a fekete gondola.
Várj, csak egy percet várj még! Hadd öleljelek meg Még egyszer!
Hadd búcsúzzak igazából, a szavaim nélkül ne menj el!
Némán állni, elmélázni.
Állni, állni, elmélázni.
Ázni, fázni némán állni.
Fázni, ázni, némán állni.
Örülhetsz titokban vagy a nyílt utca térkövén
(végre-valahára elpatkolt ez a vén, kövér,
kelletlen, szertelen, felnevelhetetlen gyerek)
De megkérlek, engem a Tengerbe temessetek.
...embermilliókat írt.
Mily erős a pénz.
*
Annyi a csillag,
mint ember a földön.
Beszélgetek Istennel rólad
De nem tudom hall-e engem
Hallani akarom a szívverésed
Imádkoztam érted vajon ez segít-e nekem és neked?
Légy férfi, légy nő, holnap a földdel egyenlő
Dolgozok egy erős késztetésen,
miként lépj túl a puszta létezésen.
A véget tisztában látni erős erény,
de végig talpon maradni nagyon kemény.
Mi a lét,
s mi a hatás?
Mi tud hozni vigasztalást?
S a végső megnyugodás
csöndet hoz-e? Fölkelt-e mást?
Hangosan ordít a fém királya,
S megindul minden vele,
Hogy éltében meghaljon és szálljon
Vészjósló, fekete fellege.
Vajon a túlvilágon álmodunk,
szép álmokat ott is hajszolunk?
Csend van, vagy szól a mennyei zene,
vagy ringat angyalok éneke?