Versek a halálról
Fekete özvegy jár a falon.
Hálót szöveget, nagyon nagyot.
A hangok ijesztve hatnak rá.
De félni ideje nincs talán.
Ájtatos csenddel eltelik lelkem
e bús, virágillatos békében,
és sorra felidéződnek bennem,
kik lent hunynak a sötét mélységben...
Szomorkodók hada
Egy hajnalban szépen elmentél haza.
Most csillagösvényeken jársz,
földi gondoktól vagy szabad.
Partra vetett halként
vergődnek a napok,
tátog a kiszabott idő,
már nincs bocsánat,
nincs feloldozás,
arcod sötét holdként
lebeg az űrben,
és nem hiszed...
Évszázadok hideg köde rakódott le,
Nézzük a tájat... csendes, szürke minden,
Ringatják magukat a macskák a ködben,
Lábnyomaik barázdálják az üres tájat,
Horzsolják az emlékezés csöndjét
Ravatalozónál gyűlnek a népek.
Mind egybe, mind, aki egyre szegényebb.
Az idő gyors léptekkel halad,
s mi, mint nyűtt ruha,
kopunk ki az életből.
Fogyatkoznak a barátok,
egyre szűkül a család.
Egy világ dőlt össze bennem
De felépült egy új
Ne félj ez csak egy szimpla háború
Azon ne gondolkozz túl sokat
Hogy miért történt meg...
Koszorúk és krizantémok
gyűlnek ma a sírokon,
minden egyes emberszívben
felsajdul a fájdalom.
Ha csak egy perccel tovább ismernélek,
Látnám a szemedben rejlő kéket,
Oh, csak látnám még fényes világod,
Csak tűnne belőlem maró hiányod.
"Ki hegedül a fákon át, e dal forrása hol van?"
Lágyan kél az esti szél, hozzánk e muzsikát hozza.
Ha elér a vöröslő pirkadat, szól-e még e hang?
Ha a reggel felváltja az éjjelt, hallom hangodat?
Szüleimre emlékezem
Nem emlékszem, mikor jöttetek...
Voltatok! Elmentetek, értéket és
titkokat vittetek, melyeket más
nem válaszol meg soha...
Kik vagyunk mi? Talán Istenek?
Nincs élő Isten, kit ismerek.
Mégis sok ember azt hiheti,
Más sorsát a hátán viheti.