Versek a halálról
A halál kapujában álltam,
s csak három évet kértem,
hogy megmutassam a világnak,
hogy bátor voltam,
hogy féltem,
hogy éltem!
Üres lapok, s bezárva minden ablak,
lélek lebeg a halvány test felett.
Csepereg az eső, égi ékkő
hullik a haldokló világ arcára,
hisz itt senki sem ismer az anyjára:
egyedül rohangálok ide-oda
a pici szobában, soha tova...
Kigyúlnak a fények,
S nagyon hiányzol, értsd meg,
Mert nélküled üres minden,
S olyan, mintha hiányozna egy részem.
Milyen napod volt, Kedves? Kicsit fáradtnak látlak,
A baj, hogy ez az érzés engem hetek óta áthat.
Letörtség gyötri szemeimben egykor oly csodás arcod,
Beszéljünk hát róla, kérlek, meséld el a harcod,
Melyet minden nap az élettel hosszasan vívsz,
S mely után engem mindig könnyek között hívsz.
Jégtiszta félelemként tekeredik rám a felismerés,
a sötét magával ránt, a bizonytalan most bizonyos lesz,
s testemen a libabőr újra és újra úrrá lesz.
Egy évig, mint kis gyerek,
úgy sirattalak,
de nem hoztak vissza
a zokogó szavak,
nem hoztak vissza
az átsírt éjjelek,
te nem tudod,
mennyire szerettelek...
Fehér és fekete:
Mint születésem és halálom,
De köztük olyan sok út van.
Félek, sajátomat nem találom.
Mint üldözött vad, fut az erdőn át,
S menekül a vadászok puskái hallatán,
Úgy rohanok én is, de hová, nem tudom...
Majdcsak kikötök valahol...
Állok döbbenten, némán,
Csak bámulok magam elé mélán.
Nem tudom elfogadni az elfogadhatatlant,
Nem fogom fel a felfoghatatlant.
A tavaszi esték
Mind szótlanul lesték
Lépteim: titokba.
Barátom... a szívemben tovább élsz!
Kezembe temetem fejem, szemem könnyes,
rólad a kép még bennem él... oly éles,
pár napja még láttalak, bár szavad halk volt,
mára a kőszikla tested. A jó szíved már "holt".
A 71-es úton vártam
Én a nagy csodára,
De nem segített az Isten!
Pedig végig benne hittem...
Ezüst hajára a fehér
Csillagfény rácsorog,
A zord Halálisten
Az éjszakában ácsorog.