Versek a halálról
Éjjeli fény teríti be a tájat,
Melyet a hó nappal is takarja.
Egy árva lélek nem zavartatja
A fehér lepedőt egymagában.
Félelemmel telve repül a madár,
Őszben a vörös napnyugtán átsuhan,
És tudja, a fagyos tél nincs messze már,
De úgy érzi, élete céltalan.
Egy kórházi éjszaka - ébren
Sok évet gyűrve gyermekként sírt fel,
még mozdult kettőt gyönge teste...
Elfekvő, sok majdnem halott, én vakon
tűrve fekszem ott, s hogy már ne verjen,
csendben - hogy fájdalmam fel ne keljen,
dúdolom legvégül kedves kis dalom.
Minden napodat figyeli,
csak várja az alkalmat,
de nem biztos,
hogy akarja a fájdalmat.
Egy gyermek, mely nem látta a napot,
láthatatlan fénnyel étkezik.
Anyját keresi az árva, ki fülsiketítő csenddel válaszolt,
fojtogató sötétben létezik.
A pulzusom fogtam. Számoltam az ütések.
Arra gondoltam, ne jöjjenek szédülések.
Születésének 22. és halálának 2. évfordulójára
A húsz évnyi élet
már véges egész lett.
Már nincs többé "holnap",
de terólad szólnak
ma még a halk imák.
Elcsitult a drága szív
Elcsitult a drága szív,
mely értünk dobogott...
Pihennek a drága kezek,
mely értem annyit dolgozott.
Egyszer csak születünk
Lesz lábunk s két kezünk
Sírunk és ordítunk
Hogy tudják itt vagyunk
Hopp...
Halál a megmentőm.
Fáj a reggelem s az éjjelem,
tudom, nem lehetne már változtatni.
Kedves angyal! Üdvözöllek. Mi szél hozott erre?
Tán az Isten küldött, mert úgy tartotta kedve?
De ha már itt vagy, válaszold meg kérdésem.
Miért volt mindig jelen az a furcsa érzésem?
Halálomnak hírnöke
Némán... csendben pihen meg
Asztalomnak szélén.