Versek a halálról
Már közeledik, kipp-kopp.
Itt vár rám az ajtóban.
Sóhaját hallom. Itt-ott
köhécselget baljósan.
Millió dal csendben vész el,
Millió tollvonás nem ébred fel,
Hova vész ennyi fény,
Miért lesz régmúlt tünemény?
Fény voltál,
fényt hordoztál,
fénnyé váltál...
Meghaltál.
Szem a szemnek,
Üvöltő veremnek
Leszek csöndes
Mélyedése én,
S középen, közepén
Fekszünk bénán,
Szájunk tátván.
Megtaláltam önmagam, mégsem látok semmit,
Tükörbe nézve nem ugyanaz a személy áll itt,
Mögöttem maradt minden, mégsem látod, mi van bennem,
Már nem tudom, melyik imával kezdjem,
Elvesztettem valamit bennem...
Ha nem tudlak elengedni,
A sötétség szertefoszlik-e?
Karmazsin köd illúziójának ára,
Sajgó szívem egy ócska dobozba zárva.
Hiába komorulsz időnként,
hasztalan, mert az ég
és a Föld között parttalan
a meder, úgy csúszhatsz át...
Aranyat sírt a Nap
Bírónak házára.
Bírónak kárára,
Papnak a napjára.
A bíborszínű naplemente túl csodás,
a lét nem lehet e szempillantás.
Mint az utolsó, izzó gondolat,
úgy csorog a Nap az ég alatt,
s úgy válik el a test és a lélek,
mint a Nap és az ég.
Nincs már semmi ami érdekeljen
Vesszet vagyok s csatában előre megyek
Csatában már egyszer csak meghalok
Elől maradok...
Túlvilág peremén hintázok,
félénken hajlítom a térdem,
Kharón merre mehetett? - kérdem.
Léteken keresztül előre-hátra ingázok.
Fényes, kis dobozka tartalmában
sok kicsi tudomány eldugva
kreálták neked, naiv ember,
többet gondolkodnod nem kell!
Volt egy ország a tengeren,
Nem tudom, hogy egy magányos sziget része volt-e, vagy sem,
De a dühös vizek óvatosan hullámsírba nyúltak,
Én pedig csodálkoztam, milyen rémisztő célt szolgálhattak.
Gyere, bújj mellém,
szorosan ölellek én,
a pillanat a miénk,
ez az öröklét.
Történjék bármi
Rossz, az élet mindig megy
Tovább, nincs részvét
A természetben, sírás,
Gyász, csak egy parancs: tovább!