Versek a halálról
Ott volt a félelmem bágyadt két szemében,
gyorsan szertefoszlott majd minden reményem,
szemgödrében a múlt - tegnap-óceánja,
sarkon túl várta az angyalok világa
Az élet rövid, ezt be kell látnunk,
egyre rövidebb minden álmunk.
S mikor nem rövidek az álmok,
olyankor vannak a rémálmok.
Baljós árnyak némán cikáznak felettem.
Elestem s könnyes szemmel meredtem.
Köröznek, mint keselyűk a dögre várva.
A mennyek kapuja előttem már zárva.
Ez már a harmadik Irén nap, hogy elmentél.
Búcsú nélkül érte szívemet a hideg tél.
Nem találtam helyemet nélküled a házban,
céltalanul bolyongtam a nagyvilágban.
A halál az úton ballagott,
köpenye szinte a földet érte.
Munkája lesz majd legott,
legalábbis ezt remélte.
Ahelyett, hogy minket
Kárhozni el nem hagynátok...
Hogy nézne ki az élet, ha fonál lenne?
Kezdetnek honnan indulna útjára?
Az apró bolyhok miért lennének benne?
És miért szakadna el egyszer utoljára?
van úgy, hogy elfeledjük a füst ízét
vagy az utolsó pillanatot,
a szeméből kicsillanó fényt,
amit ugyancsak 8 perc múlva
értesz meg, de mindent elrabol majd
a föld légkörében kavargó éj
Időn és téren
Innen és túl,
Ahol az elme
Nem tudatosul,
Ahol megszűnik
Az idő és tér,
Ahol a fáradt
Elme pihenni...
Hagytál lovat, Családot,
paripát, rokont, barátot...
Vittél vidámságot, hoztál gyászt.
Ki hitte volna a halállal ezt a furcsa nászt...
Már alig ismerek valakit.
Ki elment, többé nem számít.
Az utcasarkon gizgazok,
a kutyaugatás unott,
farkát csóválja, fel sem áll,
fogatlan vagy te már.
Négyen voltak de csak voltak
Szomorú csak voltak
Átkozott kocsi kereke
Fekete macska
Úton fekszik
Nagy mozdulatlan
Szürke csíkos
Kis vékonyka Gizda kis félős...
Mikor eljön értem,
Már nem fáj semmi.
Gondolkodtam rajta,
De nincs mit tenni...
Lelkemben dúló vihar
csak fagyos álmokat hozó szél
halott jeges eső
fájdalommal kísér