Versek a halálról
Sok harcon túlvagyok már,
De még mindig várom a csatát,
Hol a végkimenetel látszik meg,
És megnyílik előttem is az élet.
Völgynek alján medence fekszik,
Körülötte pedig a nagy erdő nyugszik.
A víz tiszta, arrafelé megyek,
Egyfolytában szemem rámered.
Az eső halk kopogása
Szívem néma dobbanása,
Lelkem leghalkabb,
Élettelen sóhaja.
...Talán tudnál-e véres sebekkel, lelkemmel szeretni?
Talán fognád-e kezemet a halál felé menetelve?
Tudván, hogy nem tudhatom, milyen érzés szeretve...
Nehéz búcsút venni, mégis meg kell tenni.
Egy szeretett embert távolból szeretni.
Mindenek fölé száll a távozó lélek,
Nem követi a test, nincs több szép ígéret.
Szúrós kardommal nyilazok
Ellenségem szívébe. Húscafatokat
Tépkedek ki belőle.
Amaz csak nyögdécsel,
Sajogva trécsel. Hánykolódva
Végzem halálos döfésem.
Három hét eltelt, és a harcosoknak nyoma se volt,
mire visszatérve a rémálom talajára
újra megtaláltuk a helyet, és rábukkantunk
a napsütésben terpeszkedő katonára.
Oh, hogy is gondolhattam én, bolond,
hogy szíved valaha értem forrt,
mert őrültek vagyunk mind,
s így éljük tovább ezt a kínt.
Kiszökik a szememből valami,
Mit mindig is titkoltam a világ elől,
Ó, ringassanak el az egek hangjai,
Folyjon a világ vére szívemből!
Hömpölyög a lélek,
éterben keres hasadékot.
Az anyagi világ megreped,
élet kezdődik, a születés
nem tűr haladékot.
Pihennék a ki nem mondott szavak varázsában,
lázadnék, mint lelkem legbelül már rég.
Tündöklő, fényes világok,
Ezernyi fényben pompázó virágok,
Csillogó ezüst csattan a réten,
De én rád gondolok éppen.
Reflexió Anima Non Grata: Feslett ecset versére
"Feslett ecset" siklik tintából "reménybe",
belezuhan a mély "szurokfeketébe".
Útja szakad vérbe, kialszik a fénye,
már meg nem mozdul, csak vár rettegve, félve.
Valaki búcsúzni készül,
Valahol megszakadt a lét.
Hangja lehet, már nem felel,
Valahol sírni kezd az ég.
Üres sivatag a lelkem,
Növény ott nem terem egy sem.
Vihar, éjféli sötétség,
Csontig hatol a süvítő szél.