Versek a halálról
Halál
Veled voltam,
Veled vagyok,
Csillogó könnyek a szememben,
Ha rád gondolok.
Stressz. Depresszió. Kiégés.
Padlóra kerültem.
Csak kalimpálok háton fekve,
Mint egy felfordult csótány
Az éjszakai fürdőszobacsempén.
Izzó halálnak kapuja
víg nótában dohog lentről,
mihelyst a lobbanó gyufa
sietőn fut ki kezéből.
Mikor ágyadon fekszel,
lesz-e, ki fogja kezed,
és azt mondja neked:
Szeretlek, kedvesem?
Ha már, magáénak datálja a halál,
Az ember remél, hogy még egy percet él,
Mint az ősz, ha szorítja, a tél,
Még tündököl, bár vesztét érzi már.
Ha mint mondják, mindegyikünk
Számtalanszor reinkarnálódott,
Egyezer példát sorolhatnék,
Melyben létem bolyongott.
El innen máshová,
ez itt a Halál!
Szólít és csak vár.
Nem is keres, de mégis megtalál.
Megfakult árnyékok köröttem,
ki jó volt, s ki rosszkor; mind mögöttem
hagytam az összes játszótársam -
Most balra el! - a függöny mögé álltam.
Baktat a halálraítélt,
Hűs árnyéka életet lehel
Kúszó gizgazoknak.
Nem értik ők sem,
hogy miért, de izgatottak.
Amikor hideg bőrödre
csókoltam és elköszöntem
suttogva tőled - utolszor -,
csak a könnyem volt forró
szememben, meg tán a düh
izzott fel bennem valahol.
takarékláng. hogy túlélni épp elég.
álomháló a füstös partokon.
Nem gondoltuk, hogy a boldogság négy lábon is mozog,
mikor egy pomázi alomból Zsömi baba a karjainkba loholt.
Sírhalomra ott boruljék, hol a Nap vár,
Lemenő sugarak vessék a keresztfát,
Békét hoz majd eztán minden nyár,
Elmúlót csak az időtlen vár.
Először ijedten, nem ismervén bámultam.
Nem értettem értelmét létezésének.
A megszurkált köd résein
bekandikált a fény -
megannyi szentjánosbogár
a homály függönyén -
de te már úton voltál.