Versek a halálról
Lassan, halkan jöttél hozzám,
Sorsomban helyet hagytál.
Hallottam már rólad, láttam művedet,
Szeretteim koporsóján bánatos könnyeket.
Sok verset megírtam,
csak igazat mondtam!
Ezzel biz` sok hazugot
durván megbántottam.
I.
Minden reggel arra kelek,
Hogy a harag vezet
Kilátástalan világokba,
Elveszett a bizalmam másokban,
A remény, ami faképnél hagyott,
Csalódás óránként adott.
Délceg öregember
az utcasarkon áll,
keménykalapja alól
pipafüstje száll...
Míg nem az éj csendjében jössz
Amíg nem az éj csendjében jössz,
Míg nem vakon szíved szavát követed,
Addig lángod elfojtod magadban,
Nem az életed vezeted!
Én félek
Már nem sokáig élek
A természet ellen
Semmit sem tehetek
Ő nem tisztelteli koromat
Sőt inkább látná urnában poromat
Úgy döntött hogy
Túl sokan vagyunk...
Te
Lepereg az óra, mondja, tik-tak,
Ez volt a boldogságom titka,
Minden emléket hátrahagytam,
Elsétáltam lassan...
Rózsabimbó hullott a földre
Hangyák lepték el
Ez a mi világunk tükre
Alulról rohad el
Szomorkodnak Sopronban a fák,
Hiányzol nekik, te örökös jó barát.
Mert én időtlenül emlékezem rád,
Csak te vagy egyedül, aki hazavár.
Szívem érzi a deret,
a Kaszás csilleget.
Észderű pislákol,
Elme megbomlik,
lélegzet elfojlik...
Világra jöttem, friss harmatcsepp-fűszálat lelkedre kötöttem.
Terveztem, hogy sokáig veled maradok és virágos ösvényeken veled csatangolok.
Ha, ha ha, meghalok!
Bölcs jövőm már várom,
Bár hitetlen vagyok,
Így öröklétem a halál.
Utazás a mitológiai látomásokon
...Könnyeket és dalokat elviszem,
Sztüx gyűlöletes vizén halászom,
Kharón már készen áll, hogy elvigyen.