Versek a halálról
Beteg a gondolat,
melyet akkor érzek,
mikor a vágy szorongat.
Üres az ágyam nélküled,
aggódva ágyazom meg helyed.
Szívünkben rejtőzik
az a bizonyos homály,
amit ha feltárunk,
felszáll egy kedves moraj.
Tudom, hogy fáj,
Hogy ő már mesze jár,
Lelke a csillagok közt
Él tovább.
Egy hang, mely elhallgat hirtelen,
Nincs tovább.
Egy arc, mely eltűnik csendesen,
Vége már.
Nem félek tőled, mert csak
ijesztésnek talált ki a képzelet.
Feketének, fájdalmasnak, és olyannak,
amiben a fény már nem fér bele.
Mennyi befejezetlen történet,
ki gondolta, hogy ez megtörténhet?
Nem okolok senkit, ez a te döntésed,
de ez is csak a saját önzésed!
Magára hagytad a közönséged,
s ez mutatja csökönyösséged.
Holtak kelnek, s táncra lelnek,
száll új szárnyakon a dal,
sírva kínban, mit se várva,
így száguld a zaj.
Gyötör az élet, és játszik velem.
Nekem a harag lesz fegyverem.
És bárki, ha fordulna ellenem,
Kín lesz a sorsa és rút gyötrelem.
Gyűlöllek, halál, gyűlöllek!
Aljas vagy, tolvaj és hazug,
kit viszel még, hogy elvesszek,
hogy bezárd végre a kapud?
Én ölelem, már engem ölel.
Melyet még tőlem kaptál.
Messze voltam, távol s közel
Nekem minden jót megadtál.
ő is eljött
karnyújtásnyira volt tőlem
vagy talán messzebb
attól a ponttól hogy észrevettem
végig guggolt...
Utolsó találkozásunk emlékére
Öt-tíz nap még itt a földön,
majd a mennybe kell költözzön...
Szívem dermedt e hírt hallván,
ó, ha arcod még láthatnám!
Sokszor fordult már meg fejemben,
Milyen lenne az élet nélkülem?
Sokszor gondoltam a halálra,
Nem várok imára.
Liliom
Eltűnt szívemből a remény,
S a világ
Az, mely sosem hordott tenyerén.
A keskeny úton járj,
ha a mennybe akarsz jutni,
a szoros kapun át
lehet csak odafutni.