Versek a halálról
Hogyan tudnám
szokni a halált,
mikor körülöttem
nyílnak a cseresznyefák?
Olyan, mintha csak lebegnék az égben...
Bíznod kell a szívedben, a létben!
Kusza ágak befonják az eget,
Neked még akkor is bírni kell a terhet!
Szemeiben vízszínű csend,
Hideg lábfeje az ég felé mered.
Lágy hullámú folyón úszik,
Ott, ahonnan az élet is ered.
Nem tudom, mit hoz az éjszakát
űző hajnal utáni, nyári napsugár,
a múltammal feküdtem,
felkellek-e a jelennel.
Idegenként találkoztunk,
Hamar összebarátkoztunk.
Ugyanaz lett foglalkozásunk,
Sportolók útján jártunk.
Gyöngyfény ajkak csókra éhesek,
nincs ölelés, mérget oszt a végzet,
az űzött vad még életéért harcol,
nem dorombol, eret szántva karmol,
távoli hangok segítségért sikítanak...
Öreg, megvadult kocsiban
rohanunk. Egyre csak
messzebbre. S már az ajak
dallama sem hallik a zavarban.
Lábam a puha sárban,
Nem látszódsz a bánatban,
Én nem látok a kárban,
Elsüllyedsz a sárban.
Mint a réten a virágok,
A szélnek szembeállok,
Nem számít, mily zord a rét,
A világban csak a magány,
Ami elkísér.
Ha meghalunk, csillagok leszünk,
elfoglaljuk helyünket az égen,
s ott tudjuk meg, mit jelent az: régen
csillaglétnyi időnk lesz nekünk.
Nem kérem tőled, hogy
szemed borítson fejfámra holdszálas köpönyeget,
nem kérem tőled, hogy
szád takarjon, ha hideg ráz, ha eső követ,
nem kérem, hogy keltsd fel a napot,
és töröld le arcáról anyám könnyeit,
ha én már nem vagyok,
mert velem nyugszik az este...
Mentőövként villan sok pozitív gondolat.
Olykor-olykor tán belemosolyog a múlt is.
Hiszen ismerős már a sok gonosz fondorlat,
sármocsarában mégis fehér hattyúm úszik...
Mind úgy végezzük
Életünk, mint ahogy kezdtük,
Egy pillanat, és végünk,
Elvész minden, mit megéltünk.