Versek a hiányról
Hamuszín égen csillag imbolyog,
pislákol csupán a lámpáknak fénye,
útszéli árokban az eső csobog,
kicsit feszélyez magányomnak ténye.
Nem szólsz ma sem, hogy szép
Reggelt,
Csókolsz meg a fülem mellett,
Ölelsz, mint egy kisgyermeket,
Kérded: téged meg mi lelt?
Mosolygó arcok mindenütt,
az én szívemre bánat ült,
minden ragyog, minden él,
lelkem más világról regél.
Csak ketyeg az óra a szobámban,
S az idő múlása szétszakít,
És csak kuksolok egyedül a világban,
Mert a valóság magától eltaszít...
Sosem felejtem lényedet.
Magamban őrzöm képedet.
Meleg-barna csillogó szemed.
Hiányod megóvó, otthonos takaró.
Köröttem röpködnek szikrázó napok,
de én itt érzem, biztonságban vagyok.
Akinek szüleit nem fedi sírhalom,
nem tudja még, mi az igazi fájdalom,
őriztek, vigyáztak életemben engem,
amikor elmentek - értettem meg mindent,
szeretettel, szigorral és sok-sok türelemmel
terelgettek lassan a való életbe.
Ha itt lennél, mellettem állnál,
nem vitában, csak úgy az oldalamon.
Mellettem állnál, néznénk a Dunát,
és magunkban éreznénk, az élet hatalom.
Mindenkinek van valakije:
Szülője, férje vagy bárkije...
Átmegy a levegő
Fenyős tető felett.
Visszajön a szellő,
Szakítva levelet.
Imádom a borvörös naplementéket,
elvisznek minden fájást, gondot,
s átadom lényem újra a meséknek,
magam fabrikálok nyugalmas álmot.
Idő telt,
Vágy nem távozott,
Te megint elmentél,
S én meg itt maradok.