Versek a hiányról
könnyeim egén a fájdalom ragyog át
így esek át a korláton
támaszkodva a semmin
nem tudok senkit szeretni...
nem búcsúzom
nincsen kitől
el kell bújnom
mindenkiből
csak a rosszat
hozom átvert
elme forrhat
de ha rászed...
Nekem mindegy,
az üregek mélyén mennyi fejjel lefele,
csak szeressen
az Isten, és örömmel legyen lelkem tele.
Régóta elvesztettelek...
Így akkor bújócskát játszok
egy fánál, behunyt szemmel
most visszaszámolok.
A sötétség gyorsan jött,
Magával ragadt, mint kötelék,
S mint szél, eltűntél.
Amikor a magány kaparja torkod,
S a jövőd megtorpanni látszik,
Megérzed keserűjét a méznek,
S többet nem akarsz felállni
Hiányzol, mondhatnám ezerszer,
De lehet, nem hinnéd el.
A túl sokat mondott szó oly elcsépelt,
Pedig tudom, hallanod kell...
Már napok óta jó Anyámra
gondolok folyton, néha megállva.
Kopott kapájával kezében
sietett a kertbe, ment sebtében.
külön csónakban evezünk,
pedig nemrég még a csillagok alatt Együtt hevertünk,
hogy eltelt már megint az idő,
úgy érkezel meg mindig, akár egy eső,
több napig is maradsz...
Két szép szemed, akár a fénylő tenger,
Húz vissza engem, beleesek egyszer...
Érezlek még tenyeremben,
ahogy puha arcodhoz ér kezem,
s nem jár az én fejemben,
hogy jóformán most vétkezem!
Csak annyit kérek, óh, sors keze,
Hadd beszéljek egyszer vele,
Hadd halljam meg kedves hangját,
Hadd lássam a szép orcáját...
18 évesen megtalálni a végzetem, nem bölcs dolog, édesem.
Mert ha felnézel a csillagokra, őt látod a horizontban.
Korláton robbanó vízcseppek esőt zongoráznak...
Képregény buborékvilágában a szavak áznak.
Kék ég dörgőre festette magát, nem véletlenül
kopog, zokog a vers, a történet - érezzük belül.