Versek a hiányról
Síró arcodról sápadt hóba hullott
a kévébe kötött, kemény fegyelem.
Egy olyan napon vettél meg engem,
amikor éppen akciós voltam.
A Nap folyton csak köhögött,
és bacilusok voltak a Holdban.
Beengedlek most egy kicsit a csendbe,
míg alkonyat párásodik szemembe,
s áttekintek Grand kanyon-éveken.
Része vagy annak, hogy ma lélegzem,
Apám, mégsem emlékszem a hogyanra,
tőled egyetlen takaró sóhajra
sem, amit vállamra simítottál.
Egyensúlyozom a nulla alatt.
Üres zsebemben végtelen.
Életem faláról kopik az ég,
amin keresztül még magamat nézhetem.
Mintha elvágták volna, most is
érzem dörzsölt felületét. Lezuhant,
és repülni vágy, most voltál elsőnek
igazán kiszámíthatatlan.
Esőcseppek táncolnak ezen a borús éjszakán,
Nem lelem ma sem az álmok kapuját.
Lámpafénynél számolom a perceket,
Mikor a Nap az égről mosolyogva leinteget.
Évekig próbáltam mutatni, néha kicsit meggyőzni,
szeretve támogatni. Az ego vak, nem látja a
szeretetet, kit vezet, hamis értékeket szeret.
Mert türelem ahhoz kell,
hogy a búza kicsírázzon,
hogy egy fa árnyékot adjon,
hogy a rét zöld legyen,
hogy a bimbóból rózsa...
Nem maradt más, csak az emlék.
Az emlék, mely kitart utamon.
Az emlék, mely elkísér
Gyötrelmes dombokon.
vers hozzád (az Életemhez)
Hiányzik a kar mibe menekültem
Hiányzik a szem miben elmerültem
Hiányzik a mellkas min álmom leltem
Hiányzik az arc mit láttam ha keltem...
Néha nehéz a fényt meglátni,
Nehéz a világot bejárni,
Így nekünk csak álmok maradnak,
S mélyen elménkben ragadnak.
Néha csak játszom a szerepem,
hogy mások ne lássák, mi zajlik ott bent.
De te, ha a szemembe nézel,
látsz mindent, amit éppen érzek.
Nélküled más,
Más az egész,
Szívem csak
Darab hús,
Ha lágy, ha kemény,
De amint feltűnsz
A nap fényében,
Mintha kivették volna...
Mi legyek, mit tegyek, hogy szívedbe zárj,
ne csak úgy láss, mint ki érdemtelen,
s képtelen átadni a szeretet hatalmát,
mert félénk és bárgyú az érzelemben.
Most ami nekem lágy mosolyod,
Az hideg télen nyíló virág,
Mely reményre vált minden gondot,
Mitől úgy érzem, szép a világ.