Versek a hiányról
Vissza a gyökerekhez
A tenger lágyan simogatja
A strand szürke homokját,
Éjszaka van, indulok hozzád.
Mit ér az életem, ha te nem vagy jelen,
mondd, mit érek már, ha nem vagy velem?
Mondd, mit ér a Nap, ha nincs, kire ragyogjon,
mit ér a szívem, ha nincs, kiért dobogjon?
2006-2014.
Az én iskolám már halott.
Ki tudja, tán mert nem voltam ott.
Saul éppen nagyot nyögött,
S akadozott minden szava.
Órák óta gyötrődött,
És nem tudta, hogy mi a baja.
Mondd, hogy hívnál, ha szeretnél?
Lehetnék-e kiteljesülésed becses neve?
Forgolódó testem szelídítője lennél?
Elfogyhatnék öledben - combjaidon fekve?
Holdat ölelve szunnyad az emlék,
surran az éjben, mint apró bogár.
Szívdobogásom űz. Odamennék,
hol még karod nyugtató bölcsője vár.
Szüntelenül itt lebegsz bennem,
szinte csak rajtad futnak át a kócos gondolatok.
Csönded úgy szorítja mellkasom...
kínom a Hold sötét oldaláig nyomokat hagyott.
Mi van, ha ilyenkor az első hatalmas szerelmet
húzzuk balra?
Mi van akkor, ha egy ilyen nagyon, nagyon, nagyon
vacak alkalmazás dönt az életünk felett?
Drágalátos kis barátom,
Miért vagy te az ideálom?
Éjjel felnéztem az égre, mintha ott
Láttam volna egy szép hullócsillagot.
Valahol mélyen legbelül
érzem, hogy szívem másra vágyik.
Nem te vagy a helyes,
nem Te...
Aki szívem ajtaján soha be nem les.
Mikor sétálok, hiányzik kezed kezemből,
Mikor fekszem, hiányzik fejem alól a mellkasod...
Házassági évfordulónk emlékére
Rád gondolok most is, s arra a Nagy Napra,
melyen karjaid közt vittél a templomba.
Vörös rózsából csokrot köttettél,
belőle egy szálat a szívedhez helyeztél.
Csillagomat nézegetem,
nem ragyog már ott fenn nékem,
eltakará sötét felhő,
mely` oly sebesen jő.
E gondokkal, bajokkal tele, nehéz világban,
Mikor fejed fölött sűrűsödnek a sötét fellegek,
Reményeidet porba hullva poklok tüze éget,
A kétségbeesés abroncsként feszíti lelkedet.