Versek a hiányról
Mint hópelyhek, hullanak
a hazugságok a nagyvilágra,
ajkakról fröccsennek
szúrós, bántó szavak
Nem félek attól, hogy egyedül leszek.
Mert magamba bármikor menekülhetek.
Indulás előtt gyorsan körbenéztél,
Végül egy utolsó csókért hozzám léptél.
Visszamennék, visszamennék hozzád.
S ha még egyszer a kezemet fognád,
boldog lennék.
Mikor egyedül vagy, s fázol,
Nincs melletted senki,
Nem, nem!
Elszáradt virágfejeket metszek a rózsákról,
Széthullott, megbarnult szirmaikat szedegetem.
Öntözöm a töveket, le-lehajolva gyomlálok -
De közben egyre csak arra gondolok:
Te hogy vagy?
Nélküled olyan vagyok, mint egy vándorló ember, aki nem találja magát a világban...
Telnek, múlnak... évek.
Lassan múl` az élet.
Öregszik a család,
én is öregedek.
Minden elvesztett percem fáj
Mégis önként adom át
Bódult hullámok magányos felhők
Kékesen vibrál a messzi táj
Most is tegnap sem holnap talán
Fénylik vibrál köztünk egy cérnaszál
Üzenet száll, jókívánság, de válasz rá sehol,
mindenhol csak ez a baljós csend honol.
Megsértődött tán? Baja esett?
Nem tudni, hisz néma a felelet...
Valaki akkor szólt nekem,
Jobban vigyázhattam volna,
De nem hallgattam, és úgy tettem,
Megtudtad, mit vágyok, mi húzna
Hat évvel ezelőtt, pont ma, hogy elmentél.
Az utolsó hetekben minden nap elköszöntél.
Nem vettük komolyan, pedig Te már érezted.
Azóta üzenem mindig esti imáimban Neked:
Ég Veled!
Ma éjjel le akartalak festeni,
csodás valód vásznon is megörökíteni.
Festékek után kutattam, kerestem,
mert csak az hajtott... "Le kell fessem!!!"
Üres utcák, homályos fények,
Ilyenkor vágyódik utánad a lélek.
Egy szív, mely csakis hozzád vágyódik,
Hozzád, ki felolvasztotta, s most izzik.