Versek a hiányról
Fekszem az ágyunkban. Hideg.
Egykori nyugalmam most ideg,
Mely durva paplanként rám terül,
S baljós kétkedést fial legbelül
Az árnya, mi ködpáraként rám kúszik.
Egy szám;
Amiben különböző számjegyek
Felváltva ismétlik egymást.
Az űrben születtem
réges-rég,
s bennem hagyták
egy szeletét.
Ugye, tudod, hogy hajnalok sóhaja
csenevész loncok közt, ha lopva oson,
és könnye harmat tarkálló szirmokon,
megigéz ajkad önfeledt kacaja;
s ha bársony palástját lebbenti az est
átszínezve mindent sejlő éjkékre,
a Hold fénykaréja mellé az égre...
Körbepásztázom
megtépázott világomat
de hiába élesztgetem
a ráncos nélküled-emlékeket
zárt szemgödör mögött
és a szájszegletekben
rejtőző végzetes génhibák
jóvátehetetlen rombolást okoztak...
Szürkeségbe tűntél, hol álom újat sző,
Bennem minden megfeszül, de jól vagy, ez a fő,
Gondolom, jelenben élsz, a múlt már mit sem ér,
Jó volt veled minden pillanat, s meleg volt a tél
Beteg a gondolat,
melyet akkor érzek,
mikor a vágy szorongat.
Üres az ágyam nélküled,
aggódva ágyazom meg helyed.
Ne kutassa, ne keresse saját lelkét
a sötétség mindkét felén senki sem.
Isten is csak hátat fordít,
nem érdekli, felejtsd el.
Fákat döntve, gúny-kacajjal
berobban a forgószél,
azt is viszi, amit magadról hittél.
Mint űrbéli tájban a látkép,
teljesen üresen, sötéten
képlékeny az elmém.
S mint lassan közelgő meteor,
légterembe érve letarol
felperzselve lelkem hangjait,
dühöm halkulna, érzem,
mégis elvakít.
Égi szeráfok éneke
Kinyitja rózsák szirmait.
S én szívemet bezárom.
Állok szemlesütve.
Megírnám, mit
Megírtak már mások!
Fürdőznék aranyban feküdve.
Kortyolom a tejeskávém, Kedvesem,
Hajnalban megöntözöm a kertemet,
Ilyenkor lehet csak kapálni,
S viszem a kutyámat sétálni.
Könyvtárak, mappák és szótlan fájlok
között loccsan szét az est.
Hiányzol, mint rétnek a fény,
mint gondolatnak a pillanat,
A remény még mindig bennem él,
te vagy a hajnalom harmata.
Szalóki Sándorné Várszegi Noémi
De jó lenne reggel a fénylő nappal kelni,
Meleg sugarán boldogan útra kelni!