Versek a hűségről
Úgy mesélnék még, de nem tudok,
Megígértem, hát most hallgatok.
Keress meg, hogy halljad hangom,
Ezt én kérem most, csillagom.
Képzeld el, hogy ketten együtt -
A világgal szemben örökké,
Hogy párban megöregszünk,
És életünk egymásé.
Szeretlek, és közben mást szeretek,
De ez ellen ugyan mit tehetek?
Ez az érzés nem irányítható,
Akár viharban egy apró hajó.
Lennék fénylő kékséged a szürke ég után,
Keserű bor cseppje ajkon, vérfoltok ruhán
Szívembe nézek, és téged megidézlek,
szemeimben gyűjtöm csillagok sugarát.
Csukott pilláim alatt magamba zárlak,
szívemben vagy, őrizem édes tudatát.
Icának ajánlva
A poros utcán hosszú a lámpavas árnyéka.
Alkonyul, alábbhagy a napsugarak játéka.
A rozsdás szögről lekerül a kopott bőrkabát,
Közelít egymás felé a két rég nem látott jó barát.
Senki sincs tőlem távolabb, mint te.
Köztünk áll az egész világ.
Meddig maradsz?
Mindig itt vagyok.
Reggel hol voltál?
Itt, csak nem láttál.
Kis bánsági magyar falu születésem helye,
Szép Torontál Vármegyének a kellős közepe.
Lakosai Szegednek szűk környékéről jöttek,
A tájszólást megőrizték, ezért sokat töttek.
"Talpra, magyar avantgarde!"
Én vagyok a hegy és a szakadék.
A szó, a rag és a toldalék.
Te vagy a rím és a titokzatos rém.
Én írok rólad meséket,
Míg te bujkálsz előlem,
S reméled a felfedezetlenséget.
Nem az enyém már a szám,
Mert csak a te nevedet ontja,
És nem nyűgözi le más,
Csak a te szád mosolya.
Tűrj el, mint emberek
a rossz időt.
Ígérem, csak mindig
neked változom,
hogy később büszke lehess.
Szétmar belülről a lelki hiányod végleg,
Üres éterbe hangosan kiáltok
Érted.
Vészes, süvítő tengeri szél,
már Te, víz, rájöhetnél.
Miért gyűri ruhádat fel?
Néha meg miért marad el?