Versek a hűségről
Aranytollú kismadár
gyönyörű-szép tájon
énekelte víg dalát,
sétálgatva ágon
Iránytűm zavarodva köröz,
Nem találja az utat,
Nem tudja, merre küldjön,
Semerre sem mutat.
Egy este azon gondolkodtam el,
Eszembe jutsz, ha az égre nézek fel.
És hogy te is látsz-e engem vajon,
Én szeretlek,
Szeretlek, de nagyon!
Szeretném tudni, szívedet mi vonzza,
Mélyén a parazsad fel mi lobbantja?
Messze szálló felhőben égi kép,
úgy hull le a Napsugár, mint reád a fény.
Bár lehetnék eső, mely mossa arcodat,
könnyáztatta éjjelen finom karcolat.
Kedvesem!
Tudom, ha már nem fogsz látni engemet
Otthon, nem lesz neked se ki, se be:
Elmerülsz magányodban az udvarunkban,
Hol a diófánk árnyékot leng, kedvesem,
Én már akkor nem ülhetek ott melletted,
Hiába vársz reám, soha többé nem megyek,
Bármerre nézel, bármerre keresel.
Lehetnék éles tőr, szívedbe hatoló,
s belevésném magam atomjaidba.
Lehetnék szilánk, tükörről hasadó,
sebző érintés, hatolva csontjaidba.
Komorságom apám tűrte.
Édesem bölcs ítélete:
majd elnövi - mondta sűrűn,
mint fals hangot a hegedűm.
Élmény minden nap, amit Veled töltök,
Angyalok vigyáznak, messze van az Ördög.
Szeretlek, mint zsenge növény a nyári esőt,
Fiát váró madáranya az elröppenőt,
Mint éjszakai holdfény a hajnal csillagát,
Mint fázós gazdáját a meleg télikabát.
Szeresd, tiszteld, óvd.
Ha csak rá tudsz gondolni, és csak mosolyogva.
S többet, mint magadra.
Ha a szíved minden jót csak neki adna,
Akkor keresd Őt mélyen a vágyaidban.
Egy csillag ragyog az égen,
fénylik: ő a reménységem,
a kék égen uralkodik,
régen elhagyta a többit.
Úgy mesélnék még, de nem tudok,
Megígértem, hát most hallgatok.
Keress meg, hogy halljad hangom,
Ezt én kérem most, csillagom.