Versek a hűségről
Harmadik rész: Ősz
1.
Csendes eső csepereg,
Lassan a fák is elhalnak,
Ahogy eláznak a cserepek,
A cseppecskék ráfagynak.
Én már csak álmomban találkozom veled
Oly kicsinek éreztem magam,
Mikor még nem tudtam, mi történt,
Visszatartott falam,
Fegyverbe raktam töltényt.
Elgondolkoztam mélyen, érzékkel,
Hogy mennyire szerencsés is az ember.
Hisz van mellette egy négylábú társ,
Aki kitart mellette, sohasem hátrál.
Szeretni, bízni akkor is, hogyha fáj,
hosszú az út, titkos ajtókat kitár,
törékeny kincs az, mi hamar odavész,
rálépni s menni rajta, ha odamész!
Amikor a szó lángja ellobban,
Amikor már mindent elmondott,
Vajon hol van?
Érted
Most változom át
a felőlemből értedre,
a kezdetekből a végzetre,
a halkból nagy hanggá,
szomorúból boldoggá.
Este
Minden nap este hazaérve,
S a szívedtől távol megtérve,
Zajos, kavicsos úton járva
Kereslek a homokos parton állva.
Több, mint felemelő, van kiért vágyódni,
Nem az elmúlással barátként számolni.
Az életet vágyni, élni minduntalan,
Kedvesed látni éjjel a kelő napban.
Meglátni, elbűvölni, megszeretni,
Megismerni, akarni, tenni érte.
Megszerezni, félni, titkot őrizni,
Megtartani, hűnek lenni örökre.
És lesújt rám az eső, a végtelen igazság,
Hogy míg szerelmem távol jár, gondolatom máshol már.
Nekem a felejtés ássa ki sírom
Tűnődöm sokáig
Hogy így meddig írom
Életem regényét
Lenn a Duna parton
Vad zöld színével
Egyre csak szédít...
Mint halvány beteg, eléd kínált a lét.
Izzik a mámor, szemem szemedbe néz,
Ma még becéz, simít, dédelget egy kéz.
Fut az öröm, jön a kín, a távollét.
Mikor azt hitted, hogy az élet szép,
A szíved épp akkor hasad szét.
Áldlak Téged, Uram,
hogy egyengeted utam.
Köszönöm, Uram, Néked,
hogy elémbe küldted.