Versek a hűségről
Hol van a határ, míg szívünk összeérhet,
s lángolhatunk sötét messzeségnek?
Ha majd a sötétben végleg elveszek,
mert nem talál már rám a hajnali fény,
itt hagyok Neked egy szép üzenetet...
Jer ide ölembe, álomszép hercegnőm,
Álmodtam az éjjel terólad, megmentőm.
Nem voltam rab, de már a raboddá tettél,
Óh, szívembe szerelemmagot vetettél.
Jó érzés, ha van, ki szóljon kedvesen,
mikor az embernek nincsen kedve sem,
érzed az illatát, s hogy az ágy meleg,
álmaiban is mindig ott jár veled.
Régen, mikor még ifjú volt,
ápolt, vicces, és nagyon nett,
a hangja vidáman csengve szólt,
és jóízűeket nevetett
Kezemet merítem
kék-tiszta forrásba,
ráteszem a hitem
csobogó sodrásra.
Az éj titkait elrejti
két lámpa közt a fényszünet.
Ki égre néz, azt megejti
a májusi csillagszüret.
Ha te folyó leszel
én felhő felette
és cseppenként hullok
bele a vizedbe...
Mikor megláttalak,
Fény csillant szemedben,
Tudtam, megtaláltam,
Mit eddig kerestem.
Már nem lángolok,
Parazsat őrzök.
S ha jönnek vendégek,
Elrejtőzök.
Aranytollú kismadár
gyönyörű-szép tájon
énekelte víg dalát,
sétálgatva ágon
Egy szép nap hajnalán,
zöld erdő harmatán
már nem volt fény árván,
nőtt is egy szivárvány.
Hűvös hajnalok végtelenjén
Ölelt karom a boldogságunk mezején.
Lelkembe égetted csókod tüzét!
Most már árnyékként halsz meg szívem rejtekén.
Nem gyógyul szívem, mert a hiányod sebezte meg.
Szívem pitvara lángokban ég, mert elmentél.
Azt mondtad, várjak rád,
- és én vártalak,
míg bimbóból virág fakadt,
- és még mindig vártalak,
szirmokon már a nyár szaladt...