Versek a hűtlenségről
Szép és tiszta éjen,
Midőn a csillagok rám ragyognak,
Elmerengek mélyen,
Szemeid vajh miért alkonyodnak?
Ülök az esti csöndben,
fotelomban fészkelődöm,
kényelmetlen most, úgy tűnik,
miközben a tegnapokon évődöm!
Nagyobb sebet ejtettél, mint azt sejtenéd,
Hiába is mentenéd...
Hűtlen voltál, ne kerteljünk többé,
Virágzó kapcsolatunk így válik majd döggé
Látom a két szemednek csalfa csillogását,
érzem, ahogy tekinteted végigpásztáz engem,
hallom én a testbeszéded néma suttogását,
de hiába is próbálkozol, nem bírná a lelkem.
Ugyanazok az utak,
Jól ismert, bár mégis újak.
Ugyanazokat a zenéket hallgatom,
Mégis új szöveget hallhatok.
Akár egy elcsatangolt őszi zápor,
érkeztél az égből hozzám hirtelen,
egy elkerülhetetlen ingoványból
vezettél ki engemet türelmesen.
Hiányod felemésztette lelkem,
S azon az éjjelen útra keltem.
Közben folyton csak rád gondoltam,
Arra, mikor a láztól égve ajkaidat csókoltam.
Gyönyörű szemeinek csillogó tükrén
Aranylón ragyogó teli Hold elfakult,
A józan ész pedig butácskán megvakult.
Mellette, űrbéli csillagok lágy keblén...
Sorscsapásként vág belém a felismerés,
Ezért most nem jár neked elismerés.
Boldog voltam veled, mégis eldobtál,
Nem szóltál időben, hogy mást találtál.
Meghökkentően nehéz faajtó az élet.
Benne egy zár és egy kulcs két ember.
Nem nyitja minden kulcs a zárat,
Van, hogy nem mozdul a kilincs, várat magára.
Felismerés
Forrt a vágy, lepedő köré szőtt szerelmünk puszta vágy.
Elhagyhatnál, hogy ne szeresselek már,
s ne kövesselek többé, ahányszor elszaladnál.
Te, aki láttad szemem ragyogását,
féltetted lelkem, ne bántsa álság?
Ne űzzenek, mint védtelen vadat,
áldozatasztalon - lényem - szűk falat.
Elmúltunk, mint a szivárvány,
Kiderült, nyomvonalunk vakvágány.
Mentünk mindketten, de más úton,
Te az egyiken, én meg a másikon...
Tanóráimon csak engem figyel,
gyönyörű, pislákoló szemeivel.
Az ajkai közé veszi a tollát,
csavargatja fényes, dús haját.