Versek a hűtlenségről
Két vas a tűzben egyszerre nem jó,
Egyikből szén, másikból jeges hó.
Csalódás
Bolyongok, s nem találom a lelkem,
Óceánnyi fájdalmat szív fel könnytől duzzadt testem.
Elárult, ki volt számomra a világ,
Rózsakert volt szívemben, mára csak egy elhervadt virág.
Egy kismadár lépked halkan.
Neszt nem hallat,
Csak lassan ballag.
Szárnyait a homok
Dorozsmás pora zúzza,
Repülni már nem tud,
Így őket megtörten
Csak maga után húzza.
Őszintén mondom, kedves,
meghívnám ebédre, bár félek:
megláthatná magácskát velem
az általam nagyra becsült férje.
Volt egyszer egy szép, szőke lány,
gyönyörű virág, igazi vadrózsaszál,
szerelmes szívvel öleltük egymást,
boldogan sétáltunk egy csodás éjszakán.
Ismerősnek látszó, régi idegen,
Gomboltam egy gombot ingemen.
Köszönni kell, gyötört az ingerem,
Gondolkodtam ezen, de inkább nem!
Csalódások tengerébe fulladtam én bele,
Mert azt hittem, hogy minden tökéletes vele.
Fekete szívem sötéten dobog,
Arca, mint egy zászló, előttem lobog.
Szép, nyári napon történt,
Mikor találkoztunk nemrég.
Füves úton baktattam,
Lábnyomodban ballagtam.
Nyílik virág, ezer,
de neked csak az kell,
mely gyönyörű, mint a hóvirág,
mi hamar hervad el.
Hol az idő?
Ha volna mit megosztanom
e drága nép karátjával,
- Igen, veled! Megmondhatom,
Egyre perzselő lírával:
Ah, versem sajnos elhagyott.
Folt nélküli Ariel, foltos lepedő,
Ötperces étvágy, ötperces szerető.
Meleg otthon vár rád?
Puha, vetett ággyal?
Terített asztalon finom vacsorával?
Frissen vasalt inggel, vázában virággal?
Visszajár. Sopánkodni tényleg kár.
"Tartsd a másik orcád!" Ebben nem hiszek.
"Szemet szemért!" Kamatostul a tied.
Visszajár. Sopánkodni bizony kár.
Akarnék sírni, de már nincsenek könnyeim.
Elapasztotta a félelem és a bánat.
Már nem kötnek le szeretett könyveim,
s nyugalmam sincs, csak Nálad.
Unalmas, szakálltépkedő nap.
Újra borotválatlan maradt a szív.