Versek a hűtlenségről
Mi a fenét képzeltem?
Hogy lehettem ilyen gyáva, nem értem....
Mondd, hány ezerszer tört, hazug szót
Súgtál fülembe oly lágyan bíztató,
S hány szerelmes csók csattant el,
Míg én ott vártam a "légyotton"?
Poklok pokla, amikor
A saját szerelmed látod más karjába fogva.
mára már elfakult minden
már halvány fénye sincsen
de te mégis itt vagy
és elhiteted, hogy itt is leszel
Harang alatt, vákuumtérben
a sok kérdés átölel.
Harang alatt, vákuumtérben
nincsenek válaszok.
Jött, és elvesztem kék tengerszemében,
Visszagondolva is még oly eleven.
Felfigyelt rám, rögtön észrevettem.
Tehetetlen vagyok, megint elvesztem.
Kacér szemével sokáig nézett.
Könnyed léptekkel hozzám lépett.
Bemutatkozott. Helló! Kísértés vagyok....
Groteszk gondolatok csipkézik az elmém,
Elhervad a jelen, nem tudom, hol vagyok.
Félreléptem a koszorúslánnyal,
ujja köré csavart csinosságával.
Tekinteted bozótján
festett tövis,
mint lelked, elrejtve arcod is,
bár még éget pillantásod lángja,
démoni szemed kék máglya.
Félregombolt ingdarab
Szamárfüles tintás lap
Medréből kijövő patak
Halvány kimondatlan szavak
Elsózott túl hideg leves
Termékeny föld túl gyepes
Hamar jött szerelem heves
Gondterhessége lesz jegyes...
Mint egy eldobott hamutartó,
fekszem a füvön. Hideg,
őszi napon, a sugarak
szemeim közt kipattannak...
Mit mondhatnék nektek?
Nektek, akik beleköptök mások levesébe?
Ostoba és szánalmas sorsú nők vagytok!
Azt hittétek, mindent megkaptok!