Versek a hűtlenségről
Még lobog bennem a vágy,
mely szívembe hatol.
Meleg, nyári esten, mikor
a szélcsengő is aludni tér.
Volt idő, mikor még szerettél engem!
Mikor még féltő markodban őrizted dobogó szívem...
Kutattad minden vágyam, s lested minden szavamat.
Talán én is hibáztam, de te sokkal nagyobbat!
Megkérdezném Tőled suttogva, halkan: Boldog vagy?
Te azt felelnéd: Boldog, míg mosolyod el nem hagy.
Csak fekszem némán, és könnyezem,
vagy riadok álmomból szüntelen.
Nem akarom látni, és mégis jő,
tekintete bántó és megvető!
A nagy hajók a messzi kékbe vesznek,
minden csupán egyetlen pillanat.
Csak ennyi volt: partján egy szép szigetnek
mi összeforrt, azonmód szétszakadt.
Magányommal
Egy szűk szobában
Vagyok összezárva.
Belemerültem álmaimba,
De minden csak álom marad, és elfoszlanak.
Szép és tiszta éjen,
Midőn a csillagok rám ragyognak,
Elmerengek mélyen,
Szemeid vajh miért alkonyodnak?
Ülök az esti csöndben,
fotelomban fészkelődöm,
kényelmetlen most, úgy tűnik,
miközben a tegnapokon évődöm!
Nagyobb sebet ejtettél, mint azt sejtenéd,
Hiába is mentenéd...
Hűtlen voltál, ne kerteljünk többé,
Virágzó kapcsolatunk így válik majd döggé
Látom a két szemednek csalfa csillogását,
érzem, ahogy tekinteted végigpásztáz engem,
hallom én a testbeszéded néma suttogását,
de hiába is próbálkozol, nem bírná a lelkem.
Ugyanazok az utak,
Jól ismert, bár mégis újak.
Ugyanazokat a zenéket hallgatom,
Mégis új szöveget hallhatok.
Akár egy elcsatangolt őszi zápor,
érkeztél az égből hozzám hirtelen,
egy elkerülhetetlen ingoványból
vezettél ki engemet türelmesen.
Hiányod felemésztette lelkem,
S azon az éjjelen útra keltem.
Közben folyton csak rád gondoltam,
Arra, mikor a láztól égve ajkaidat csókoltam.
Gyönyörű szemeinek csillogó tükrén
Aranylón ragyogó teli Hold elfakult,
A józan ész pedig butácskán megvakult.
Mellette, űrbéli csillagok lágy keblén...
Sorscsapásként vág belém a felismerés,
Ezért most nem jár neked elismerés.
Boldog voltam veled, mégis eldobtál,
Nem szóltál időben, hogy mást találtál.