Versek a hűtlenségről
A kezét, mellyel arcom simogatta,
egy oligarcha fia kérte meg.
Igent mondott, és búsul most miatta
az érintését vágyó bőrtömeg.
Bíztam benned kétség nélkül,
Te visszaéltél vele szemrebbenés nélkül.
Kérdéseim kavarognak,
Érzéseim zavarosak.
Mit mondasz nekem? Suttogsz csendesen,
fájdalmat okozol nekem, fájdalmat...
Egyedül hagyott...
Magamra mint fagyott
Rózsaszirmokat
A deres hajnal
Még lobog bennem a vágy,
mely szívembe hatol.
Meleg, nyári esten, mikor
a szélcsengő is aludni tér.
Volt idő, mikor még szerettél engem!
Mikor még féltő markodban őrizted dobogó szívem...
Kutattad minden vágyam, s lested minden szavamat.
Talán én is hibáztam, de te sokkal nagyobbat!
Megkérdezném Tőled suttogva, halkan: Boldog vagy?
Te azt felelnéd: Boldog, míg mosolyod el nem hagy.
Csak fekszem némán, és könnyezem,
vagy riadok álmomból szüntelen.
Nem akarom látni, és mégis jő,
tekintete bántó és megvető!
A nagy hajók a messzi kékbe vesznek,
minden csupán egyetlen pillanat.
Csak ennyi volt: partján egy szép szigetnek
mi összeforrt, azonmód szétszakadt.
Magányommal
Egy szűk szobában
Vagyok összezárva.
Belemerültem álmaimba,
De minden csak álom marad, és elfoszlanak.
Szép és tiszta éjen,
Midőn a csillagok rám ragyognak,
Elmerengek mélyen,
Szemeid vajh miért alkonyodnak?
Ülök az esti csöndben,
fotelomban fészkelődöm,
kényelmetlen most, úgy tűnik,
miközben a tegnapokon évődöm!
Nagyobb sebet ejtettél, mint azt sejtenéd,
Hiába is mentenéd...
Hűtlen voltál, ne kerteljünk többé,
Virágzó kapcsolatunk így válik majd döggé
Látom a két szemednek csalfa csillogását,
érzem, ahogy tekinteted végigpásztáz engem,
hallom én a testbeszéded néma suttogását,
de hiába is próbálkozol, nem bírná a lelkem.
Ugyanazok az utak,
Jól ismert, bár mégis újak.
Ugyanazokat a zenéket hallgatom,
Mégis új szöveget hallhatok.