Versek a hűtlenségről
Kedves költészet, hogy tahó-bunkó voltam veled,
kiabáltam, ütöttelek... hiba volt.
És hogy itt maradsz mégis törékenyen,
szememben homályos, lobogó vakfolt.
Elfogyott a türelem mára,
Kidőlt szerelmünk ezeréves fája.
Kialudt huncut mosolyod bája,
Többé nem csókolhat gyönyörű arcod szája.
Úgy utálom magam, mert én voltam a hibás,
S amikor megtörtént, már láttam, hogy én vagyok a kaszás.
Így utólag gondolkodom, hogy most ki lennék én...
Nem azért, de látom, hogy nem én vagyok az a fény az alagút végén.
Szenved a lelkem, s megtöri a csendet,
Legszebbet vetted el tőlem; meg egy könnycseppet.
Számodra ez csak egy játék, miben én sosem nyerhetek.
Bántottál, eldobtál,
Engem sosem
Kívántál,
Kihasználtál,
Betegeddé tettél,
Te mégis örömmel,
Aljas módon átvertél,
Játszottál...
Néha hozzá húzott a szíved,
néha engem szeretett minden sejted,
s az egészet te magad is elhitted.
Csak a szégyen maradt belőled,
eltáncoltad már minden esélyed,
de még maradt benned reményem.
Nem voltam tökéletes, valóban.
De vajon ezt érdemlem, itt feküdjek holtan?
Mélybe fúródott ez a golyó.
Miért nem áll már el a vérfolyó?
A szép Tisza partján jártam,
Amikor a szerelmemre vártam.
Tekintetem a vízre tévedt,
És megláttam egy köteléket.
Valami meghalt azon a reggelen!
Odalett húsz év virágzó szerelem.
Szerelem? Tényleg az volt? Már nem tudom!
Reménytelenség lett az arcomon.
Hogyan higgyem el,
ha Te magad sem hiszed,
hogy egyedül
csak az enyém a szíved?
Ajtóm előtt álltál, némán kopogtattál,
Láttalak az ablaknál, de tudtam, te mással szórakoztál,
Álmos szemmel mentem, beengedtelek,
Mintha mi sem történt, volna úgy szerettelek.
Itt-ott hulló, sárguló levelekkel
int búcsút a nyár, igen, lehetne ősz,
itt várlak a semmiben veled tele,
szeptember hátán jöhetnél, de nem jössz.
A szökött fegyenc balladája
...Hé, Joe, azt kérdeztem...
Bujkálva, sötétben, rejtett helyen,
nyílik a titkos, az igaz szerelem,
hozza gyümölcsét, csókját, az édeset,
az ölelést, - nem nyílt, szabad terepen,
ne tudja titkát, élő, holt, senki sem.