Versek a hűtlenségről
Te, Kedvesem kedvese.
Nekem te nem lehetsz kedves.
Velem egy nyelvet ne keress,
mert nem kedvellek, megvetlek.
...Reszketve, félve, riadtan tör elő,
Botrányos, bűnös, mély szenvedés,
Melyhez az őszinte megbánás már oly kevés.
Hajol a lélek.
Átkos szerkezet tart itt.
Miért erős a szív?
Le akarsz lépni tőlem,
De várj még, mert odaadom mindenem,
Vigyázok rád, óvlak téged, soha ne félj,
Ne legyél másé, csak az enyém,
Megveszek neked bármit,
Hiába mondtad régen, hogy neked nem számít,
De sajnos, már csak képen látlak,
Mert te beleszerettél másba...
Nem szűnik az éj.
Hiányzol, mert szeretlek.
Miért kelsz fel, Nap?
Eső dobol odakinn a szürkülő réten,
sötét felhő morajlik odafenn az égen.
Medve is, nyúl is lapulva, csendben búvik,
mert a vidéken hideg, túlvilági köd csúszik.
Keserű íze a csalódásnak, mi ízlelőbimbóimat körülveszi,
s harsány kacajjal gúnydalos énekét fülembe zengi.
Mély mocsara a bánatnak, miben lelkem nyakig merült,
s akaratomnak testem küzdjön, most ő is ellenszegült.
Rombolva szeretitek ti egymást
Felépített házat téglánként bontva le,
megbántva másokat estek szerelembe.
Lopott perceitek árulás kíséri,
rombolva szerettek, ezt mégis ki érti?
Vánszorognak az órák, nem telik az idő,
elmúlt megint egy nap, a hiányod őrjítő.
Te jársz a fejemben nappal és éjszaka,
az üzenetek ezerszer végigolvasva.
Esküszöm a fogyó Holdra.
Ha nem kellek, hát lesz még dolga.
Meggyűlölöm egy nap végleg.
Vége lesz a tisztességnek.
Hiányzik az a mosoly, nem kérdés,
hiányzik az a pillangós érzés,
hiányzik már a hallott szeretlek,
hiányzik, de soha nem feledlek.
Mint földre hullott falevelek,
Szavaid oly értéktelenek,
Hazugság volt minden szavad,
Vagy tán volt, ami igaz?
Volt, minek hihetek és nem galád,
Nemcsak szépítés volt, hogy kihasználj
- Istenem, az az első találkozás!
Ahogy szomorú szemeiddel az enyéimbe néztél
azon a szilveszter éjszakán,
éreztük, hogy a sors halkan, mosolyogva,
mint a kisdedeknek, dirigál.