Versek az igaz szerelemről
Vigyázok a szívedre, többször össze ne törjék,
hogy ne töröld többé már a csalódásnak könnyét.
Vigyázok a mosolyodra, hogy soha le ne mossák,
elfeledtetem veled majd a világ összes gondját.
...Jöttödet várta a rattan fotel,
Bárcsak lennék egy napra karfája,
Min karod hosszan időzik el!
Mondd el, hogy maradsz ilyen csodás?
Hogy lehet, hogy annyi idő elteltével
Ilyen tiszta maradt a ragyogás?
A szemem könnyezik, örömömben sírok,
Ennyi érzelemmel már magam sem bírok.
Mikor majd első reggel melletted ébredek,
Az égbolt teljes egészében is megremeg.
Álom a napfényben
Lassan-lassan telt el az éjszaka,
Gyönyörködöm reggel a felkelő napban.
Oly csodás e jelenség látványa,
Feltölt mindig egy kis energiával!
Most éppen rád gondolok,
Tegnap este is rád gondoltam.
Ez az érzés, mi átfog,
Egyszerűen elmondhatatlan.
Akkor tudod, miről beszélek,
a választottadnak megtennél mindent.
Szenteste napja van, és nélküled.
Majd jön a karácsony, s nélküled.
De nem vagyok szomorú nélküled.
Ezt most megértem nélküled.
Kibomlottam, szárnyra keltem,
éjnek éjén lepke lettem,
vonz a hold nagy tányérja
a sötétségben világítva,
elindulok a messzeségbe
megnézni, vajh` elérem-e?
Mesélhetnék róla, hogy mit gondolok megint.
De az eszem erre inkább már csak legyint.
Hisz sok probléma van a világgal,
Miért foglalkoznál az én hibámmal?
Én egy senki vagyok, az is utolsó.
Ahogy most van, az úgy nekem jó.
"A szerelemről a hivatalos anamnézis:
Egyfajta módosult tudatállapot."
Hűvös őszi este, mikor megláttalak Téged,
Ott ültél a parkban egyedül, de tényleg.
Megálltam, rád néztem, de te nem néztél rám,
Továbbmentem abban bízva, látlak még talán.
Az vagyok nélküled,
Mint a rózsa szirmai nélkül,
Csak egy száraz, csupasz kóró,
Mi még nem bomlott el.
Az sötét éjszaka csendjében várlak,
A kanapén pihentetve megfáradt testemet,
Fürkésző szemeim az ablakot lesik,
Hogy végre meglássák a fényeket.