Versek az igaz szerelemről
Ó, szívem,
csak véletlen, mint
egy kellemes délután,
úgy fél öt után
találkozunk,
és semmit nem kell,
nem is mondunk,
hatalmas fák...
Magamhoz hívlak szívdobbanással,
éjszakai könnyem patakáradással,
szemem sugarából kivetett fénnyel,
kezem ráncainak kezedre tevéssel.
Képzeld el, hogy ketten együtt -
A világgal szemben örökké,
Hogy párban megöregszünk,
És életünk egymásé.
Kialudtak a fények,
az utcalámpák sem égnek.
Gondolataim próbálom összeszedni,
kezed lassan elengedni.
Nincsenek megfelelő szavak
E történetben, csak érzések.
Remény csírái szertefoszlanak:
Válaszok nincsenek, csak kérdések.
Még egy hónapja sincs,
Hogy ismerhetlek.
Még egy hónapja sincs,
Hogy szerethetlek.
Évfordulóra
Kapcsolatunk egy éves évfordulóján
Ajándékba neked én magam odaadnám.
Bókok ezrei feléd szállnak,
Az álmok valósággá válnak.
Mint hópelyhek szakadó sűrűjének
Meghitt csendje,
Védőburkának minden apró kis nesze,
Az olvadó jég fércöltésének méla felfeslése,
A kibuggyanó víz éledése,
Az évszak szívbemarkoló gyönyörűsége,
Ártatlan gyermekszív könnyedsége,
Melybe nem hatol be ritka zord tél...
Nyíló pipacs-szív most az alkony,
pitypangfelhőket visz fent a szél,
égi sóhajuk itt is hallom,
míg az enyém csókodért alél...
Szeretem, amit látok, és amit elrejtesz,
Szeretem, amit megmutatsz, és amit sejtetsz.
Szerelmes vagyok az ismeretlenbe és amit ismerek,
Szeretem, amikor olyan vagy, mint olykor egy kisgyerek.
Menyasszonyomnak
Nélküled semmi nem a régi,
Mikor elmész, az a darabokat
Belőlem egyesével kitépi.
Mindez csak képzet, optikai csalódás,
ahogy egyre közelebb engedsz magadhoz.
Ez már nem az a lelki egybefonódás,
mi egyszerre örömöt s fájdalmat is hoz.
Fogd szorosan gyenge, törékeny kezem,
üldözd el mellőlem a bánatot,
néked adom az egész életem,
én már csak melletted ragyoghatok.