Versek az igaz szerelemről
Mi ez a szoros kötelék?
Összetart s puha menedék.
Mi, ami még mindig megél?
Vihar cibálta s csakugyan nem fél.
Elveszett, nem lelem,
Idegesen keresem.
Ágyat, szekrényt kutatom.
Merre jártam utamon?
Két nap szenvedés s majdan örök fájdalom,
Mivel őt én soha meg nem kaphatom.
Nem akarom, hogy más szeressen,
S hogy veled összevesszen.
Majd utána bocsánatot kérjen,
S a "megbocsájtok" szó után nyugalom hozzá visszatérjen!
Egy pillanat, mi megérint,
Egy kedves szó, egy ölelés,
Ahogy rám néz, mosolyog,
Tudom, ő már az én holnapom.
Tétován révedtek gondolatai a messzeségbe,
miközben lágy zene szólt a kerthelyiségben.
Érkezem szerelemmel köröttem,
Landoló repülővel mögöttem,
Csomagom hagyom, libbenve szállok,
Karjaid rezdülésére várok.
Ez egy közös út, mit együtt járunk,
Bármily szél szembefúj, mi szét nem válunk,
Ha mégis elesnék, menj, érj a legtovább,
S az út legvégén visszatérek tehozzád.
Szeretlek, mint magot a tyúk,
ha csőre végre földre jut...
Szeretlek, mint anyját a kincs,
mely szülés nélkül soha nincs...
Kiscsillagok talán vannak...
Szíved sebekből összevarrva
érzések viharában éldegél,
ércérnáid szakadozva...
Parfüm- és rózsa illata szállt a szélben,
De ránk omlott, ránk fagyott minden a télben.
Az emberek mindig várnak valamire,
A legtöbbjük csupán valakire.
Legyen az társ, barát vagy szerető,
Boldogságot hozzon az illető.