Versek az igaz szerelemről
Örökkön-örökké vajon neki mit jelent?
Csupán két szó, mit a száján kiejt?
Vagy épp papírra írva mondja el neked,
Minden, mi jó, csakis veled lehet.
Látod, megint hozzád írok,
pedig a galaxis úszó
szigetei közé nem jut el
a hangom, míg te ott ülsz a
kéklevelű fák között,
és hallgatod a szférák...
Még mindig te jársz a fejemben,
Még mindig érzem a kezedet a kezemben,
Még mindig érzem mennyei illatodat,
Még mindig hallom angyali hangodat.
Oly sokszor oly sok szó ült a nyelvemen,
Próbáltam elmondani, mint érzek, de nem értetted.
Összeszorított szívemből kimossa a vágyat,
Egy emlék maradt az elmaradt szerenádra.
Elmentél!
Itt hagytál magad után egy űrt,
Mely oly rossz, mint egy bűn.
Emlékek, élmények, s még sorolhatnám
Addig, amíg be nem vallanám,
Hogy hiányzol!
Életre keltek bennem a vágyak,
mint mozivásznon a képek.
Fénylő sorban állnak,
ha lelkem termébe lépek.
Bárcsak, egy csillagon járhatnék,
Bárcsak ott lehetnék, ahol vagy,
Mondják, soha ne add fel,
De nehéz annak lenni, ami nem vagy
Tükörbe nézek, az arcomat látom,
De ez az arckép most nem a barátom.
Nem mosolyog vissza megfakult varázsom,
És ezt nem okozza más, csak ostobaságom.
Lennék a kapcsoló a kisszobád falán,
Engem érintenél, hogyha fényre vágynál.
Lennék a képkeret a polcod sarkánál,
Emlékeid őre, ameddig aludnál.
Van nékem egy drága kincsem,
Aki gyógyítgatja szívemet,
Érzem s tudom, hogy ő is szeret,
Akivel én boldog lehetek.
Fekszem, csak elmélkedem,
Hogy milyen jó is most nekem,
Minden nyugodt, oly csendes,
Gyomromban pillangó repdes.
Remélem, itt leszel,
Mikor fogni kell reszkető kezem.
Csókolsz akkor is,
Ha már fagyos ajkam megremeg.
Elindulsz egy úton, amit magadnak érzel.
Ha eső is esik, de te szállsz tovább a széllel.
Szekrényemen áll a fotód,
Könnyes szemem most rámered,
Belém égett rég az arcod,
Mozdulatlan tekinteted.