Versek az igaz szerelemről
Csak egy pillantás voltál,
még hozzám se szóltál.
Mégis megdobbant a szívem,
emelkedik a hőmérsékletem.
Hogy mondjam el ezt most neked,
Szívemmel csakis utánad megyek,
Megbolondít engem a szerelem,
Csillogást látok a szemedben.
Napok kérdése csupán, végre láthassalak,
S gyengéden ölelve karjaim átfogjanak.
Lágy csók pecsételje végtelen szerelmünket,
Boldog jutalmaként őszinte türelmünknek.
Nap nemzett, Hold megszült, Vihar letaszított,
haló Földnek pora majdnem megvakított.
Nem láthattál még meg, mikor már láttalak...
velem vagy
Csukott szemmel fújom ki a levegőt miattad
hogy könnyebb legyen elviselni a gondolatot
hogy velem vagy.
Nem árthat semmi,
Nem bánthat senki.
Többé nem kell félni,
Csak előre nézni.
Én nem tudom, milyen lett volna
veled megöregedni,
talán kissé botorkálva
ölelnénk egymást, lennék
a támaszod hűvös estéken,
kéz a kézben merengenénk
megannyi emléken.
A szerelem nem múlik, örökké él,
szívembe, lelkembe fészkelte magát,
bennem muzsikál, duruzsol és zenél,
ugye, szinte hihetetlen, mondanád.
Hajnali négy
(kelt a szükség).
Nejem álmát
ne zavarjam,
lábujjhegyen
tök sötétben
bújok vissza.
Mint horizont, s az utolsó napsugár,
Narancs és kék a festékes palettán,
Egymást úgy ölelte át egy ifjú pár.
Ha majd az ég a földig ér,
ha elfogy minden remény,
én majd ott leszek,
hol álomra hajtod fejed.
Itt vagy, megjöttél, vártalak.
Mint esti napnyugtát a nap.
Az alkony ismét elkísért,
Hozzám vezet, nekem ígért.
Úgy félek, hisz rám talált a szerelem,
Úgy félek, hogy őt elveszíthetem.
Úgy félek, hisz oly messze van tőlem,
Úgy félek, mert szeret, ezt érzem.
Dalod leszek majd a szomorúságban,
álompilléd álmatlan éjjelen.
Napsugárkéve a virág porában,
s felkelő napod fáradt reggelen.
Várhatok-e tőled néma egyességet,
fű nélkül réteket, levél nélkül fát?
Várhatok-e tőled még ennél is többet,
a te szerelmedet, kis virág?