Versek az igaz szerelemről
Fuldokolva zokogsz fel a mában...
Próbáltam, hidd el, próbáltam
gyengéden, férfiként ölelni, de
nem tudok senkit sem szeretni.
a rezzenő levéltakaró fellegében
Hullnak a levelek, tűz a Nap,
Tökéletesen telt el ez a tíz nap.
Mint zöldellésük után a fákról,
Úgy hulltam el én is ajkaidról.
Hideg libabőr alszik a takaró alatt,
Még nem volt ideje felmelegedni.
Az utca fénye a plafonon szaladt,
A sötétséggel akart összekeveredni.
Aludnék a szívedben egy aprócska helyen.
Megbújnék benne, hogy béke legyen.
Büszkén haladok én előre, anyám oldalamon,
Könnyes a szeme, látom, ettől én csak bátorodom,
Karja karomba fonódik még egyszer utoljára,
Reszkető lábakkal figyeli, ahogy felnő a fiacskája.
egészek a pillanatok
egészek a gondolatok
mást mit mondhatok
mást mit adhatok
Mit meg tán sosem érthetsz
Néha, ha egészen
magamra nehezedik
a világ,
csókodban végre
újra lelkem
otthonra talál.
A költészet rabmadár, mit elmémbe hiába zárok.
Nem tartja vissza sem kőfal, sem rácsok,
Szabadon szárnyal ő, ha úgy tartja kedve,
És hiába. Maradok, pedig repülnék vele
Messzi-messzi vidékekre.
Egy szerelmes lélek
Zakatol, zörög, hallom.
De valami mást,
valami furcsát.
Mintha csak a szívem
beszélne belőle,
mintha lelkem tükre verné
vissza ezeket.
Én is futok. Úgy, mint mások.
Fülcimpámon sír a dér.
Dallamodból villanások,
mint megannyi könny kísér.
Mielőtt megszületünk, két lélekben
létezünk egyként az ősi eredetben.
Mikor leszületünk, körülvesz a család,
de a sokaságból csak egy a másik láng.
Több ezer éve indultam, azt sem tudom, honnan,
azt nem tudom, hogy milyen, de talán ember voltam,
számtalanszor megszülettem, mindig visszatértem...
Virágba borult a mező,
Búskomor tél feltérdepel,
És még egy utolsót tekint,
Elindul az egy éves túrájára,
Már hallja a távolban
A tavasz közeledtét,
Gyönyörű tiara díszíti
Apró, vöröslő arcát...
Arka királynő visszavonultan élt.
Bár pont úgy, ahogy Bleda király,
senkitől sem félt.
Falunktól egy napi járásföldre lakott,
erre a bizánci iter pedestet mondott.