Versek az igaz szerelemről
Kerestelek a végtelennek tűnő végtelenben,
A messzeségben, hol a Menny a Földdel együtt néznek,
A szivárvány összes színében,
Az égig érő fák tövében, a hegyek ormain,
Kint a víz nélküli, száraz sivatagban, hol lejártam lábaim.
Vándorútjaim során elfogyott az erőm, s most megpihennék, de nem hagy levegőm,
Ott is, most is, téged keres!
Hóvihar érkezik a bánaton,
nem álmodom túl az óceánon,
csak hátrahagyottan utazom,
zörgő zajban zárt zajtalant álmodom...
Sárgulnak már a falevelek,
szívem még mindig érted dobog,
a meleg napsugár közt
te voltál a legfényesebb,
most te vagy a legszínesebb lomb.
Egy álom, egy ártatlan érintés,
Azt akarom, tudd, hogy örökké kellesz még,
Nélküled többet már nem tudnék élni,
Te vagy az angyalom, így nem kell már félni...
Régen nem írtam neked,
Hisz kezeim közt voltál a vers.
Olvastam arcod, hallgattam rímed.
Néztem, ahogy az ébresztőre kelsz,
Ahogy szemedből az álom kimegy.
Hajnal volt valamikor régen,
túl korai volt a szerelem...
Elrepült gyorsan túl az égen,
reméltem, egyszer még meglelem!
Az út, melyen évek óta együtt haladunk,
Kéz a kézben megyünk, mert akarjuk.
Egy nyári nap csodát kaptam,
ékes ajándékot,
szívembe költözött az illatos rét,
a boldogság mezeje.
Szépséged vázájában nyíló virág,
vágyaim verítékével locsolom,
titkaid, mint árnyékom hordozom.
Fényemnek ajándékozott a világ.
Elbűvölő szemed fénye,
reám vetül, súgja:
Szerelmes leszek reád nézve
újra, újra meg újra.
Nézd, Kedvesem, a télnek vége lesz,
zsenge tavasz mosolya ébredez,
csobogni kezd egy hűs, kicsiny patak,
s napfényben fürödve megáldalak.
Vasárnap van, és arra gondolok:
Látni fogom szép, tiszta homlokod...
Egy nap, ha bárki rólam kérdez:
Szívem csak irántad érez.
S ismeretlenül, lélektelenül
Létem tán puszta térbe merül.
Nyár forró ölében ringatózik a tarka rét,
tündököl a világ, csendben ragyog az öröklét.
Bokrétát fon illatos virágból a szerelem,
lelkemből tovatűnik minden kínzó gyötrelem.
Tündöklő kék égen
Ragyogó szépséged.
Mosolyt csal a napra
Arcodnak csillogása.