Versek a magányról
Egy pohár bor, egy korty élet
más nem, csak a száraz könny maradt,
az autód kürtje nyári estén,
egy farmer, mely középen szakadt.
Külváros dübörög,
Elrobog egy vonat,
S bennem mégis néma csend,
Csak kívülről hallom a hangokat.
Úgy unom a fejem.
Minden nap csak felkelek,
Elmegyek, hazaérek, majd lefekszek,
Várom már, hogy elmehessek.
Nyugodj meg, senkit nem lombozok le gondjaimmal,
Élek tovább azzal a tudattal, hogy én mindent megtettem.
Egyedül maradtam benne
Kertem tele gyönyörű virágokkal
Fák eltakarnak ágaikkal
Patakocskám tele vízzel folyik
Nem sejtik ez a gyönyör összeomlik
Oh, drága Atyám! Úgy szeretnék vagyonos lenni,
Arany párnák, arany selymek közt ébredni.
Minden egyes este vadfácánt enni,
S mellé édes Tokajit inni.
Amióta megszülettem,
Csak ostoba emberek vettek körül.
Mindenki egoista, lenéző,
És Ő ennek örül.
Ahogy emlékszem, mindig kastélyban éltem,
tán nem is kastély volt, csupán egy csigaház,
ívelt folyosója és megannyi terme
útvesztő, mit értelem ki nem bogarász.
Mily szeszélyes-veszélyes a tenger,
Mint én. Kit egy kósza hóbort vezet.
Hol jobbra, hol balra ver egy hullám,
így sodródom én is, s kedvem az ár.
Nem vagyok egyedül.
Mégis szívemen átok ül.
Ahogy hallgatom a magány
csöndes, szomorú énekét,
befon, behálóz, mint gaz,
dudva a dolgos ekét.
Probléma vagyok, egy haszontalan massza.
Embernek nem mondott, a világot megakasztja.
Szeretetre nem érdemes, csak elvesz, nem ad,
kínlódva, rettegve elborít a kétség, a harag.
Belőlem, ki voltam, egy csutka csend marad.
Párizsi, frissföl, vizeszsemle;
régi, zsíros tej, nagymama fejte.
Álmaimban meleget elvágó:
jő az éjjeli csillagmegváltó.
Ó, nyakamba költöző szánalom,
te éjféli kincsbe szorult fájdalom.