Versek a magányról
Évek óta az az egyetlen nagy álmom,
Az otthonom egyszer én is megtalálom.
Hazatérek végre, ahol a család melege vár,
Nem lenne más a szívemben, csakis örök nyár.
Tudnom kell, már nem tagadom,
Szerelmesként meg kell halnom,
Pókhálókat szövő évek
Betonfalba temetnének.
Egy magányos estén
Dalt írok, verset költök,
Mint kinek ez volna élete.
Nem kérdem sosem,
Hogy vajon kéred-e?!
Mit kéne még tennem?
Változni nem tudok már,
Mert sajnos, ilyen lettem;
Ez mért ekkorra kár?
Az én hibám, hogy senki nem talál rám,
hogy folyton a nyomomban jár a magány?
Az én hibám, ha fáj a lelkem,
hogy éjeken át csak könnyezem?
Mély bánat leng a kert fölött,
olajfák között retteg a csend,
a sötétség gyötrő árulás előtt,
csak magamra ne hagyjatok,
csak el ne aludjatok,
János, Péter, Jakab!
Itt egy hosszú hajszál,
Enyém vagy anyumé?
Elfújom s tovaszáll,
Mint por az út szélén.
Valami fáj, valami éget...
Meddig sóvárog még szívem Érted?
Éjszaka álmomban hallom lépted,
S boldogan zárlak karomba Téged.
Köd, mi vagyok
Fák közt, rút ingovány felett
Nesztelen bolyongó.
Csendes táncot lejtő
Erdők mélyén, szakadék szélén
Ereszkedő bús, mély felhő.
Próbáltam más ember lenni, hátha,
De mindig egyedül hagytak a sárban.
Csak ott feküdtem egyedül koszosan,
De valaki meg is ölelt... szorosan.
Ahogy jöttem a világba,
Úgy megyek majd el,
Okot ne keressen senki,
Hogy miért mentem el.
A magányban is szőhetsz szép álmokat!
Az álomból egykor még valóság lehet,
A szíved érte sok mindent megtehet.
Légy nyitott s fogékony, így megtalálhatod a boldogságodat!
S látván őt,
Ki porban fetrengve,
Fuldokolva, vergődve,
Halállal dacolva
Küzd.
Merengek a dombtetőn,
Nézem az aranykoronát,
A ragyogó égi fedőn
Sarki sötétnek adja terét át.
Elhaló hangsávokba mártózott szobám,
A sötétség miatt már minden csak homály,
Takarómban didergek, köröttem foszlány,
Így nyugovóra kellene térnem most már.