Versek a magányról
Másodpercek
...mint fáról lehulló levél,
kit felkapott az őszi szél...
Melankólia illatú a reggel.
Habkönnyű fájdalom a szív.
Pedig már azt hittem, elengedtelek.
Sötét árnyak az ablakon.
Hogy érzek-e, már nem tudom.
Csak a régi gondolatok áramlanak,
De új érzelem híján lehullanak
A vágyak földjére,
Mint a levelek az ősz jöttére.
Hosszú út a túlvilágra
Éjszakai szél fúj a fenyvesek között,
Éjszakai holló a holtak mögött,
Farkas üldözi a prédáját,
Tele gyűlölettel vonyítja magányát.
Gondoltad volna, hogy szemem könnybe borul,
És a torkomba több tonnás gombóc szorul?
Érzed tán, hogy elmém rólad olvas könyvet,
Ezért arcom is keserű mosolyt fölvett?
1
Egy éjszaka ültem a sötét szobában
Még sötétebb titkaim között,
S tudtam, hogy magányom párra nem lel:
Múltam elüldözött:
Bezártam magam.
Százezer szeg az elmémben,
Ezeregy tövis a szívemben,
Rengeteg kés a hátamban,
Egy lány örökké vágyamban...
Kialudt fények közt
Elveszve sodródom
Mi a küldetésem?
Semmit sem értek
elszáll a szó
...senki sem hal(l) mikor élni volna kedvem
ordíthatok a végtelen semmibe
csak vergődöm itt a parton
nincs semmi pardon
csak egy ütött-kopott karc a padon...
Nincs egy hónapja, hogy nem beszélünk, mégis éveknek tűnnek.
Fájdalom burjánzik testemben, érzéseim feléd tovább sem szűnnek.
Fáj kimondanom, hogy szeretlek, miközben zuhanok a mélybe,
Démonjaim belülről tépnek félbe,
Boldog emlékek húznak le, s nem tudom, mibe kapaszkodjak,
S ők mégis ezekhez ragaszkodnak.
Az idő múlik, az érzés kövül a testben,
(mert) nem akarja, hogy elfelejtsem.
Egyedül sétálok, az éjszaka cinkosom,
Óv, ahogy álmomat óvja kopott vánkosom.
Csészényi csillaghalmaz
Könnyeimben ázik,
Ágon csüngő Hold fénye fehéren szikrázik.
Ha társul szegődött hozzád a magány,
s e vészjós madár fészket rak lelkedben,
egyre csak károg: nincs tovább, oda már,
ne hallgass rá, ne veszítsd el jókedved.
Egyedül a félhomályban, senki nem hallgatva reám,
Beszélek, szavalok, ordítok, de figyelmem nincs sehány.
Egyedül a földön térdelve a búban,
Nem vagyok más, mint átkozott lélek a húsban.
Lángokat szór sugarával a déli Nap,
Koszorúba fon minden nyalábot az est,
Csillagok előveszik éjjel világnak,
Rőt fénye szétoszlik a nagyvilág testén.