Versek a magányról
a kert ugyanaz és a ház is
az álmok csak mik kifakultak
(régen ketten álmodtunk egyet
boldogságvirágok kerengtek)
most emlékek apró zugokba bújnak
már csak éj suttog régi percekről
mik itt nőttek évekbe szorulva
szívem zakatolja a múltat...
Kopott tarisznyát vettem.
Magamat beletettem.
Ismeretlen vándor
vállára adtam.
Semmibe veszve
Elhal bennem
Minden remény,
Minden esély.
Simogató szél karon fogva kísérte,
Lágyan irányította útján a messzeségbe.
Táncot járt énekét hallva,
Nap melege égette haloványan.
Színpompában úsztatott világ terült el alatta,
Színpompában úszó világ nyugtatta, tudatta.
Kapaszkodnék, mert zuhanok,
nem tart meg senki,
a végén alul maradok.
Csepereg az eső, égi ékkő
hullik a haldokló világ arcára,
hisz itt senki sem ismer az anyjára:
egyedül rohangálok ide-oda
a pici szobában, soha tova...
Néha még most is látlak téged álmomban,
Néha még most is hiszek az apró csodákban.
A félelem, a reszketés,
Kényszerem a nevetés,
Fájdalom és szenvedés,
Bánatom a rettegés.
Vibráló, zöld világ,
köröttem milliónyi
kacagó fűszál...
lerogyok,
egy - eső hagyta -
tócsa rám vár.
Én vagyok a tavasz,
Mely életet hoz, s vigaszt,
Lágy meleggel átölellek téged,
Megmutatom, milyen szép az élet.
Mint tört szárnyú csillag,
szálltam az égen,
a légben, a sötét éjben.
Nyugodj meg kérlek, sokaknak vannak éji rémei...
Sok év múltával... még ma is magány ölel vaskarokkal,
Reggel eltűnök, de este ő nyit ajtót tárt karokkal.
Álmatlan éjszakák után hajnalt várok csillagokkal.
Boldog könnyeket!
Ilyenkor éreztem, hogy sírnom kell!
S a reggeli homály lecsorgott az
ablaküvegen,
nevemet nem véste bele senki
a valóságba,
kopott bútorok kontúrjai
domborodtak ki...
Lelkem hevesen üvölt, miközben szám hallgat,
De így engem senki ezen a világon nem hallhat.
Néma voltam, tudom, és az is maradok,
Csak egy halk, segélykérő suttogás vagyok.