Versek a magányról
Magányosan állok a tömegben,
Körülvesznek idegen emberek.
Én rád várok továbbra töretlen,
Amíg nem jössz, mozdulni se merek.
Melléd lopódzik a puhaléptű éj,
rád teríti csillagmintás köpenyét,
s az ég lágyan ölelő selyem-fövenyén...
Rigósárga fényt szitál fentről a Nap,
ráhull az ablakokra, és lomhán,
mint aranyló méz, ha csordul teámba,
csurog az üvegen s házak falán.
...ügyet se vess, nehogy összetörj!
Senki se higgye, hogy rettegve bepisiltél!
Ha minden átok-emlék s perc-emberke megrohan,
ezer kísértet dobhatna naponta lasszót torkodra!
Sós ízét érzem
Az ételnek leginkább,
Nem úgy, mint te,
Kinek ajka felett
Édes csók lebeg
Mindig.
Magányomban ülök most egyedül,
Barátaim a sötét gondolataim,
Itt a haragom is, de az keserű...
Miért nem jutnak el senkihez a szavaim?
Az elveszett szívek szállodája
C vágányra érkeztél,
senki sem várt rád.
Az utolsó vonat is elment,
a szemafor tilosban áll.
A hegyoromról a hósapka lágyan felemelkedett,
mint kanapén ülő ifjú pár, a fellegek közt lebeg.
Fokozatosan fölé úszik a kóborgó felhőknek,
mint repülőgép a habokon, nézők elől rejtőznek.
Nem vagyok egyedül. Árnyékok kúsznak utánam,
Szemük a bokrok alatt csillog sárgán, halványan.
Hol lehet? Merre jár?
Egész nap csak várok rá!
Tűkön ülök, hajam tépem,
Fehér lapom meddővé lett...
Elnémult a múzsám, vagy csak én lettem süket,
rajtam röhög az egész égi tantestület,
nem táplálja bennem senki izzón a tüzet,
meg is szakadt eme fura, szótlan révület.
A Zagyvához közel
magányosan, elhagyva
áll rég egy tanyaház.
Mésszel festett - tapasztott,
saralt ruhája,
rakott fala talán
millennium előtt épült,
vagy nem sokkal utána.
Szemem könnybe lábad, mikor útját járom e világnak.
Fázik fáradt testem, melyre sokan vigyáznának.
Elfolyik életem, mint holt tengerek halraja,
Tovább hallik - egekbe nyúlón - szívem halk robaja.
Könnyű volt arra menni,
amerre a cérna lengi
táncát. Vagy alig látni,
hogy fabábbá válni
olyan egyszerű, mint
lélegezni ott kint
a mezőn csendben,
ahol minden rendben.