Versek a magányról
Szeret engem a csend, tudom.
Én is szeretek hozzábújni,
vigasztal, fülembe suttog,
olyan jó véle ellazulni.
Halványan az arcod bukkan fel álmomban,
Mégis sokszor álmatlanul ülök az ágyamban.
Arcodnak alakja hamar eltűnik,
Fejemet a gondolatok felütik.
Érkezésem talán még túl korai,
Nem tudom, mit kellene most mondani.
Talán jobb lenne inkább befogni,
Szűk helyzetekben meg se mukkanni.
Nem kell a világosság.
Nem kell a valóság.
Az a mézes máz,
mely engem
nem tud bevonni.
Kifejteném, de nem tudnám,
Miért van a hirtelen öröm is mogorván.
Egy tál fölött a magvadban hebegve,
Minden másról próbálva megfeledkezve,
Kissé nevetve, de mégis kennelben.
Kis kék virág búsan, egyedül,
potyog könnye, de meg sem rezdül.
Magányosan ő ott a mezőn
csak párt kereshet, mint egy igazi szerető.
Elmúlik a mosoly,
Eltűnik a vágy,
A magány kopogtat
Lelkem ablakán.
Régen mi voltunk a szeretet
Sziklaszilárd márványszobrai,
Mit a legádázabb, dübörgő
Vihar sem tudott lebontani.
Mennyi befejezetlen történet,
ki gondolta, hogy ez megtörténhet?
Nem okolok senkit, ez a te döntésed,
de ez is csak a saját önzésed!
Magára hagytad a közönséged,
s ez mutatja csökönyösséged.
Lehangol az idő vasfoga lelkemet rágja
Olyan vagyok akár a tövéből korhadó kőrisfa ága
Néma a száj a szavak elhalt magzatok
Módján
Összekuporodott
Dermedt néma hangzatok
Sarokban ül a sötétség áldozatra várva
Zsákmányul kívánja azt ki maga is árva...
Megdermedt szívem közepében
létem gyengéd melegét érzem,
mit hűsen öveznek jégfalak...
Néha úgy szeretném zsebre vágni az embereket,
Hazavinni, és polcomra tenni őket.
Úgy tudnám, hogy akkor is velem vannak,
Ha este van és alszanak.
Családnak nevezett szenny,
Hol a bizalom nem szent,
Ahol az eszed fut a világgal versenyt,
Ott a normális emberek száma csökken