Versek a magányról
Asztalon ült
Vagy falon lebegett
Banánt evett
Vagy kecskeként mekegett
Énekelt egy dalt
Vagy spontán nevetett
Aludva élt vágyón
Vagy írt egy levelet...
Est csöndjébe mélyül a folyó,
Partján ülök, mint gondolkodó.
De nem vágyik agyam munkára,
Emlékekbe merül hiába.
Magányom ragacsos hálójába gabalyodva
keresem kiutam őrült börtönömből,
de e testbe rejtve nincs esély,
nem ér ide a fény.
Szent pillanatok:
hársfaarany, mint a tömjén -
hiszed vagy nem, várlak ott
ahol fölém nősz, és föléd én.
Kékesnarancsba fullad
a zuhanó esti szürkület,
élesen vakítva,
mikor utolsó villanását
tűzpiros szikrává tapossa
az éj súlyos, fekete bakancsa.
Álarc
Én csak biztonságra vágyom,
És mindig azt hiszem, hogy "benned megtalálom."
S mi van, ha nincs is ilyen érzés,
Csupán a fejben egy eltorzult képzés,
Hol rá kell jönnöm, hogy egyedül vagyok
S ebbe én most lelkileg beleszakadok.
Szememben könnycsepp ég,
tollamban költemény,
kiírom magamból,
mennyire hiányzol.
Csak egy ok, nekem mégis sokat jelent,
Ha rád gondolok, szomorúságot teremt.
Vagy nekem, ahogy fűszálnak a napfény,
miként lombnak a szellő, íz az ajaknak...
Mert félárva a szívem, így tudom, a tiéd sem egy egész.
Hisz hogy is lehetne az, miként én, te is csupán remélsz.
Az esőcseppek hangjai mintha lépések lennének.
Egyedül a sötétben beszélek.
Árnyak ragadnak magukhoz,
Mégis oly szelíden...
Ölelésükből kapálóznék, de esélytelen.
Holló vájta ki gombszemét,
Ő nem sírt, dacolt a hideg széllel,
Éjjel fájdalmat álmodott...