Versek a magányról
Mikor vörösbe öltözik a láthatár
S az utolsó szél mindent körbejár
A bíbor Napkorong a mélybe száll
Az éjjel teste csak áldozatra vár
Mennyire fáj nekem
e gyűlölet csókolta ház.
az ugrás hogy süvít át rajtam
szinte nem is hallom
de érzem
nem létező belső szerveimben
Koszorúként fűzi pillantásunk egybe,
régi szavaink csonka halmaza karol most össze.
Elhagyott emlékeink szemcsés képe
élét feni, és átvágja magát a jelen sűrű köde.
Odakint csend van
a hó hullik némán
a város zaja is
hóba merül
Kimerít, száraz pergamenné válok,
de nincs, ki színeket fessen rám.
Kik a nagyvilágban egyedül vannak,
Karácsonykor nincs, kinek ajándékot adjanak.
Szemeikbe ilyenkor nem az örömkönnyek szöknek,
Mert nyomasztó ereje van ilyenkor a csöndnek.
Maradjunk régi helyünkön a jól bevált pózban,
Ne moccanjon kezünk, szánk ne nyíljon szóra,
Csakis némán számíthatunk bármiféle jóra,
Hagyjuk figyelmen kívül, hogy a bomba mindjárt robban.
Ősz idején
Bármerre sodor az élet,
Nem találok arra szépet,
Mindenfelé az enyészet
Szüntelen engem kísérget.
Miért fáj minden szó?
Miért nincs innen kiút?
Lelkem darabokban hever,
Lesz, ki innen felemel?
Óh, csak jönne már a hajnal!
Hozna fényt magával.
Hogy ne lennék egyedül
a sötét éjszakával.
Átlépve egy díszes kapun, óriás csarnok
közepén állok, s kezemben egy tükröt tartok.
Itt nagy üvegablakok csillognak köröttem,
ott állok csendben, középen a fénykörökben.
Lemegy a Nap, és csend érkezik a sötéttel,
hallgat az üresség, velem hallgat ma éjjel.
Sarjad bennem a vágy, hogy elmenjek.
Nem tudom, miért és mikor, de megyek.
Kihűlt tea az asztalon,
Százezer felmerült kérdés,
Boszporuszt okádott az est,
Szorost, melyen áthágni nem könnyed,
Szorost, melyt a kihűlt tea közönye épült.