Versek a magányról
A víz, mely máskor lágyan ölel,
Most kidob magából, ha érzi rajtam,
Hogy fáradt szívem otthon hagytam.
Most nem zár magába öle.
...Vágyakozom, hogy lehessek valaki!
Hogy jól menjen a sorom!
Hogy elfogadjon a hazafi!
Vérvörös muskátliszagban állok.
Beengedem a fényt.
Üvölteni akarok,
Üvölteni akarok, nem érdekel, ki hallja és mit gondol,
Üvölteni akarok,
Üvölteni akarok erősebben és hangosabban, mint eddig bármikor,
Üvölteni akarok érthetetlenül, de úgy, hogy mindenki megértse...
Strandkorlát szemed kékje
Szobám egyetlen egy fénye
Arany hajad selyméből
Pillangóként kelnék föl...
Rögtönzött hiányban hányattatott az elme,
Midőn önmagában kőből pattintott vágyat keresve...
Arcom immár ködös hajnal simítja,
utam mindenhol tarka lomb borítja.
Bámulom a sötét földet.
Vágni lehet a csöndet.
Valami hiányzik itt legbelül,
Egy érzés, mi éltetett egyedül.
Magam maradtam sötét erdőben.
Botorkálok csak hóban, esőben.
...amikor még a magánynak voltam...
Csak a jégvirág gyémántja
varázsol mosolyt arcomra,
mikor fáradt tekintetem
a fagyos messzibe vetem...
Semmi sem mozdul, rezdül,
lélekhúrja sem pendül,
csend honol és nyugalom,
festői, szép fogalom.
Egyedül, egyedül, mondd, mit ér az élet így?
A nyomasztó csend, melybe belefáradsz.
S álmot hint rád a magány, mozdulni sincs kedved,
Mondd, mit ér az élet így?
Este van, lefekszem, betakarózom a csillagokkal,
Álmodni kezdek: szép nyarat, szerelmi ölelést csókokkal.
Egy üres váz a csontokon
Elfeledett puszta tartalom
Hátrahagyott rideg maradék
Keskeny de tüskés szakadék
Személytelen rideg váz
El nem múló hideg láz
Hangtalan üvöltés a gyomorból
Pusztító vihar mely jót akar de szétrombol...