Versek a magányról
Bácsi!
Látom kezed s rajta ráncát,
Ezek jelzik az élettel megvívott harcát.
Hát ezért merek kérdezni oly furát.
Este, mikor fáradt napi utam
éjfogasra akasztva véget ér,
mosolygó arcom párnámba rejtem,
ölelne két karom, de el nem ér...
Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba,
mikor ledobtam magamról.
Szűk folyosó. Sötét van,
és dermesztő hideg.
Mind, aki csak erre jár,
átfagyottan remeg.
Tébolyok közt alvó fájdalom most a szív,
mert hiányod dobbanásonként présel össze.
Vágyaim kibomlott szirmai elhervadtak,
és nincs már otthon, melyben felmelegedhetek.
Csalfa magány
Ha megteszem, bánom,
Ha nem teszem, fázom,
Húsomba váj a magány.
A hideg őszi szellő simogat,
Közelgő télről énem kihasad.
Ha valaki engemet befogad,
Akkor se oszt jobb lapokat.
Meg akarlak tartani, mint egy titkot,
De érzem, kezem közül kicsúszik a birtok,
Azt hittük, legyőzhetünk mindent ketten,
De most csak bámuljuk egymást meredten.
Újra leszállt az éj, megint eltűnt a fény.
Egyedül rohanok én a végtelen semmi közepén.
Engem mindig mosolyogni látnak
Úgy gondolják elkerül a bánat...
Ez már a másik ősz... a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Egyedül voltam a semmi közepén,
A szél gyengéden süvített végig a fák tetején.
Azt gondoltam, mostanra már nem kell félnem,
Lesz, ki fogja kezem megannyi éjszakán,
Fényével vezet a sötétségen át,
Őrjítő csendben várom a csodát.
Ha magamra maradnék
Magányosan járom az utam, elkísér a remény,
felhők szaladgálnak felettem, szemembe fúj a szél.
Minden egyes napon fürkészlek, mert féltelek,
ismeretlen tekintetek között válogatok, kereslek.