Versek a magányról
Már semmi sem ugyanaz!
Élve eltemetve, a föld
és a menny közt megrekedve.
Bújócskát játszott a csend.
Könyörögtem -
váltsa fel a némaságot,
de alattomosan megbújt a falon,
majd átment sötét szobámon.
Mikor tiszta szívből csak egy társa vágysz,
Igyekszel s mást soha ki nem használsz,
Nem tudod elhinni, hogy neked nem juthat,
De úgy érzed, előled mindenki elfuthat,
Vársz az igazira, de sohasem találod meg,
Évek óta úgy érzem, hogy nem érdemlem,
Gondolkodtam sokat, mi lehet az oka,
Itt a reménysugaramnak utolsó foka...
Talán egy téli napon történt, avagy talán soha,
de én úgy érzem, hogy rabul ejtett türkiz ered domborulata...
Egyedül ülök az eső-áztatta, kopár padon,
esőcseppek a gondolataim, záporoznak lankadatlan.
Kezemben a lelkem utolsó foszlánya ég büdösen.
Próbálom magamba szívni, de menthetetlen,
hanyagul eldobom a használhatatlan semmit,
hitvány mosoly nyugtázza, már ő sincs velem.
Szürke utcák, szürke házfalak,
életünk soha véget nem érő kódorgás.
Szürke utcák, szürke mezők,
énünk egy csapdamezőbe esett.
Hajnali fény
Füstölgő pitymallat az égen,
evickélnek ide a csillagok a szerény szoba sarkaiba,
közelítik ágyamat szépen.
Szemembe tűzi csápját az ébredező hajnal.
Ha dideregsz, és csak a csont mozog,
A velő mégis mindig keserű,
Egy dolog bizonyos, s már tudod,
Szorítja karom a szenvedő.
Nem Te hiányzol, sőt,
Sért, hogy nem éget a magány.
Tüdőmben érzem még a port,
Az utakét, miken együtt haladtunk át.
Ezer álmom csak rólad álmodom,
Kezembe kezed legyen csak vánkosom,
Pillangók gyomromban csak rólad dalolnak,
A világ, ha meglátlak, kifordul alólam
vagy nem is
Derengő fény. Álmodom csak?
Egy lidércfényű alak imbolyog.
Tisztán értem, hogy mit motyog.
Balga ember.
Csend sikolt az éjszakában
Fájdalmasan, hosszan,
Valahányszor újra hallom,
Lelkem lángra lobban!
Magány és boldogság?
Megfér-e vajon egymással?
Nem tudhatom...
Elmélkedem... tán láthatok fényt a sötétben?
Nem tudhatom...
Keresem lelkem szétszórt darabjait.