Versek a magányról
Jeleket rajzolok a homokba,
hátha észreveszed, mint rostokolva
éppen készülsz magadba omolva
megadni magad melankóliának.
...Szakadt ruha lelkemen.
Megsebzett vadként szaladok,
Majd magzatpózba a földre borulok.
Komor ez a szoba nekünk,
még ha egyedül is vagyok benne.
Álruhás királyok, vigyorgó bohócok
vesznek körül, mégis komor.
Mi lesz, miután elmúltam?
Lesz, ki még rám gondol;
Elindul-e valaki az útra?
Ha már nagyon-nagyon hiányzom,
Vagy emlékeidben alig látszom,
Idézz fel újra magadban,
S vegyél észre az álmodban.
Egyedül maradtam, egyedül a sötétben.
A fény, a fény és te már nem jön értem.
Egyedül a sötétben lelkem pislákol halkan.
Egyedül a színpadon, minden tekintet rajtam.
Súlyos árnyak borulnak rám,
Lassan körbeölelt a magány.
Kitörni egyedül nincs erőm,
Sötét van, és nincs levegőm.
Óda a kémikusokhoz
Kérlek,
Egyetlen szó,
Egyetlen szavam,
Annyi jelentés!
Klikk klikk klikk kattog a fogaskerék
Az őrületbe kerget ebből elég
Következtetések megfigyelések elemez az elme
Klikk klikk klikk kérlek maradj egy percig csendben
Elfáradtam, beteg az én lelkem,
Mindig vár, de igazából mit tettem?
...Én voltam a kóbor öröme,
Az olcsó dohány lelkemre fagyott.
Nem voltam reményszikra,
Se kellemes slukknak íze,
Csak reménytelenül elnyomtak
Egy pohár állott vízbe.
Nézek ki az ablakomon,
hallgatom, ahogy a madarak
mintha nekem dalolnának.
Vigasz a lelkemnek, de a fény
most simogat, erőt ad, hogy
bezártságom valahogy kibírjam.