Versek a magányról
Minden éjjel ébren fekszem,
Vihar tépi szét a lelkem.
Könnyes szemmel némán kérdem:
Szenvedésem mért érdemlem?
A fákról a szirom havazott,
Én csak leültem a kőre,
Úgy meséltem, mi volt a héten.
Egész éjjel merengek,
Az ágyamon feküdve
Léten s a valón,
Rágódom azon, hogy mit tettem tegnap,
S mit teszek holnap.
Üresség tölt most el, egyedül vagyok.
Minden egyes héten csak telnek a napok.
Szavam messzire vidd el, kérlek.
Engem a sors börtönbe vet.
Nincsen házam, sem palotám.
Nincsen könnyem hűtlen után.
A föld alatt bujkálnak,
Rettegd hát, ó, szavaik!
Nem rejtegetik maszkjaik,
Könnyben vígan úszkálnak.
Asztalomra hajtom fejem, leheletem visszhangzik halkan,
Párája mégsem csapódik arcomon - más nem hallja,
Lelkem mélyéről süvít ordítva orromból,
Szagát már nem érzem, hidegen üdvözöl otthonról.
Sokat vártam,
S hogy mire, azt már nem tudom.
De ahogy feljő egy emlék,
A Hold és a Nap összecsap:
Együtt izzik újra minden.
Felhők mögül figyelnek,
Halljad hát, ó, imájuk!
Fakul már glóriájuk,
Oly` koloncot cipelnek.
Kérlek, ne olvasd versemet!
Közhelyen sosem parkoló,
inkább bolygó
lakókocsis cigányélet mögött
gurul az utánfutó mennyország.
Csak egy könyv.
Egy poros, rozoga polcon.
Nem nagy szám.
Egyszerű, túlságosan egyszerű.
Elpusztult kutya ugatásának emlékére ébredek.
Szépre sminkelem a tükörképem,
Majd a felmázolt arc alól kilépek.
Pár csepp könny, düh.
Ablakában mai
torz mosoly adná...
Forró könnyek szántják végig bánatos arcomat;
Lelkemen mély sebek s megannyi karcolat;
Miért örök társaim a bú s a magány?
Unalmas már nagyon ez a művilág,
elsőre kecses, de fakó, mint egy művirág.
Nem tudom, összedől-e, amihez érek,
vagy hogy melyik étel igazából méreg.