Versek a magányról
Szívedre ül az olcsó sör,
Lelkedbe fészkel egy bolond madár,
S alattad a világ vödör,
Fejed szédül, s nincs már határ.
Azt hiszem, segítségre szorulok,
fájdalmat nem érzek, vakon vonulok.
Akár a fellegek a végeláthatatlan égen,
érzelmeim elhagytak már nagyon régen.
Levetkőzöm a bűneim,
kínjaim új gazdához eresztem,
nem engedem nekik, hogy testem végső erővel
teljesen ellepve megfertőzzenek,
lelkem kulcsát lenyeltem
a táncoló habfigurákon át,
majd gyomorszájba vágott a félelem,
a szégyen s az alázat egyaránt-...
Zsibbadt a hajnal tompa csend ordít most rád
Nem kaptál senkitől semmit add most azt át...
Most nyugodt a víz
Tükröződnek benne a fák
A madarak is
Vígan buknak fel-alá
Óvatos hullámok jönnek
Egy percre mindenki...
Megjött az új tavasz ezer illatával,
Szivárványszínű, millió virággal,
Arany napsugárral festve meg kék egét,
Új élettel áldva meg a déli féltekét.
Sötét alak álldogál a parkban,
Szemében nincs más, csak sírás,
Helyét keresi a nagyvilágban,
Szerelmes szívének sírt ás.
Szürke az ég, esni kezd a hó,
a kikötőben árválkodik egy
hajó.
Hideg jéggé vált a víz, nincs hová
mennie,
szeretett kapitánya nélkül is
meg kell lennie.
Hiányod nyomán
Dér ül a fűre hulló falevelek hasán,
rád gondolok a felkelő Hold alkonyatán,
ahogy körültáncolják villanó csillagok,
szívembe költöznek fagyos, őszi illatok.
Csak fújom a füstöt, átjár a magány,
Éget a parázs utolsó szavai hallatán.
Csak megyek a sötét, hívogató utcákon,
vércseppek ezrei a nekiszánt rózsákon.
Életem szürkébb lett, napról napra rosszabb,
Nincs, ki lehetne nyugalmam elhozója.
Hovatovább
A dokumentumfilmek unalmasak,
miért nem néznek egymásra az emberek,
a könyvek színesebbnek tűnnek,
látok embereket?
Kisétálok a hűvös éjszakában a mólóra.
A kacsák is már
A nádasban térnek nyugovóra.
Egyedül a sötétségben
Vágyom arra, hogy szeressenek.