Versek a magányról
Kiüresedett szavak értelem nélkül, halkan csengnek.
Keresi a fület, ami még hallja.
Nem én sírok, hanem az eső
zuhog keservesen, de ha kell, ő
eláll értem, csakis énértem.
Hát mi ez, ha nem szerelem?
Mindent elmosó záporok,
Melyek lemossák a könnyeket az arcomról.
Kiszáradt kórókon csüng az elmém,
S az apályok elmosnak, befednek,
Töredékes egész magányba lépvén
Bohém sors, hol mások leperegnek.
Eltűnt már régen, mint ködben a szavak,
virágnak szirma is hervadtan maradt,
hiányát érzi búsan nagy magányban,
nem leli örömét száraz virágban.
Félhomály csendje magányom társa,
őszi est csupa köd, csupa pára,
ami látszik, a hegynek foszlánya,
köd ereszkedik a Turulmadárra.
Mondanám, mi fáj s mi esik jól,
Hova kerültem régi önmagamtól.
Leírtam már nem egyszer, százszor,
Suttogtam a szélnek, Isten tudja, hányszor!
Fájdalom
Mit láttok?
Bánatot
Majd kivágom
Láthatod
Ezt átkozom
S torkom átvágom
Kenyerem a szánalom...
Pataki Zoltán (Sonnenuntergang)
Itt van az ősz, leendő kedvesem,
Lombjaid alatt ülök csendesen.
Elsárgult életem eléd vedlem,
S ha takaróm leszel, nincs kietlen.
Zene pezsdít, késztet önfeledt táncra,
varázsos ütemek varázsos átka,
a lendületben érintésre várva,
fényekbe fordulva gyúlni lángra.
Tudom, fura ötlet,
De kérdeznék tőletek,
Lehet gyermeteg,
De kelletek.
A falakról leperegnek a szavak,
visszhangzik miatta az egész szoba.
Ilyenkor oly egyedül érzem magam,
a semmibe szólok, mint egy ostoba.
Csak sétálok a kihalt utcán,
De senki nem vár ott rám.
Naponta többet is ott vagyok,
De senkit se találok.
ma is vártalak
ünneplőt öltöttem magamra
arcom pirosítottam
tenyeremben melengettem a volt időt
fázott - velem reszketett
mikor simogattam - felnevetett
Foltozott lelkek hömpölyögnek
az őszi éj csarnokában fájón,
nem kiabálnak, nem üvöltenek,
rezgéssel égetnek vádlón.