Versek a magányról
Bús magányomban csak ülök egyedül,
a kertben már a tücsök sem hegedül,
a kutya néha még vakkant egyet-egyet,
ezáltal töri meg a rám boruló csendet.
Állapot?!
Öregnek lenni annyi tesz,
már nem jársz el sehova sem.
Börtönné válik otthonod,
magányos rabként csak te lakod.
máshol vagyok,
más a helyem,
pedig eddig őrizted
a busz kopott, régi
ülését a hátsó sorban,
és most a lényeget
melletted.
Utánad nyúlok,
de most már nem érlek el.
Cigire gyújtok,
ez téged nem érdekel.
egyszer szellemként útra kelek, s vonatra szállok
mert üressé vált a lelkem és a hely, ahol állok
nem figyelnek rám az emberek, mindegy, mit állítok
győztesként születtem, de távozni mártírként fogok
Hullócsillagok
Ha hullócsillagot látok, te jutsz az eszembe,
Arra gondolok, milyen lenne veled együtt az este.
Nádam gyökerei behálóznak.
Gyökerek, melyek szívem vágyait akarják.
Mikor a holnap a tegnapban ragad,
kiálts, tudnom kell, hogy vagy,
mielőtt a kertek elhervadnak.
Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.
Ó, ha egyszer madár lennék,
ablakodba berepülnék!
Nézném imára kulcsolt kezedet,
mely mélyen ülő ráncos, reszketeg!
Egyedül fekszem vérvörös hajnalon,
Csókjaid emléke itt ragadt ajkamon,
Te mással, máshol szépen táncolsz,
Én otthon szorongva a halált várom.
Kilépek az utcára, a sötétség átölel,
Elindulok, mindegy, hová, csak innen el.
Ma éjjel úgy látszik, hogy elmarad a reggel,
De én bízom benne, hogy a nap majd felkel.
Fázik a testem s lelkem,
az elmúlt hónapokban egy magányos ember lettem.
A terveim, melyeket boldogan hangoztattam másoknak, most eltűntek,
az üvegpoharaim az asztalon széttörtek.
Fiatalnak lenni nem könnyű.
Üvöltő düh száll ki belőlünk!
Merengő,
lebegő, szivárványszínű
illatfelhőbe burkolózva
fázós, fáradt testem megpihen.