Versek a magányról
A szerelem hűséges szerelmese vagyok,
Szemem szikrákat szór, tekintetem lángol.
Érted égek én, te gyönyörűséges érzelem,
Ki azt hittem, teljesen elveszed az eszem.
Egyre rövidebbek lettek az esték,
égboltra fröccsen a csillagos festék,
kandallóban táncol az izzó pernye,
mintha az emlék egérutat nyerne...
Vákuum tépi testemet,
lélegzetem puszta gondolat.
Az univerzum megremeg,
és porrá zúzza csontomat.
Olykor a csend körbevesz.
Egy szó sem jön elő.
Csak pár gondolat kószál el.
De akkor te újra megjelensz.
Emlékeztetsz rá, hogy nem jó ez.
Mondd, miért félek ennyire?
A szerelmet sokan nem ismerik,
Belülről éget, kívülről felemészt,
Látom, miként lappang győzelemért.
Sötét van már, félek,
Elhagytál, de élek.
Kereslek még téged,
Drága szívem, kérlek.
Érezted-e már,
hogy bársonyos az alkony,
s kívántad-e már,
hogy maradjon mindig így?
Szürke és kék fények játszanak körtáncot az arcomon,
De hagyom még. Nem mozdulok, csak tanulom
A mozzanatokat, mit jobbra, majd balra is megtesznek,
A függöny rebegteti a reggeli színeket, s nem lesznek
Vad és őrült táncosok sem, nem toporzékolnak,
Nem hiszik magukat arra valónak,
Hogy felkeltsenek csak azért, mert már reggel van...
Igazad volt. Mindig is
itt ültem a válladon.
Az összes gondot mi téged ért
magamra vállalom.
Üres tér lebeg körülöttem,
A teret csak a füst tölti ki.
Fojtogató küzdelem,
Melyből nem kerülök ki.
Mi elvesztünk ezt mondanám
Bár nem igazán tetszene
Napjaink pár sorban álló
Üres halmaz metszete
A semmi is már monoton
Reggel és est közt kilengő
Elkattogó metronóm...
Éji utcán sétál a csend,
lámpák fénykörében hezitál,
lélegzete kicsiny felhő,
s a hajnal jöttét lesi tán.