Versek a magányról
Lónyai kalapban járom a kihalt utcát,
körbenéz szemem, vajon megbújva mit lát.
Az éj sötétjében járok,
az utcákon égő lámpások.
Az utca csak úgy harsog,
minden ember fel-alá mozog.
A kocsmákból hallatszódnak
a régi bányászdalok.
Gyöngyfény ajkak csókra éhesek,
nincs ölelés, mérget oszt a végzet,
az űzött vad még életéért harcol,
nem dorombol, eret szántva karmol,
távoli hangok segítségért sikítanak...
Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.
Ne keressétek társaságom,
mert csak egy üres héjra találtok.
Nem vagyok egyén, tőlem semmit nem kaptok.
Inkább csak elveszek...
bár az nekem is fáj, s nem is akarom.
A magányos farkas
Vadon mélyén magányosan
Kóborol egy farkas,
Kerüli az erdő népe,
Hisz kérges szíve nem irgalmaz.
Világosodott, mikor megérkezett,
Széles szárnyával az éjen átrepült.
Nem nézett rám, és nem is kérdezett,
Csöndben szárnyat szegett, s mellettem leült.
Ataner felől érkezett,
fjordok felé suhant hajóm,
Queen Elisabeth szűz arkhón
s Auróra nyújtott kezet
e végzetes kék hajnalon.
Engem nem várnak biztos elmével megálmodott,
egymásba nyúló, végtelen holnapok.
Megszólalt a dal, talán utoljára már!
Ébred a józan elme, itt sem vagyok más;
Fázó lélekre húzott, meleg télikabát.
Tudom, újra magamra hagy, mikor lágyan homlokon csókol.
Langyos ajka vigasztal, ahogy narancsfénybe burkol.
Azzal biztat, hogy várjak rá, s holnap ismét eljön értem,
Egy szelíd mosollyal nyugtázom, s egy szavát sem kétlem.
Idegen érintés.
Lelkemet tépi szét.
Haragot gyújt bennem.
Szikrázik szememben.
Koponyám fáradt gondolatok sötét koporsója.
Rekedt, torz hangok, fájó, gyűlölt szavak.
Kettészakadt lélekkel s véres cserepekkel
itt állok borzongva, csupasz, üres testtel.
Város szélén fú` szél lengén,
És csak száll a szőlős között,
Simogatva minden szálat.