Versek a magányról
Csend orkánja üvölt bőszen,
Oly nyomasztó, hogy csak győzzem!
Hamvas arcok közt nem látlak már,
évente fakul arcod képe
mélyen az én emlékeimben.
Zártan
Zárt ördög
Vándorútja örök.
Reményben vidéki,
Csapdában egyedi.
Megszűnt már a tér, az idő,
a végtelenben egyedül vagyok,
elérhetetlen messzeségben vannak
az örömhozó, fényes csillagok.
Mondd, Kedves, veled van a baj?
Hisz bárkit szeretsz is, megtagad.
Hogy lehet bármikor is kedvesed,
Ha még magadat sem szereted?
Nesztelenség fátyla csücsül a tájon,
ahol megrekedt egy szépséges álom.
Az egyedüllét fázós hangja zenél,
hol teória szárnyal, mint csipkeszél.
Egy szem megkattan,
Egy ér kitágul:
Elszaladtam, elmentem
Ebből a világból.
Elbújok a lelkembe, hogy meglássam magam,
tán külső csillogás nélkül kitisztul agyam.
Belülről, ha meglátom összes gondolatom,
majd elhiszem, hogy még sincs rejtegetnivalóm.
minden alkonyat zuhanás
a bensőm jóban van
a Nappal
ilyenkor fellazulnak a korlátok
amiket akkor látok ha süt
ezek tartanak
a szakadék peremének jó
oldalán...
Szerelem
Leszállt az alkony,
szokatlan csend,
madarak elpihentek.
Földöntúli fény
szűrődött keresztül
fáradt lombokon.
Szív, mely szeretetre született
A szív, mely arra teremtetett, hogy szeresen,
Mégis csak bánatot és magányt érez.
...saját valótlan létezésem élén.
mert nem tudom, miért látomás
nekem az, mi nektek valós más
a vándor színházról,
ami nekem túlbeszélt vallomás
magamtól.
Szavaim nem találnak célt,
Elvesznek a ködben.
A fellegek egyre csak gyülekeznek, beborítják a mindenségem!