Versek a magányról
Tudtomon kívül eső,
részeg-koloncba vert, fuldokló vágy!
Lélek-kertemre a fagy lecsapott,
szélként, suttogva suhant el mellettem,
szívemben vadrózsamagot hagyott:
gyorsan nőtt, ragyogó fényét megleltem.
Magányommal
Egy szűk szobában
Vagyok összezárva.
Belemerültem álmaimba,
De minden csak álom marad, és elfoszlanak.
Március
Egyedül a
Villamoson csendesen
Mindig körbe, nem lep meg...
Üres tettek,
üres álmok,
üres kapcsolatok,
üres vágyak,
üres célok,
üres tervek,
üres, magányos léptek.
Szokatlan e napom,
Ma reggel lehulltak a csillagok.
Mi lesz az égen, nem tudom,
Ma reggel lehulltak a csillagok...
Ülök a fekete víz partján,
Gyér fényt ad a holdvilág.
Visszatükröződni látszik az ég.
És Csepelről pár távoli fény.
Hajnali órák,
Csak a csend, csak a magány,
A hold ragyog, fénylik az égbolt,
A sötétben a könnyem is kicsordult...
Meghitt becstelenség kavarodata
ott voltam én...
Közös ágyatokban fekszem egyedül,
csillag nem világít, sötét az éj.
Fájó magányom bánatba szenderül,
távoli hang szólít: "Bízzál s ne félj!"
Tudom, nem szabadna fenn lennem,
De nem bírtam még elaludni.
Rám tört a magányosság, hiány,
Nem vagyok képes már élni.
Nem szabad. Nem lehet. Már nem tehetem többé.
Nem sírhatok, félek, hogy velük vesznék köddé.
Nem hagyhatom, hogy könnyeimmel együtt folyjak el
nyomtalanul semmivé. De a szemem esdekel.
Magányosan pengetem perceim az egyetemi folyosón,
Mindössze néhány trópusi pillangó, mely árnyéka mögém oson.
Természettudományi tanszéken csodálom e lepkeházat,
Szabadnak tűnő, ám rab tüneményeket röptet: vagy százat.