Versek a magányról
Úszva táncol Pest a Dunán,
lámpák fénye fölrebeg.
Gondolatom lépte nyomán
időnként megrettenek.
Október 23. a mi napunk lenne,
1 éve annak, hogy hozzád kötöttem lelkem.
Egy nap, mi szerelmünknek csókja,
magányomban vagyok mégis,
kezemben egy borral.
Írom ki szívem összes búját,
végtelenségig tartó szavak súlyát.
Körülnéztem kis hazámban,
S bölcsességet nem találtam.
Kevés a pénz, talán ez itt baj,
Ám az igazság más, ne is takard.
...szépen lassan a csend, a magány.
Lelkem éjjelente érted kiált,
álmaimban hozzád bújik, visszajár.
Szeretem az eget bámulni.
Nézni, ahogy a felhők kezdenek halványulni.
Hallgatni, ahogy a nyárfa levelei táncolnak.
Ahogyan a szél miatt az ágak csak csapkodnak.
Hát a fáim mivé lesznek,
Porban, gyökértől szenvednek.
Lágy belsejük kukac, lárva.
Kis parazita csócsálja.
Hiába pattan a szikra gyönge virágán,
Szirmai elhullnak, ha röppenő rétek szunnyadó földje kiált rám.
...szerte s álmos házak szemére redőnyt
zár az alkony. Zörög a kulcs ajtóknak
testében, ablakrácsot ráz a magány.
Fáj a szó és fáj a gondolat
Lelkembe gonoszul mar a tudat
Nem hallhatom hangodat
És nem lehetek már veled
Miért ver az ég engem ennyire
Miért csak a könnyekkel éri be
És hogyan felejthetném el
Azt aki velem volt és állt hozzám közel...
Én úgy akarok egyedül lenni,
Hogy valaki fogja kezem végig.
Mert ha teljesen egyedül megyek,
Félek, hogy a végén még elveszek.
húsz perc fojtásában
egy egész élet lepereg
bad trip csupán
mi véget nem ér sosem
mandulákba szorított vágy...