Versek a magányról
Egy kicsit úgy érzem: elvesztem.
Magamban mindent összetörtem.
Együtt van jelen magány és szerelem,
harcuk számomra örök küzdelem.
Mosollyal leplezem a zűrzavart,
melyet az elmúlt idő kavart.
Vágyva csendes révületre
feküdt a hal partra vetve.
Csillogott, mint kóbor ezüst,
párállott, mint távoli füst.
Körülfogott a két méter magány,
mi beszállt ma a szívem ablakán.
Kihűlt már az utcán a nyári forróság
Leszállt az éjszakával a tintakék valóság
Átvette az uralmat a végtelen csillagtenger
Nyugovóra tért boldog s boldogtalan ember.
Szívem szakad, rég elhagyták,
Nem téved rejtekébe senki.
Kulcsát kapujába rakták,
Így is átalkodnak bemenni.
Valahol távolból suttogja a szél,
Zátonyra futott életemről mesél
Szertefoszlott emlékek,
Tovatűnő évek,
Sötét, néma falak,
Magányos éjek.
Egy pillangó szállt a kezemre,
hogy szomorú vagyok, - észrevette.
Melyik virágról jöttél pillangó,
te szivárványszínű vigasztaló?
A bánat az, mit szívemben érzek,
Kihűlt testemmel dermedve nézlek.
Aggódva csukom, s nyitom ki szemem,
Rosszul látok tán, vagy nem vagy itt velem.
Az éjszaka csendjében
Az álmokat várva
Behunyt szememmel
Két szemedet látva
Sírdogálok
Csendesen,
De nem hallja azt
Senki sem.
Suttogás az éjszakában,
álomtalan álmot látok,
körülvesznek bús lidércek,
múltba-fúlt halk csendkirályok.
Jeges hidegség űz át az éjszakán,
társam a sötétség, őrzőm a magány.
Köveken koppanó,
magányos lámpafény,
szívekben dobbanó,
csalódó vak remény.
Itt ülök egy szobában egyedül,
Próbálok élni, de sehogysem sikerül...
Már megint csak a szobámban ülök,
s mindenféle bizar dolgon tűnődök.
Minden reggel mikor felkelek,
ugyanazok az undok emberek.