Mesék
A mindennap kenyere vagy,
nem hagylak soká magadra,
a Szeretetkirály kengyelfutója,
hazatérek és megszeglek újra.
Sötét az ég,
Sötétszürke,
A gomolygó
Felhőfátyol
Beborítja
A világot.
Vitéz ment, mendegélt,
Majd egy kis faluba érve
Talált egy kis követ,
S bujtatta zsebébe.
A levelek szélét
csipkézi a dér,
tarka színük körben
cikcakkos, fehér.
Este-este hív az ágyba,
Éji tündér csended várja,
Ereszd le a szempilládat,
Nyiss utat álomvilágra!
Kővé dermedt Csiga Áron
a szokatlan, új látványtól.
Kidülledt a két nagy szeme,
leesett a szemüvege.
Egy nap kis csacsi elkószált,
bement az erdőbe.
Meglátott egy csapat zebrát,
szava elállt tőle!
A hét törpe háza
rég nem volt kifestve,
a nagy pingálásra
nem volt törpnyi kedv se.
Az ősz beálltával, mikor a piros almák lepotyogtak a fákról,
és a zöld színek is elbúcsúzva kezdtek leolvadozni a tájról,
fák árnyékában pihenve szomorúság költözött a sün szívébe,
csak arra vágyott, hogy kialudja magát télen kuckója mélyében.
Partra szöknek halott anyák,
tágas medrű tengert viselők,
s kezük nem ereszti el
a gyermekzsákmányt.
Szavakkal játszó alkothat mesét,
hogy forgassa össze a szavakat.
Legyen igaz vagy hihető, zenés
zöngés, netán zöngétlen akarat?
Egyszer volt - régen tényleg volt-
Egy szép kis gyár, hol sok mackó robotolt.
Barátunk állatkertlakó, tudja, mi illik,
a látogatók nagyon szeretik, kérlelik,
trombitálja el sokszor a barátságdalt.
Nem is kéreti magát egy percig sem tán,
de aztán már nem megy nap nap után.
Most mesélni fogok nektek egy Cicáról,
név szerint Icáról.
Eddig a percig mindenki titokban tartotta
eme kis történetet,
mert senki nem hitte el, hogy ez megtörténhetett.
Magas hegyek árnyékában
Mindig üde, zöld a fű.
Magas hegyek árnyékában
Ezer tücsök hegedül.