Versek a mindennapokról
Ha választanod kellene,
Hogy szíved börtönében élj,
Vagy szabadon, mint a madár...
Neked többet melyik ér?
Az Oltárnál párommal nem álltam,
Fehér ruhás lány még sosem voltam.
Efféle üzletekbe se mentem,
Ilyesmire nem költöttem pénzem.
Nézem ezt az idegen várost,
Ahogy a nyüzsgése elhalkul,
Az utcái lassanként elcsendesednek,
Aztán éjszakai fényei felélednek.
Élvezem a nappali nyüzsgés után
Ezt a kellemes hűst adó nyugalmat.
Imára emelt kézben
csonka feszületet imád,
és fetreng a virtuális térben,
ki mozdul, ki lát.
Szürke szél kócol a város ősz hajába,
sárga levél-csatokat fésül ki belőle,
a tó felől párák osonnak tétovázva,
galambszárnyú est rebben a tetőkre.
Ó, hogy vágynék még szeretni,
szerelmesen útra kelni,
éjjel valakit ölelni,
édes csókkal becézgetni.
Az ég csupa festék,
felhő füstölög.
Belengik az estét
az ezüst ködök.
Néha átírom a napi rosszat:
Kedvesnek vélem a bántó szavakat,
Ilyenkor szép az omladozó ház -
A szél oly szépen, szelíden fuvoláz.
A fájdalmamról sok verset írtak,
De egyik sem szólt rólam.
Nem leszek alanya tömegsírnak,
Csak egy srác Ady-pólóban.
Ellátok-e addig, hol véget ér a lét,
emeletnyi álmok, a pince oly sötét,
nyomorult világ, szakadt sóhajok,
dörgő tapsviharban épp meg nem fagyok.
A mi esténk ez már,
mienk minden mozdulata,
halk, simogató szavaid
pillámra ülnek, nehezülnek.