Versek a mindennapokról
Hiába zúg a buszozó reggel, az elme még kocsiszínben állna,
Halad a jármű, zötyög a fejem, kábán kísér a kásás álom.
Foszlik a nap, a hold, a csend az éjben,
Az éj a csendben. Tetten értem.
Befoszlik kéz a kézbe. Kész, kibomlik.
Foszlik, szerteszét pereg ma még.
Végtelen csendben
csillagok ragyognak,
álmaim falak közt
éberen csapongnak.
Fekete fátylával
Mindent - eget,
Tájat takar az éj.
Sötétség fenn,
Lenn, mint milliónyi
Ezüstfényű csillag,
Szórja szét fényét
Az út mellett...
Törpék földjén jártam,
Furcsa sapkás kis fickókat láttam.
Szorgos kezek és apró lábak,
Ezer színben pompázó vidám kis házak.
Vagy mégis?
Amikor az óra elüti nyolcat,
És a zajoknak vége szakad,
Amikor az álom elkezdődik,
S felöleli a gondjaidat.
A tévedésnek és hibázásnak különbsége,
hogy a tévedés magunk önös kis felmentése.
Mivel a hibákat csak mások követhetik el,
ezért elvárjuk, hogy azt mindenkor büntetni kell.
Élünk és szeretünk, vagy épp bűnbe esünk,
ölelünk, haragszunk, majd egymásnak esünk,
az igazunkat keressük, s tán hiába,
s belekeseredünk e zajos világba.
Lekopott a tündérpor, elszakadtak a szárnyak,
Már nincs is belül annyi varázslat.
A valóság erős tanmese:
stigmáktól vérző lélek,
valós, posztmodern pokol,
álarcok mögött a tények.
120 figyelőm sok vagy kevés?
Döntse el majd egyszer az ég...
Tegnap még eggyel több volt,
mára valaki megunta posztom.
Mondd, mi a jó?
Mondd, mi az elfogadható?
Mondd, van-e erőd a szenvedésben?
Mondd, mi a jó a gyötrelmekben?
Mondd, mi az áldozat az elmúlásban?
Mondd, mi a szép az igazságban?