Versek a mindennapokról
Pazar tájakon létem, mint
vasmonstrum gördül a sínen,
sors-kreálta érzéseknek
gyér tüzében ég a szívem
Jackie! Te egyetlen, hűséges kutyusom,
Nagyon szeretlek téged, kis butusom.
Ismét egy boldogságos nap virrad,
Egy gyönyörű, ádáz hajnal pirkad.
Mikor békés gyűlöletet szítanak,
Szép hazugságokkal kápráztatnak.
Már tudod, hol van a fekete,
s látod, hogy közel a fehér,
érzed, merre sétál a remete,
a kés mellett kihívó a kenyér
Nem szólsz, s én hiába csökkentem magamban a lázat.
Az "ecpeckimehetsz" nem adhat erre választ.
Téblábolok nyakig ködös emlékekben.
Nem akarok hinni jéggé fagyott nemlétedben,
mely olyan homályos, olyan bizarr...
Egykor világunkban
Volt érték, és az számított!
Becsület, és nem pénz.
Becsület? Volt, de kiveszett.
Ma pénzzel mérik az embert.
Ízes a tavasz, már nem az a fruska.
Fehérlik a nyár előtti állapot:
fürtökben lóg az illatos pampucska.
Tövisekhez illat ad varázslatot.
Hideg az éjjel,
Zokog egy szélvihar,
Jöjj közel, kérlek,
Gyászom majd takar:
De nézd! A reggel les,
Hol a kelet ívet fest,
És a hajnal izgő madara
Földünkbe mar.
Ha felnézek az égre, téged látlak,
Ha hallom, ahogy a szél fújja a fákat...
Kihegyezett fantáziám
átsiklott a tűnek fokán.
Öltött egyet-kettőt rajtam,
máris megfiatalodtam!
Szivarom füstje
Szürkén világít kertem
Sötét szegletén.
Apró, sárga fény,
Szentjánosbogár éjnek
Sötét palástján.
Az érintés, melyet adtál,
A mozdulat, amit hagytál,
A semmit sem mondó mosolyod,
Az számomra a nyugalom.
A bazsarózsát kert sarkába
ültetem, hol félárnyék van,
diófától kicsit távol,
s te vigyázol, tövét ne sértsd,
ha salátának ágyást ásol.
A macska éppen nyávogott,
S jelezte, hogy kimenne.
S mikor szabad lett az út,
Szaladt ki a hidegbe.