Versek a mindennapokról
Boldogság az, mikor igazán önmagad vagy.
Mikor már semmin sem agyalsz.
Minden félelem elhagy,
S megfelelési vágy nélkül vagy, aki akarsz.
A kávéháznak sarkában ül egy öreg,
Nem ismeretlen számára ez a közeg,
Rágyújt a pipára, majd hosszan beleszív,
Fehér füstjét messze vezeti a boltív.
Hétköznapi
Hétköznapi, zilált, érzéketlen paraziták,
Reggel, mikor még messze az alkony,
Útra kél a sok vakegér, feszültség hátha kél,
Mind rideg, mint a tél, és mit sem ér,
Mint az orromra rászáradt takony.
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Mint te, dalia vándor, keserű annak útja.
Hosszú utadon kísérjen a múzsa csókja.
Vígan mosolygó lombok kísérik útján.
Vándorbot nehezedik annak bal vállán.
Te csak azt látod, hogy nevetek,
Néha tényleg önfeledten,
Talán, még csillog is a szemem,
De nem ezt érzem lelkemben
A tömény szesz az Isten átka,
mérges vagyok a világra!
Miért engedik? Miért árulják?
Hány ember issza tönkre magát,
ki nem tudja, mi a mérték,
vagy bánata túl nagy mélység.
Főnököm figyelmébe, tisztelettel
Nap mint nap kapom én az ígérő szót,
majd jobb lesz egyszer,
őszinte mondatokat, ígérő szavakat,
ki ígérni nem tud, az igazán szegény ember.
első szerelem
Nem az vagy már, ki voltál rég.
Megváltoztál, bár próbálnék
visszanyúlni régi érted,
megtalállak még - ígérted.
A didergő szerelem
Hajszolod? Megijed. Elrepül.
El nem éred. Messzire elkerül.
Ne szorítsd! Rabbá teszed.
Mosolyogj rá! Otthont építs,
Ne lakatlan szigetet.
Valamennyi időt muszájból még itt kell tölteni.
Valamennyi Idő remegése a térben.
Babiloni példákat illett volna ismerni.
Mire volt jó, hogy önmagunknak állítottuk
fel az időelméletek képletét?!
Kicsinyített idő-zugokban csöndesen
tespedő belenyugvás a változhatatlanokba.
kémia
Szia! - mosolyog az öröm,
Kezében kis teleszkópja.
Nézd! - halántékoknál köröm,
Máris agykéregig tolta.
mint hajnalt-szűrő
függöny egy leheletnyi
pillanaton csüngve,
én fényedben mártózom...