Versek a mindennapokról
1.
Cikádát hívok rád, ó, publikum,
százvilág-polgár, s díszes, ugri hun!
Gomolygó halpénz, innen át oda;
mérlegén megül tükrök záloga.
Kéretlen kontent okokkal körbevesz,
Köretnek káros, önkreszben tönkretesz.
Szeretem a sajtos stanglit,
erre cserélem a kiflit -
vasárnap reggelente.
Dagály kúszik lábunk előtt,
ujjaink közt nedves homok.
Napfény táncol hullám fölött,
körülöttünk szellő forog.
Sötét felhők tornyosulnak
A kisvárosi állomás fölött.
Szembe jönnek, nem kímélnek,
rám ragadnak, elkísérnek.
Pörgetnek, mint léha lányok,
- gondolatban néha hányok.
Most kit, mit okoljak?
Nem tudom, mit hoz a holnap.
Minden olyan bizonytalan.
Itt maradtam magam.
Ó, Te pihe-puha ágyikó,
olyan vagy reggel,
mint egy vad ló.
Mért bánsz velem
ilyen keményen?
Mikor a testen még
reggel olyan törékeny?
Volt, hogy angyalok őrizék utam, volt, hogy eltűntem a ködben,
Amíg csak egy nyújtott segítő kezet, addig megátkoztak többen,
Amikor harangok szólnak, csak felnézek az égre,
Azt kívánom, hogy imáim szálljanak fel az égbe.
424 247
Robog és szalad.
Öreg tapasztalt. Gőz a szakálla,
Szíve a kazánja.
150 tonna fekete fém.
Sóhaj száll az esti szélben,
bogár koppan szürke fényben.
Halk ima kéri az áldást,
bűnös szív a megbocsátást.
Gőzölgő, reggeli, forró kávé,
felette múlt időbe révedés,
semmibe szálló sóhaj a lété,
finom illata megelégedés.
Mint két kamasz, hullunk a tavaszból a mába,
Két kamasz dacból, haragból új ruhát váltva.
Amikor elfogynak a szavak,
S a toll végére már egy sor sem akad,
Akkor jön, hirtelen felszakad.