Versek a mosolyról
Felnyitja pilláját az ég,
kinyitja sok szemét a ház,
dunnáját lerúgja a rét,
ébredj már, ébredj, kis Balázs!
Fejem sokszor gondolkodik,
ma már mindent máshogy látunk.
Régi mese átváltozik.
Hiszen sokkal jobbra vágyunk.
Rám hajolt az este,
Beborít a leple.
Nem szökik már a fény
Hunyorgó szemembe.
Keserű a három év szomorkás arccal,
Nem megyünk semmire egy megvívott harccal.
Vidám az én lelkem, mosolyog az arcom,
Barátok, gyerekek enyhítik kudarcom.
Én és gondolatim vergődő világ,
Ordítani próbálok, de szám nem kiált,
Azt hittem, tudok repülni,
S hogy lelkem nem hagyom vesződni!
Nőnap után (is)
Igen, az én múzsáim vagytok együtt mind,
Ti, poetes Hölgyek: lányok és asszonyok,
s míg csirkebőrben borzong vadkakas-lelkem,
addig furcsa érzelmeimmel harcolok.
Csak egy pillanat volt,
mikor tekintetünk találkozott.
Hirtelen boldogság fogott el,
mosolyognom kellett.
Többen is voltak a játszótéren,
de én csak őt néztem.
Öregszem?
Keresem-kutatom a láda-fiába`
a tegnapi napot, de minden hiába.
Pedig gondos kézzel selyembe takartam,
emlékül őrizni jövőnek akartam.
Jó tanács
Ne hidd, hogy e kórság megállíthatatlan!
Rajtad múlik. Bízz hát az igaz szavakban.
Nem kérnek ők, értsd meg, semmi különlegest,
csak azt, hogy te mindig igazságot keresd.
Ahogyan rólad suttog a kerek Hold,
a fákon az éjben fénye feldereng.
A Jóisten egykor megfigyelte,
ő valamit jól elronthatott,
amikor Ádámot megtervezte,
társat neki sajnos, nem adott!
Lépeget a kicsi baba,
kapaszkodik ide-oda,
néha megremeg a lába,
de nem áll meg:
megy előre a világba.