Versek a mosolyról
Minek bőgsz, te erdők királya, hisz minden tehén a tiéd!
Az a kis flótás ott a szélen, lám, nem mer bőgni semmiképp,
pedig neki volna miért - de ha felfedi álmait...
Nehezen fejtettem meg
eme versedet Ember,
de befészkelt elmémbe,
s mert sejtelmem derengve...
Süket a csend,
vaksi a sötét,
ha éj libben
föléd feketén.
Apró gyöngyöket szedegetek,
abból varázsolok festékeket,
csak pillantás vagy mosoly,
máris palettámon sorol.
"fűzfapoétáknak"
Gondolkoztam, írok pár szót rólad.
Mert mint látom, rímfarigcsálónak
kimondottan jó vagy.
Ha kell, hát csűröd-csavarod,
szójátékokba szeded haragod vagy a széped,
és ez mindig attól függ,
mennyi épp az időd, vagy milyen a képed.
Mama! Te olyan szerencsésnek születtél,
hogy egyből nyugdíjas lettél.
Az oviban azt mondta tegnap Ricsi,
nem tudja, miért van olyan sok kicsi.
Néha versmérgezésem van, ha itt járok a Poet-en,
és ilyenkor nem jó semmi - bocsássatok meg, ó, nekem!
Csak nyűglődöm a verseken: "ez túl hosszú, az meg rövid",
"ez kifacsart, erőltetett" - keresgélem a szó tövit.
A minap ismét kopogtattál ajtómon,
drága, hűséges barátom, örülök,
hogy újra látlak. Ülj le kérlek, és igyál
velem egy forró teát, most ne szaladj,
minden más megvár. Ürességet hoztál...
Megújult már a régi iskola,
szeptember győzött elmúlt nyár fölött,
rég hallott csengő hívó szavára
ajtó csukódik sok diák mögött.
Balga lelke vagyok ezen földnek,
hittem, hiszem, hogy jók az emberek.
Sokan jóra közönnyel felelnek,
földön fekvőért nem nyúlnak kezek.
Reggel, amint a friss szellő megzörgeti az ablakot,
napfényt szitál a hűs hajnal, kávéval kezdem a napot...
A Skót tájak békés szépségét csodálom,
hol a lankák útját sűrű dombok állják,
s utazunk, mint a hullámvasúton
föl-le, ahol a kanyarok egymást váltják.
Mikor az idő megállt, megszületett.
Nem mozdult, némán nevetett.
Lábamon fekszik
Szuszogó görcsként,
Alvó reményként,
Áradó mosolyként
A gömbölyű gyönyör.