Versek a mosolyról
Könnyű kézzel írva nagynak hitt kacatot,
közszemlére téve, mit zsenid alkotott
Februárban már alig várom a márciust,
a meleget adó napokat,
szeretem érezni, ahogy a napsugár
simogatja arcomat.
Picuri Jankó jókor kel,
kimegy a kertbe: Nap felkel.
Virágkelyheken harmatok,
útszéli, bolondos angyalok.
Mióta kutyaiskolában volt beírt,
(bár nem végzett) diák,
azóta minden szavunkat lesi.
Felnevet az A a H-val
De az Á legyint rája
B meg hasát rázza
A C fanyar mosolyára
Ringat a szellő
tavasz ha eljő`
fény suhan végig
a bokrokon
(Tévedtél! Nem ízzel.)
Március hetedikén várt Minket Óbuda.
A hetediken Edit és Laci otthona.
Gyermekek, ha rám nevetnek,
napfény csillog a szemekben,
eszembe jut kölyök-énem,
felnőttem rég, nem nagy érdem.
Ismerős hang a távolból szólított,
torkából szavakat ordított,
egy idegen, ki hazug szóval altat,
idegen a test, de ismerős az alkat.
A tél vén, járókeretes
trotty, de a kikelet derűs
bringás, utcákon kerekez,
mint vidám vándorköszörűs.
Amikor felnevet egy kisgyermek,
akkor tündérek születnek.
Onnantól kezdve vigyáznak ránk, míg élünk,
akkor is, amikor térdre kényszerülünk.
Roppan a jég háta, napfény lehel rája,
hóember megroggyan, félreáll a szája.
Jégcsapok csepegnek, ügyködik február,
tócsák szeme tágul, béka benn a búvár.
Pőre hátadon lépdel ujjam,
kerülget apró, barna pöttyöket
fel s alá, újra és újra
láthatatlan pihéket söpröget.
Amikor még gyerek voltam,
néhanapján rosszalkodtam.
Bunkert építettem tarlón,
disznót kergettem kitartón.