Versek a művészetről
A szavakba lettem szerelmes,
A hangok csak vele járnak,
Hangtalan szavakat nem értek,
Azok a gondolatokkal elszálltak.
A vers a lélek legtisztább óceánja.
Mártózz meg benne, ha szíved úgy kívánja.
Istenhez szólva!
Ha bűn téged szeretni, én bűnös vagyok,
Ha bűn a csók, én elkárhozok.
Ha bűn érezni, büntet majd az Isten,
Ha bűn téged szeretni, akkor Isten nincsen.
Koszos az arcom, tépett a ruhám.
Semmim nincsen, csak hitem, imám.
Játszom a szavakkal, morzsolgatom.
Mint kukoricaszemek, pattognak,
szertegurulnak, utánuk kapok,
egyik földre hull. Keresem, hol van?
Virtuóz variációk Istenre és Emberre
Massanet: Meditáció
Valahol, mindentől távol
még végtelen csend volt.
Lent dúlt és harcolt,
pusztított a fémszerű lét,
ölt és ölelt az emberi lény.
Pergamentalitás
Elakadt a szó
(Bergmann Balázs)
Szomorú életemet takarja
Be szárnyad örökre, most
Körbevettek sötét árnyak,
Gyönyörű Angyallány,
Jelenben fújja a szellő
Pókháló csillámló valóságát...
Elveszett a hangom.
Ez már nem az enyém.
Az hatvanháromban
költözött még belém.
Születésemkor felkínáltam magamat,
a tenyeredben fészkelő, éhező madarat.
Nem vágyom a soha-sincs fekete napot,
egyetlen, mit a sors zálogként rám hagyott.
Tengernyi gondolatomban
fickándozik írótollam,
teletölti éhes gyomrát,
és rímekkel oltja szomját.
Betűket nyaldos két szemem,
amit látok, tágítja ismeretem.
Lelken fog, beismerem,
jó segítőm s gyógyszerem.
Ritmusra dobban a mintaszív,
Mellkasomban ütemre ver,
De amíg lüktet, dobog és él,
Vállaimon nincsen teher.
Buja, kóbor rímpárok ugrálnak a réten,
Napsugárban fürdő ritmus csokra ég,
Felettük az ég úszik tengerkékben,
És úgy szól a dal, ahogy nem szólt már rég.
Mikor a szürke dér szeme ezüstbe ér,
Kisüt a napsugár, virul a nyár, ha vár.