Versek a művészetről
Egyrímű versek alkotójaként,
Fölöslegesség megrontójaként,
Színes ábrándok őrizőjeként,
Össze és vissza írogatok, én.
Mit jelent nekem verset írni?
Szavak nélkül, csendben beszélni.
Hallgatok bár, mégis többet mondok,
így mondom el, hogy ki vagyok.
Ahogy a sok falevél kering,
Művészi kép.
Eső esik egyenesen,
Rózsára hull ezüstösen,
Művészi kép.
Gondolatom ki nem apad,
mindig akad új téma,
szorgalmasan varró tűmből
ki nem fogyhat a cérna.
Már megint idecsurranok elétek.
Maga alá tócsázik a líra.
Én lettem az ingere szegénynek,
most szüksége van egy tekercs papírra.
A világot Isten tartja,
mégis félnek az emberek.
Nincsen öle, nincsen karja,
szakadékból meg rengeteg.
Nekem csak úgy jönnek a szavak, jönnek a rímek verset alkotva szépen, életedet szebbé téve...
Arcomat az égre fordítom
lecsukom a szemem
nap fénye villódzik
szemhéjam megremeg
A gondolattal formálunk - teremtünk,
átadunk és elveszünk,
kidobunk és begyűjtünk,
elutasítunk - veszünk,
kételkedünk, hiszünk,
A gondolattal alkotunk,
általa jövünk vagy távozunk...
Él csendben, és
szívja magába némán
a szoba könnyű illatát,
szívja az egyetlen élő
forrást, valószerűtlen
lebegéssel áramlik
odabent a révület,
mintha álomban zajlana...