Versek a művészetről
Az én naplóm nem bőrkötésű vagy sima bársony,
Mely kezek kopásától fényében ékesen ragyog,
Az én naplóm, tudod, fiók mélyén hentergő,
Megélt pillanatokból álló, álmokat rejtő, sárguló lapok.
A papír nem lehet akárki ágyasa,
ahol csak vágyak heverésznek,
és a sorok között orvlövészek lapulnak.
Gyertyafény,
Kemény tölgyfaasztal,
Rajta papír, toll,
Mi szépen ír.
Játszanék a szavakkal,
Akárcsak a gondolatokkal,
Hogy mit mondjak,
Vagy épp, hogy mit üzenjek.
Aranykört írtak le a fák lombjai,
bezárták az őszt leveleik közé.
Port hintett reá a gyengülő nap,
színüket festményként őrizzék.
Álljál meg egy szóra,
Jól tudtad, mit érzek...
Elrepült az óra,
Távolodva nézlek.
Ha fáradt a lelked,
Nehéz lett a szíved,
Ha álmatlanság kínoz,
Ha gyötrelem az élet,
Csak dalold ki csendben
A bús éjszakába,
Csak sírja ki tollad
Könnyeinek árja!
mese barátnőmnek
Kancsónk fehér, karcsú teste
finom, szinte éteri,
sok színes kép reá festve,
lehet, az is Ming-kori.
Jön és elszáll az ihlet.
Nekem te vagy a múzsám.
Nekem te vagy a szó.
Mi eliszkol.
Csók összeforrva, roppanó törzzsel,
Kusza ágaik ölelkezőn,
Lassú tánc lejtő langy őszelővel,
Csikorgó törzsük önfeledőn.
Fehér
a lap, melyre kurtán írunk,
s girbe-gurba vonások csúfítják.
Lehajtjuk fejünket, csendesen alszunk,
s tollaink e lapot már nem háborgatják.
Már nem tudom magam kifejezni,
már nem vagyok ura szavaimnak...
Ars poetica
Nem tagadom le, de többnyire jólesik írni lazábban,
bár ki nem állhatom én azt, ha a rím recseg, és
kell egy erős hit a szó erejében, a vers igazában,
mert ha nem, úgy az egész már csak üres fecsegés.
Ahogy álmodban megjelenik a gyönyör,
Úgy tündököl...
A reflektorok fényében állva,
A tehetséget hűen szolgálva.