Versek a művészetről
Írom, mi hoz igazán pezsgésbe és felettébb lázba,
tengernyi papír teleírt, rendezetlen kálváriája.
Kinek mit jelent írás vagy tintapaca,
gondolkodóba ejt az emberek merengő arca.
A magyar haza zászlaját
Emeld magasra, ahol élsz,
Zengd mindenfelé himnuszát,
Vess el mindent, amitől félsz!
Egy magányos estén
Dalt írok, verset költök,
Mint kinek ez volna élete.
Nem kérdem sosem,
Hogy vajon kéred-e?!
Szegénysorból lett népszerű énekesnő
Picinyke házba dobott le a gólya
tó vizén ringott az álmom hajója
gondos szüleim szegénységben éltek
kevés sikerben hittek vagy reméltek.
A költő embernek csapongó a lelke,
pattogó rímek közt születik meg verse.
Lánglelke örökké lerázza láncait,
mindennap kergeti feltörő vágyait.
Én gyakran próbállak megcsalni, Attila,
Hinni abban, hogy van nálad nagyobb,
Kell, hogy legyen még jobb, izgalmasabb költő,
Túllépnék már rajtad, s magammal harcolok,
Egy-egy ilyen csélcsap lapozgatás közben
Nyomomban a rímed, fejemben a sorok,
Kísértenek szavak, gyermekkorom gyöngye
Terajtad nőttem fel, s már öregebb vagyok!
Ujjam nyomát látod,
Furcsa sorsát szánod,
Sorról sorra éled,
Fokról fokra érzed
Pszichológiáját,
Filozófiáját
Átérzed, tapintod,
Rám élccel kacsintod...
Olyan a szívem, mint a szó,
Délben lágy és ringató,
A semmit elhagyva hallgató,
A dal a világban szomjazó,
Történetté alakítható,
A csend által folytatható...
Himnusz az örök nőhöz
Tölgyek közt bolyongok órákon át,
Avar zörg, roppan a fák nyögése,
Szíven üt a baljós éji láz,
Ónfonálon szisszen már az idő kése...
Gyönyör minden vers, ha a szív olvassa el.
Gyönyörű versben te is majd a mennyre lelsz!
Poet Társak, írjatok,
szeressen a tollatok,
hitet vesztett lelkekbe
hitet s reményt oltsatok!