Versek a művészetről
Mint pókhálóban finom, szürke szálak
hajnali fényben gyöngysorokká válnak,
vagy mint az égő gyertyák egy ünnepi tortán,
vagy mint a hangjegyek sorakoznak a kottán,
amilyen rend van fenn, a magas égen,
mikor csillagok ragyognak az éjben,
valami ilyen tiszta rendre vágytam,
gyerekkoromtól kezdve... s nem találtam...
Kinti lehűlésnek táján bolyongok tovább.
Komor teóriáimba mélyedve, mit sem tudván.
Lámpám fénye világítja asztalom,
Hogy papírra vessem minden gondolatom,
Kivétel nélkül mindet, de rögvest,
Hadd tudja meg mindenki az összest!
Ülésrend helyett, avagy egy lépéssel a komfortzónán túl
Csodálkozva néztem a terített asztalt,
az ünnepi látványt lágy selyem abrosszal -
letakart, hűvös árnyékok felett szemem
a felfedezésbe belefeledkezett.
Gyermekként dalocskákat hallunk,
s hogyha felnőtté válunk,
a zene akkor is velünk marad.
Lásd e lótusz virágát,
Mely mutatja szíved irányát,
Felszínen mutat neked szépet,
S alant rejlik az igazi éned.
Barátom, a vers irodalmi faló,
van rajta elég kifaragni való.
Ez a szemétnek sötét süllyesztője,
Ez a tisztaság megmentője,
Ez az undornak óriás oszlopa,
Ez mindenféle csúfság otthona,
Ez valakinek a reménysége, de
A másik undorral néz feléje,
De nélküle nem lenne szebb a világ,
Olyan lenne, mint szín nélkül a virág!
Nem tudom, hogy mi a titkod, de izgat, hogy megfejtselek.
Azt mondják, erre születtek a reinkarnált életek.
Azt érzem a kezdetektől, hozzád van itt most közöm,
s dédelgetem, nevelgetem, líra-cseppel öntözöm
Írtam könnyen s hitelesen a dalt.
ezért kérem újra jó tündérem esdve:
töltsön poharamba sejtelmes italt,
kiírtam magamból mindent a versbe.