Versek a művészetről
Őszi vázlat
Nyár siratója
a csalitos hervadás.
Mosolytalanul.
Jó lenne nekem egy külön világ.
Amiben csak az én szabályaim szerint élhetek.
Hol művészetek és színek között,
megbélyegzés nélkül lépkedhetek.
Minden lélegzeted képe az élő pillanat.
Gondolatod a mindent teremtő fordulat.
Föllapoznak mindenféle rossz és jó érzések,
véráramot sodornak az erős gondolatok,
átfésülnek a tóparti nyárfák és kőrisek,
s én szeretem e lomb szűrte, színes árnyalatot.
Tépd ki onnan, ne maradjon
emléke sem.
Méreg, mi lerombol hirtelen.
Nem más, mint igazi félelem...
Magaddal viszed!
Ott ül a szíveden...
Oly jó a meleg ágyamban,
verset írok gondolatban,
lehet éjfél avagy hajnal,
incselkedem a szavakkal.
Különös világban éltem él, ahol minden különös.
Különös folyó és különös hegyek.
Különös fények és különös árnyak.
Különös falvak, különös városok.
Az utolsó seb
Várom a hívásod, bármit, hogy tudjam, hogy fontos vagyok neked, reménykedem benne, hogy még szeretsz,
mert én úgy szeretlek, mint soha senki mást, csak szeretném érezni a bőröd illatát
Természetes vagyok,
Emlékeket adok,
Suhanok a vásznon,
Uralkodva mászom
Kifeszített testét,
Igen tisztelt lelkét,
Lószőr szálam parázs,
Jót tölt rám a varázs...
Ha verset írok, nem vagyok szabad,
folyton fülemben hallom a szavad,
nyüzsögnek sorok között a hibák,
szívemben csak nő a bánatvirág.
a szemét nem kosz
mert a szemét látható
a kosz viszont
gyakorta láthatatlan
Gyakran valósnak hiszed a valótlant.
Ferdít, torzít, nem mutatja az igazat.
E vers el-nem-kész-ül!
Meg nem írom soha!
Nincsen olyan csoda!
Engem meg nem fésül.