Versek a művészetről
Képedet nézem,
Lényeged érzem,
Festéked éget,
Elmémben lépked,
Járja rút köreit,
Gyáva, dúlt közeit,
Világod vívását,
Hiányom hívását...
Túl a kapzsiságon
Ti vízfesték illatú emberek,
kérlek, engem sose kövessetek.
Annyi színben vagytok a világban,
elkárhoztok mind a kapzsiságban.
Mint régi, elhulló virág,
Kit az újkori szélvész felkap.
Mint eltűnő mesevilág,
Mit a jövőkor elhamvaszt.
Az vagyok költő
Lemerült elmédnek a töltő
Lehet a veled szembe jövő
Vagy a téged szembeköpő...
Hozzászólásokhoz & felolvasásokról...
Olykor elolvasol engem. Előfordul? Kimerítő?
A kritikád eszelős járata megviselő.
A költő, ki a szavakkal formázik,
Mint a kovács, ki a vassal gyurmázik,
Most oly nehéz, minden szó és mondat,
Mintha keze sose fogott tollat.
Nem kell nekem verset írnom,
de versnek bizony születni kell:
hogyan élem meg örömöm, kínom,
ha arról senki sem énekel?
születése 140. évfordulójára
A langyos napsugár csábított sétára,
gesztenyesor őszi hangulatba ringat,
séta, friss levegő fáraszt, jó borra szomjazom,
a Kéhlinél járok, vár terített asztal.
Zsibbadnak könyökim, fájnak,
Vonat ablakán nézek ki.
Gondolkozok, mivé váljak,
Gondolatim kinn égnek ki
A vörösessárgás avarban.
hommage
vak volt a város szennyes szürke
csak az objektív pislogott sunyin
a hajnal mocskát söpörni még erőtlen
Zene gyönyörű, magasztos hangjai szállnak a légben.
Beethoven fordul a Mennyországból felénk lélekben.
Álomra hajtod most hát fejedet
Hunyd hát le már a szemedet
Hozzád lép egy farkas tekinteted rászegezed
Ami belőle árad vegytiszta szeretet