Versek a művészetről
Jó az, mit írtok.
Nekem nem lesz kenyerem,
azért olvasom.
Este felriadtam, mert ő nagyon sírt ott,
Egy bánatos dallammal az erdőbe hívott...
Metálos alak kint az erdőben
Ül, mint valami hippi emberke...
Megmagyarázhatatlan kényszer,
bármennyire is fényes ékszer,
elemi energiával tör belőlem,
érzelemroham viszi a kezem.
Hajnali fényben fürdik a tó.
Tó partjáról hárfa zenéje szól.
Kisleány játssza két kezével.
Nincs anyukám s édesapám se.
Nem tudom, honnan jön,
és ki lehet, aki adja az erőt.
Bárcsak tudnám, ki az
a titokzatos lélek!
Ezen a gyönyörű tavaszi napon,
- Bár a nap nem süt sehol -
Fekszek puha ágyamban,
S verset írok magamnak.
vágyakra bontom a betűket
elhagyom nyugalmam önként
egész bensőm repüléshez lát
ha fölmartam november jegét
alapszínbe öltözött az élet
menekülök új feltámadásba
ember vagyok szánakozva nézem
hogyan épülök be alapzatába...
Fényében tündöklő ezernyi szép csoda,
repül egy nagy madár, a felhőt karcolja.
Siklik az ég alatt, mint vízen gondola,
a napnak fényeit odacsalogatja.
Bámulom a fehér falat,
Vakság jut róla eszembe,
Mert az vagyok, csak a vágytól,
De koszos ez a fal szememben
Kint nedves ágak felett varjú károg.
Bent tényleg nem sejted, hogy mi a kár ok,
míg képernyőn erőltetett mulatság,
s képernyőn túl csüggedt, becsapott ország?
Hullámok cikáznak, színesek,
színtelek, szagosak, semmilyenek.
Tüllfüggönyén át a kék ég ránk köszön,
ámul nyíló virágok harmatán.