Versek a művészetről
Töprengek, és leírom, mit lelkemben érzek.
Írok, és közben sok mindent nem értek.
Írok, és odabent ürül a szívem,
Csendesebben dobog a szív hangja nékem.
Soha nem lesz...
Költő lettem,
Azzal büntetett az Isten,
Hogy az igazgyöngyöt disznók elé hintsem...
Amikor a gondolataidban olvasok,
bensődben vérvörös végtelenné olvadok.
Életet sugalló szavad temet magába,
morajló, őrült elektromos viharába...
Csak egyet mondok, szeretlek,
Imádom csillogását barna szemednek.
Kontár költők,
Puha szíveteket verssorokba facsarjátok
Várva, hogy áhítattal igyák könnyeitek.
Az őszre csendben hull alá a tél,
Fehérre váltva avarszőnyegét.
Rémítőn, reccsenve roppan az ág,
Jeges leplében álmodik a nyár,
Tavaszra vár az elpihent világ.
Hededűlő kislány
Megérkezve kinyitja
lelke kapuját
megérintve szíve dallamát
kis kezei a húrokon
lelke szárnyal szabadon
Lappangva leselkedett az érzés,
kételyek fellege fejem felett,
hogy csillapítsam szívem verését,
írnék röpke dalt, mely bennem rekedt.
Mikor nincs ihlet
Sem az ég, sem a táj szépe,
Sem a szerelemben rejlő varázs.
Sem a szavak és események zaja,
Nincs bennem szó.
Ne higgye senki el, ha kérhetem,
hogy én ma exkuzálom itt magam.
Van pár embernek olyan ruhája,
mit levetet róla leírt szavam.
...Az az ember én voltam.
Egy rizsszem a tányéron,
Az voltam én.
Mindig eljön ez a csoda,
Pillanata némán különleges,
Ébredésemkor találom,
Mindig megkeres.
És akkor őszt festettél nekem,
álltam, bámultam, szerelmesen,
kacér színek csókjuk lehelték,
a fák vágyón águk emelték.
Írok valamit nektek,
Lesznek még majd itt versek,
De most én vagyok, ki nem érek rá,
Vár a tanulás s egy Senoritá.