Versek a művészetről
Szerencsés János (Szerencses71)
A legnagyobb örömöm voltál,
A legnagyobb bánatom lettél,
De sosem felejtem el neked,
Hogy engem nagyon szerettél.
gyere, ülj le, és mesélj a bőrödről
gyere, ülj le, és mesélj a bőrödről;
arról, hogy hogyan keletkeznek a lyukak.
vagy hogy azok a névtelen istenek a faladban,
akik lassan megették a szüleid házasságát,
hogy igazából mindig azt hazudták
- nem látják az utcákat éjszaka.
Tudod -
téged rendre sorban idéznek sokan
neveznek kultúrvitéznek elvhű-
társnak szeretett a jelenkor
jövőbe láttál minden
amire vágytál adott volt...
Bágyadt kékség ül a tájra,
csendesül az ember lépte.
A szekér is hazatalál
kerekeknek ütemére.
Leheletvékonyka versek
pompázó rímekbe írva,
kiosztva régen a serleg,
meg van az ő harca vívva:
Szerető sorokat látok,
felcsendül szép hegedűje,
őszinte szava a zálog,
vagy maga élet derűje.
Lelkemben verseknek ezere van zárva,
Ki akar törni mind, börtöne rácsát rázza,
Kíváncsian figyelem mindeniket,
Vajon melyik szabadul legközelebb...
rég voltam már a lágerben. hiányzik az a kopott deszka, amin egymást melegítettük átkarolva.
hiányzik?
Tudatlanságomon sokan sajnálkoznak,
mert én nem tanultam idegen nyelveket.
Bele sem gondoltam, milyen lesz a holnap!
Anyámtól tanultam egyedi nyelvemet.
szösszenet
Ki tudja,
hogyan folyik ki
tollamból egy talpraesett
költemény...
belátom - virtuális tekintet
online téren üres időkapszulád
tilosra vált az ötödik évad
amíg átmelegít kávéd s cigarettád
jövőképem az égbolt föleszi
füstös vándorok követnek engem
a halál sokszor elegáns cseléd
és jelszóra vár kétségbeesetten...
Hol hallgatták meg, hogy ki vagy?
Mondd, merre jár a kis csillag?
Kiben van meg másik feled,
Aki, ha kell, ott van veled?
A gondolat szikrája lobbantja bennem a lángot,
legbelül sem enyhül, mivel ez nem zsenge zsarátnok!
Messze kova hordja, hogyha csak csendben ott várok,
viszont kell ez ide, ahogy a serkent kovászok...
Szerencsés János (Szerencses71)
Szemedbe néztem - csak ürességet láttam benne,
Azt hittem, felfedezek egy szikrát tekintetedben,
Ami a múltból megmaradt rólunk - nekünk,
De azt éreztem, kettévált sorsunk s az életünk.
Nem tudom, mitévő lehetnék, belém fagytak a szavak,
itt van az ősz, sárga levelek hullanak.
Elvesznek minden figyelmet a nyártól,
szépségük ereikbe vésve színesek mától.
Írogatunk, verselgetünk sokan,
tollunk a papíron csak úgy rohan,
elismerő szívet várunk, nem mást,
agyba-főbe dicsérgetjük egymást.