Versek a művészetről
Egy könyv a szülői kincstárból,
két évvel frissebb nálam,
széteső, laza kötés
a szépirodalmi tárházban.
1.
Ébredj, versem, ébredj, te kedves,
Te ezres, te szépség, te hentes!
Vajon aki művész, mit érez afelől,
hogy komfortvilágunk egyszerre csak bedől,
és biztonságunkat fogasra akasztja
az Apokalipszis mind a négy lovasa?
Ha béklyóid már megszoktad,
de érzed, feszít még valami,
írd bátran a sorok közé,
ha nem mered kimondani.
Szerencsés János (Szerencses71)
Álmodtam az éjjel valami szépet
Mert este nézegettem egy képet
Te voltál rajta - és én boldogan
Arra ringattam álomba magam.
Mondd, ha lenne egy tükör,
Mi megmutatja, milyen vagy.
Bele mernél nézni?
Ha megtudnád, hogy hogyan látnak.
Mondd, akkor is el tudnád fogadni?
Verset festek szép szavakkal,
tollam kecses mozdulattal
lejti táncát, gyúl a papír,
arcom dísze rózsa-nappír.
Fejére fekete csuklya kerül,
mikor a falakra árnyék vetül,
meg nem állítja senki és semmi,
éjjel indul a kedvére tenni...
Ki
gyönyört,
bánatot,
szerelmet és
a boldogságot
is ismeri, érző
lelke van - az
alkotni...
Szavakat akartam adni néked,
hogy összerakhasd a mindenséget.
Erőt akartam egy nagy zsákkal adni,
hogy ne kelljen soha mástól kapni.
Titkos világ mélyen titok,
Senkit semmire szitokszó,
Nem hagyja el ajkam rossz szó!
Ahol... Csend, ott lélek,
Nincs, mitől féljek,
Itt vagyok élők között, látod,
Élek!?
Egy álom hajtja álomra fejét.
Vajon az ébredés megpihen-e,
mikor kirázzák a tollak közül
szárnyait, és a párna őriz engem
apró szilánkokban?
Kiszökik a szememből valami,
Mit mindig is titkoltam a világ elől,
Ó, ringassanak el az egek hangjai,
Folyjon a világ vére szívemből!