Versek a művészetről
Levelet írok, bár tudom, nem lesz feladva...
Célja nincs, sem, ki elolvassa.
Üres szavak,
nincs rendszer a sorok között,
értelme is csak akkor van,
ha egyedül odaköltözött.
Évek óta én nemigen sportolok,
meg se számolom az új éveket;
szurkolhatnak nekem az apostolok,
az se számít, hány évet érek meg!
Este van, este van,
Kiki` nyugalomban.
Jászolban fekszik el,
Disznók közt az ólban.
Minden szó belülről ered, úgy
látnám meg a két szemed, a
szívemben mindig lesz
helyed, mondd, hogyan
mondjam el neked?
Hallom, ahogy a szívem dobban,
Érzem, testemben a tűz lobban.
A te műved ez, jól tudom, Uram:
Neked szól a dicséret s az imádat.
Ómagyar nyelven írt Mária-siralom,
elsőként született magyar irodalom.
Latinul íródtak sokáig a versek,
Janus Pannonius országunkról zengett.
A vers legyen csak vers!
Lüktessen, akár a szív!
Ríme, ritmusa, tánca,
minden sora lágy ölelés,
hogy a gondolat elvihessen
perdítsen, ringasson, megemeljen,
hogy holnap is újra átolvassam,
érzékeimre rábonthassam...
Nagy lendülettel érkeztünk
Megnézni a csodás turult,
Hatalmas nagy műalkotás,
Hozzáfoghatót nem is tudunk.
A minden a világ.
A művem rá vigyáz.
Tollamból jő elő
gigászi őserő.
Foszladozik jövőnk pasztell ábrándja
fakulón, festőállványra szegezve,
hajdanszép vázlat porlad színét vesztve,
hisz pittoreszk bája múlté lett mára.
Est hull a tájra,
Ég és Föld egybeolvad.
Gyógyír e látvány.
*
Arcára ült a fagyott mosoly,
megdermedt lelke, mint egykoron,
szótlanul nézte gyötrelmeit
a zsibbadt fő, az öregtorony.
Az alkotás alkonya
Sejtelmes sötét, nincsen színtechnikus!
Majdnem minden szinten szintetikus.
Plasztikus pofák, fals, fancsali formák,
Csalárd csókák, rossz, ravaszdi rókák,
Hetyke hercegek, hitetlen hölgyemények,
Közhelyes, kopott, kietlen költemények,
Szemét, szemtelen, szertelen szerepek,
Semennyi sincs, mit szememmel szeretek!
Amikor még gyermek voltam,
Gazdag csodákról álmodoztam,
Cifra palotában úrnő voltam,
Kis falumat körbehintóztam