Versek a nagymamákról
Apai nagyanyám jutott ma eszembe,
Pici kis asszony volt, mindenki szerette.
Azóta sem volt a világon senki,
Aki engem úgy tudott szeretni.
három kenyérnyi a súlya
félve tartom a karomba`
hosszan figyelem dundi arcát
megvan rajta minden? meg hát
fül orr száj és fülecskék
a szeme mint az enyém: kék...
Nem tudtam elköszönni tőled,
Nem mondhattam ki őket,
Nem mondtam, hogy szeretlek,
Azóta is kereslek.
Lehet-e azt versbe írni,
ha olyan mély egy szeretet,
s nincsen, ami erre illik,
méltó szavakat se lelek.
Mikor gyerek voltál,
Milyen lehettél?
Te is rosszalkodtál,
És te is édességet ettél?
Tudom, hogy sokszor rossz voltam hozzád,
nem voltam igazán jó unokád.
Gyakran idegesítettek szavaid,
pedig csak a legjobbat akartad adni.
Elszállt egy lélek,
Hátrahagyta a Földet.
Nem tér vissza soha többé,
Új otthona lett a Mindenség.
Gyertyát gyújtottunk érted,
Mondtunk szívszorító beszédet,
Majd rád vetettük a föld porát
Ó, drága, édes nagymamám.
Köszönöm, hogy felneveltél
Bármikor kellett, Te segítettél.
Ha szomorú voltam, nevettettél,
Őszintén mindig segítettél.
Eres keze gyönyör,
Nemes lelket közöl,
Évtizedek gondja
Szép kis kezed fonja,
Szemeibe nézel,
Lelket, Istent érzel,
Világa éltető,
Hibátlan fényerő...
Én drága, édes nagymamám!
Hálás vagyok az Istennek, hogy te lettél
Az én őrangyalom és a felvigyázóm
S az én legcsodásabb mamám!
Te, ki engem szem elől sosem vesztettél.
Te voltál az én egyetlen jóakaróm.
Szívembe mélyült szép szavad,
Hallgatnám sokszor hangodat.
Rejtélyét meg nem oldhatom,
Titokzatosnak gondolom.
Mama, egyszer én is ráncos leszek?
Mondd, mama, mitől eres a kezed?
Bőröd sosem volt hamvas, hófehér,
volt-e sima, nem kérges e tenyér?
Melletted fekszem, s szíved dobbanását
mozdulatlanul, békésen hallgatom,
s e nyáresti ezüstös holdvilágnál,
drága unokám, álmodat vigyázom.