Népköltészet
Bújj, bújj, zöld ág,
álarc mögött járj.
Mulatozni jó,
telet feledő, tavaszt váró.
A por, világ mocskát
Nem mosod le pénzel.
Elismerést csak erővel,
Nem pedig ésszel!
Ormokat szelő,
éter test sellő
szatén szárnyain rezeg pillanat.
Végső testében
tarka festésben,
kis pille pillangó: virradat.
Bogárzói tájon meglepett az álom,
Szóltam neki, várjon, de már nem találom.
Az utcákat járom, szívemet kitárom,
Megyek bokron-árkon, mennyből való járom.
Kora hajnal volt, mikor a lovakat előkészítettem. Észrevettem,
hogy napok óta nem volt jól a kedvesem.
Rosszullétek, különös jelek,
indokolatlan szédülések.
Erdőszélen fatornyos kis házikó
Kéményének ezüst füstje gomolygó
Ablakait megzörgeti hideg szél
Meg-megcsillan beszűrődő napfénynél.
Nekiláttak már a faluban a fehérnépek.
Gyúrják, siritik, nyújtják a sok laskát...
Heves felől arany szárnyakon jön a gomolygó felhő,
ebből vihar lesz, nagy eső.
Arka királynő visszavonultan élt.
Bár pont úgy, ahogy Bleda király,
senkitől sem félt.
Falunktól egy napi járásföldre lakott,
erre a bizánci iter pedestet mondott.
Csodálatos volt az a reggel, amire ébredtünk,
egész éjjel vágyak közt szerettünk.
Hunorka még édesen pihent, és én sokáig néztem, majd szokásomhoz híven
tejet hoztam, majd a lovakhoz kimentem.
Vágtázik langymeleg szikra szík szolid mezején,
csillog napszítta táj kordénak korhadt kerekén.
Révetegen rezeg rét festői tunikája...
Aj, de sokszor megkapáltam,
a Jóisten áldja meg!
Minden nap csak arra vártam,
a présben csorduljon meg.
Esteledik, apró cseppek hullnak,
a házakban lassan fények nyúlnak.
Istállóban nyerítnek a lovak,
vacsora után anyu mosogat.
Nekem még királyom, a nagy Bleda még hiányzott,
kedvesem Hunorka ezen már rég nem gondolkodott.
Tisza mellett egy temesközi faluban éltünk
én, Hunorka és Hajna, egyetlen gyermekünk.
Harmatcseppet könnyeznek a fűszálak.
Látom-e még az én kedves babámat?
Csipkebokor marasztalta hiába,
Vándorbotot szorított a markába.