Népköltészet
Nekem nyílik az akácfa
fehér, fürtös virága,
ezüstharmat apró cseppje
sűrűn hullik le rája.
Láttál-e már délibábot
Az alföldi rónaságon?
Nyúltál felé két kezeddel,
De azt soha el nem érted.
Nap tüzében, holdnak sugarában,
szerelmes
csillagok közt fényben fürödtem.
Bátor legény, ha bemegy a faluba.
Az összes zsiványnak nagy lesz a baja.
Bátor legény, gyere bé a faluba.
Itt várlak én tégedet a kapuba.
Taníts meg, kérlek, kesztyűbe dudálni,
mutasd meg, hogy kell borsót falra hányni!
És ha a szelet el szeretném vetni,
hogy kell a végén a vihart learatni?
Ritka madár szállt kertembe,
virágzó rózsámra,
szemében egy csillag táncolt,
tollán Nap sugára.
Volt egy kis falu az erdő mélyén, ott terelte nyáját egy szegény juhászlegény.
Árva volt a legény, nem volt semmi mása, csak hű kutyája és a furulyája.
Mikor megvillant a nap első sugara, elindult a legény, előtte a nyája.
Megszólalt egy bús dal, egy szomorú nóta, benne szívének mind az összes búja.
Valamikor,
nagyon régen
az alföldi vidéken feszt
azt lestük, zsendül-e a dinnye,
két rossz pulya meglékelte,
jött is a gazda ízibe
Ezer arcával lelkünkben ül,
szavak villáma lapul legbelül.
Szívünkben békességet harangozva,
csillagokat, szelíd fényességet hozva.
Vízkereszttől nagyböjtig,
majdnem egész húsvétig
áll a bál, áll a bál,
farsangherceg lovon jár.
Télen szunnyad szürke szmogja,
Hóhabbal teli felhőket hozna.
Csöndbe lábadó égi kertje
Vajon mikor öltözteti fehérbe?
Kívánságkosár
Kertem alatt sietős léptekkel jön az új év,
Év végi számadásom ajtóm küszöbén,
Hozott öregemberünk nekem több zsák balszerencsét,
Öccsét mégis vígan várom, hogy bőven rakja tele szelencém.
Hej, de nagyon messze
lakik az én babám,
mire hozzáérek,
elkopik a csizmám.
Eső dobol odakinn a szürkülő réten,
sötét felhő morajlik odafenn az égen.
Medve is, nyúl is lapulva, csendben búvik,
mert a vidéken hideg, túlvilági köd csúszik.
Serteperte,
kedvét rejtve,
szédelegve,
eszét vesztve,
kakasülőn
tépelődve...