Népköltészet
Dobbanó lélek, dobbanó szív,
kántáló testem az égbe visz.
Égbe visz, míg mi Asszonyunk hív,
hol a sas, oroszlán s sárkány vív...
Feszülnek az izmok, dolgoznak a karok,
Fanyelű szerszámra simul rá a marok.
Kaszasuhintástól hull alá a búza,
A Földanya teste nem köti már gúzsba.
Az Augusztust mindig férfinak képzelem,
ki bókol, flörtöl s mókázik énvelem.
Szőke hajú, barna arcú, kék szemű legény,
nem is tudja magáról, hogy milyen szép szegény.
Csomagját a fa alá leteszi, majd kaszáját
komótosan fényesre élezi.
Iskola és templom pusztától ölelve,
Szeretet lángjával, áldással övezve.
Magányosan álló Jézus Krisztus-kereszt,
Ha magához szólít, többé már nem ereszt.
Az első világháború és következményei
Nincs mit felosztani, a mozgástér kevés,
Ebből bontakozik ki a hideglelés.
"Mindössze pár hónap", szól a német császár,
De az összecsapás hosszabb lesz a vártnál.
Megpihen csendjében a vándor,
gondoskodó, akár egy pásztor:
ki tereli örök nyáját,
ki őrzi lelkének báját,
ki nyitja csodára zárját.
Futó Betyár mordul
Pusztai sötétben,
Könnyen jött kincs
Hever az ölében.
A Magyar Királyság (1077-1382)
Kunok felett győző, törvényhozó László,
Lopásra hajlóknak akasztás a zárszó.
Továbbra is élő, kedvelt a pogányság,
Akit rajtakapnak, egy ökör a váltság.
Oly szépet álmodtam,
Két kezedet megfogtam.
Átöleltem széles vállad,
Megcsókoltam édes szádat.
Feled leszek,
beléd veszek,
simogató csókot lopok,
örök sóhajba alélok,
érted teszek.
Nevelője híres, filozófus mester,
Ameddig okítja, nem egy-két szemeszter.
Arisztotelész a szóban forgó személy,
Nemhiába lesz majd győzelmes hadvezér.
Sötétedik, az esthajnal csillag feljő,
Meggyúlt fáklyák lángja egekig is felnő.
A messzeség sötétségbe borult,
Kellemes zsongás nagy zsivajjá fajult.