Népköltészet
Öreg Bakony. Magas Bakony. De nehéz a dolgod.
Törvényszegő bujdosóid tenyereden hordod...
Mért hull alá nyári este a csillag?
Mért pattan ki a bimbó, hisz elhervad.
Mért űzi el a forró nyár a tavaszt?
Mért hiszünk az álmoknak, hisz becsapnak.
Ha belém látsz, azt akarom:
üres legyek, puszta malom,
mikor alszom, ott virrasszon
fagerendán Bagolyasszony.
Esik eső,
jaj, már régen eseget,
ajj, sokáig voltam én a kedvesed...
Egy kis szurdok fut egy varázslatos völgytorokig,
meseszép ezüstvizű, kristálytiszta patakig.
Második ének
Vöröspart egy holtága a Drávának,
ott nyújtózik el aljában Belcsának,
nem messze van tőle egy tó, a Kisbók,
hol mindig oly boldogok a horgászok.
Bújj, bújj, zöld ág,
álarc mögött járj.
Mulatozni jó,
telet feledő, tavaszt váró.
A por, világ mocskát
Nem mosod le pénzel.
Elismerést csak erővel,
Nem pedig ésszel!
Ormokat szelő,
éter test sellő
szatén szárnyain rezeg pillanat.
Végső testében
tarka festésben,
kis pille pillangó: virradat.
Bogárzói tájon meglepett az álom,
Szóltam neki, várjon, de már nem találom.
Az utcákat járom, szívemet kitárom,
Megyek bokron-árkon, mennyből való járom.
Kora hajnal volt, mikor a lovakat előkészítettem. Észrevettem,
hogy napok óta nem volt jól a kedvesem.
Rosszullétek, különös jelek,
indokolatlan szédülések.
Nekiláttak már a faluban a fehérnépek.
Gyúrják, siritik, nyújtják a sok laskát...
Heves felől arany szárnyakon jön a gomolygó felhő,
ebből vihar lesz, nagy eső.
Arka királynő visszavonultan élt.
Bár pont úgy, ahogy Bleda király,
senkitől sem félt.
Falunktól egy napi járásföldre lakott,
erre a bizánci iter pedestet mondott.
Csodálatos volt az a reggel, amire ébredtünk,
egész éjjel vágyak közt szerettünk.
Hunorka még édesen pihent, és én sokáig néztem, majd szokásomhoz híven
tejet hoztam, majd a lovakhoz kimentem.