Népköltészet
"Faluszéli péterrévi malomban
szól a zene, nagy a vígság valóban.
Kása molnár Julis lánya
a menyasszonytáncát járja,
fáj a szíve, majd meghasad szegénynek.
Két ludacska, szép kövérek,
háziasszonyok ma libapecsenyét ígérnek.
Könnyes szemű édesanyám.
Most sírnál? Vagy nevetnél?
Milyen nótát dúdolgatnál?
Hisz mindent szerettél.
Nógrád megye
Zsákfaluk és híres falvak,
palóc-íze van a dalnak.
Nyílik ablak, kaput nyitunk,
nógrádiak marasztalunk.
Árva vagyok, látja Isten,
életutam tenyeremben,
elmegyek én messze innen,
anyám, apám fellegekben.
Őszre hangolva
Vánszorogva megy, búcsúzik a nyár,
e féltekén lassan hűlt helye már.
Felfér a lajbi meg a sok cula,
nem nő semmi, csak néhol a dudva.
Kertészlegény kiskertemet műveli,
szívemet is odaadtam már neki.
Keze nyomán rózsabimbók nyílnak,
az aranyvessző szirmai ragyognak.
elment a vonat. a peron kihalt.
remélem, nem kavar túl nagy vihart
a bejelentésem, hogy itt vagyok,
és felettem meg a hold ragyog.
Pöfögnek a kombájnok,
rajtuk ül a sok bajnok,
ellenfél a búzaföld,
aranysárga, már nem zöld.
Régi nóta
Mint a mesében, egyszer régen
éltünk ketten erdőszélen,
napra forgott tiszta lelkünk,
szerelemtől szárnyra keltünk,
jött az eső, vihar, villám,
de mi együtt szálltunk, repült hintánk,
nem törődtünk semmi mással,
egymás szívét fontuk által...
Áldás
Szelíd lankák, kéklő hegyek,
mint egy alvó kisgyermeket,
kis falumat úgy őrzitek,
Szuha-menti, szép völgyemet.
Vigalom az egész élet,
Kezemben a fokosom,
Hét közben is táncot lépek,
Sosem fogy el a borom.
Virágok virulnak a földön,
az éneklés ideje eljött
dalol a gerlice, fejét emeli a búza,
szívemet a szerelem húzza
A menedék
A tihanyi réten hullik az eső,
Levendulába burkolózik az ég és a mező.
A templomnál várnak a régi kor hívei,
Nagyságos királyok megkopott hangját viszi a szél.
Időtálló mesében koptat az utcakő,
Cipőtalpat, éveket és hozzátartozó rémképeket.
Nefelejcsvirág bólogat a kert közepén,
Esténként engem karolgat egy szőke legény.