Versek a nyugalomról
Néha jó volna elenyésző vízcseppé változni,
Magam az égen trónoló, szilaj Napnak áldozni.
Hulló, sárguló levélként szállni viharos szélben,
Jelentéktelen H pontnak lenni egy hasáb-élben.
illattá küszködve,
színné éretten,
ráncosra gyűrött idegekkel,
középkort elérve,
nyugalomra vágyva,
gondolataiba merülve
töltődik a lélek...
Szappanba dugtam az ujjam, úgy engedtem a szélnek.
Lelket is fújtam belé, habtestében bugyorog az élet.
Én Istent játszottam, ő boldog lett, mert ide-oda szállhat.
Nem jó a szappantartón elkenődve bevárni az árat,
ami a lefolyóba árad.
Oly hűsen, lágyan ölelő ma a hajnal.
Már cammog fénylő útján az égi vándor,
telítve a leveleket borostyánnal.
Közben egy szamár is üdvözli, nem oly távol.
Jó éjszakát,
Szép álmokat!
A lelkednek
Mély nyugalmat,
Érzésidnek
Csöndes szelét,
Gondolatid
Intő neszét...
Magammal vinném az éjjelt s zaját,
Nem érzem sok ember szagát,
Egyedül te vagy a sötétséggel,
Csukd be szemed, s érzed, elnyel,
Nyitott ablakon, mint apró szellem, átsuhan,
A szellő behozza magával, s mondja halkan,
Meséli fűben ciripelő szöcskék dalát...
Holdvilágos éjszaka ragyogja be a tért,
Szikrázóan hat s vakítja el az elmém.
Szememben a világ
Orromban illatok
Számban ízek
Hangok
Dallamok
Szívemben és a lelkemben
Hangok élnek szüntelen,
Csendesen nyugtatók,
Ordítva kiabálók,
Napfényt áhítozók,
Csillagos égbolton sétálók,
Erőt adó, és elgyengítő,
Romantikus szeretők...
Ásítva keresi a fényt, szenderegve éled,
Hajnal bújik fák között szétolvadt szürkeségben.
összekucorodik bennem az állat.
még hozzám se szólsz, az is fáraszt -
magánszférámban is ott él az én,
tudná a hazáját: elküldeném.