Versek a nyugalomról
Az élet, akár egy festmény
Mozdulok, a függöny
Szanaszét.
Nap sugára köszönt.
Mint ragadozó elől menedékbe érő kisállat,
Mint tengerbe torkolló hömpölygő folyóáradat,
Mint hegy mögé lebukó tűzsugarú nap,
Mint bábból kilibbenő lepkés pillanat,
Mint felhőből földet áztató eső cseppjei,
Mint magból kenyérré váló búza meséi...
A végső cél
A lángoktól vörös színe lesz az égnek,
Az emberi testek elevenen égnek!
Nővéred a kínban elvetélt,
Mind elpusztult, ki eddig élt!
Félnék ha nem volnék kezedben
Ha nem volnék kezedben
Ha nem volnál kezemben
Múlt.
Féltem.
Hulláma magával ragad,
majd valahol partra rak
vagy sziklához csap.
A sötétség varázslata
Hólepte kötél feszül az égen.
A kötéltáncos nincs sehol.
Oly szép most az este
nyugodt, békés teste.
Átölel a szeretet,
itt maradok veletek.
Régen. A Városban,
Egy régi utcában.
Délutánból az este,
Embereknek özöne.
Templom párkányán galambok,
csendesek még a harangok,
a békéről álmodoznak,
égi jelre várakoznak.
Sok verset írtam az elmúlt hetekben,
Korábban ilyen sose lett volna eszemben!
Hogy hogy jött e gondolat fejemben?
Ezt is taglaltam már Tizedik versemben.
Csendesedj el, nézz magadba
- Mondják -
Figyeld meg a változatlan formád.
Hálószobámban ücsörög az esti fény,
és harcban edzett lelkem lassan megnyugodni tér.
Elcsitulnak az égnek álló hajszálak.
A napok bajaiba agyam beleszáradt.
Megjöttem, azt se tudom, hol vagyok,
Eközben kreátorom alkotgatott,
Na jól van bro, ez annyira nem jött be.
A flow az jó, csak sajnos, egy röpke
Ötlet hiányzik, vagy bármi, mi lekötne.