Önismereti versek
Szeretnél virág lenni egy csodaszép réten,
szeretnél csillag lenni az oly messzi égen,
szeretnéd látni, hogy mivé lett az ember,
s hogyan morajlik lelkében a tenger.
Lelkem kabát, így felveszem,
szakadt, foszlott, de szeretem
benne csupaszul önmagam.
Nem rejt el, csupán lóg rajtam.
Mérhetetlen fájdalmam a rossz útra térített.
Mert elvett tőlem mindent és mindenkit, a hitet.
Fájdalmam haraggá, majd gyűlöletté változott.
Mert igaz szerelmet nékem sosem hozott.
Táncolva érzem,
Hogy mit is tartogat számomra az élet.
a nőket már nem ismerem
az utca csendes nincs tömeg
és szembe már nem jön velem
nem vakkant rám kényes öleb
Idegek kötélen táncolnak,
Bilincsek szorosan láncolnak.
Falról csepegő förtelem...
Szálló percek maró vasfoga érint,
S várom a tisztán közelgő holnapot.
(Vágyakozás)
Félek, hogy megégek,
ha túl közel engedlek magamhoz.
Most törik szilánkokra a körte,
a selyempadlón minden lépés fájdalom...
A világ sötét lett körülötte,
mégis van egy pillanat, melybe beleroppanok...
Csak úgy hanyagul, fránya tettként kidobnám lelkemet,
Végigtaposnám, mint a Nagy Úr, a piros szőnyeget.
Gondoltam, majd utána kirázom sérült sebeim,
S lábam nyomától majd eltűnnek letiport bűneim.
Eljött, megint itt van,
S mégis más énnekem.
Látom a fát s ajándékokat,
S mégis megfog a múlt éneke.
Megannyi álmatlan éjszakán szerzett költemény,
Mindhiába kergetett csalfa, pökhendi remény.
E sorokba vájt önnön gyarlóságom,
Süket fülekre lelő vallomásom...
Sosem lenne jó
Párom nekem, kinek a
Házasság nem más,
Mint küzdőtér, nem múló,
Időtlen vetélkedés.