Önismereti versek
Most nem látod, te is ember vagy?
Azt, hogy te is hibázhatsz?
Mert bántod, kit szeretsz...
Csak a fájdalmat érzed, ilyen lettél?
Nem gördül a könnycsepp.
Száraz, érdes akadályok állják el az útját.
Gyötrelem vájta árkok ezek,
Miket nem simít ki semmi sem.
Felemésztik a lényt.
Gondolatok bennem,
Kavargó szavak és mondatok
Kérdést hoznak, választ várnak
Néma hangok, elárvult sóhajok.
Kihűlő párnám suttogva sóhajt az ébredésben,
ráncaiban csillagokról álmodik a hajnal.
Elbújik tegnapról itt maradt beszélgetésekben,
lebben foszló homályban, dédelgetve álmos dallal.
Míg érzem mező illatát,
Míg hallom szellőnek szavát,
Míg látom patak horpaszát,
Míg szeretem lét dédanyját,
Addig lélegzem, addig vagyok én.
Kérdeznélek, megengeded?
Páncélomat áttörheted,
huncut kobold kacsint felém,
unokája bújt ma belém.
Magányos lány ült az óceán partján.
Körülötte csend, szívében hurrikán.
Zokogása a széllel keveredett,
Maga sem tudta, mit keresett.
Találkoztam önmagammal,
Valami haldokló világ
Semmibe vesző peremén.
S én csak álltam.
Kell, hogy jó szó ébressze a lelket!
Ha minden lélek végre ünnepelhet,
ha megértjük, hogy egymásért vagyunk,
majd rájövünk, hogy meg sem halhatunk.
Már lezártam a múltam,
Mi ottmaradt egy percben.
Majd a padlón szétnyúltam,
Mikor megérintett a szeretet.
Az üresség, mi elterít,
Az árnyék, mi beborít,
Egy lény, mi belülről ordít,
S akárhogy szeretnéd, nem tágít.
Életemen merengek,
Gondolataim keringenek,
Futkosnak át eddigi életem útján,
Nem hosszú még az, rövid, de kurtán...
Különc, kit e világ a hátán hord,
Szíve nemes, külseje mégis zord.
Ismeretlen, de átlag sose volt.
Rá más út várat, írta a sors.