Önismereti versek
Keresd az örömöt! Ott van körülötted!
Szépséget találni, hidd el, nem nehéz!
Ne hidd, hogy a mosolyt, mint ruhát, kinőtted!
Vidáman, jó kedvvel mindig többre mész!
Én nem írok, csak firkálok,
Rímet csak ritkán találok.
Nem vagyok én író, költő,
Költök, mint más- pénzköltő.
Új utakon járok,
Félredobtam mindent.
Nem kell sem a jó szó,
Sem az, hogy rám figyeljenek.
A világban az a FŐ, hogy ISKOLA,
Minden embernek volt kiskora,
Kérdés, ragadt-e rád valami,
Vagy csak az út pora?
Alkalom szüli a tolvajt,
s költőnek a szavakat,
gyűlnek keresetlen, tétován,
míg fejben néhány ott ragad,
s mint összerakós Rubikok,
színes rímek, hangulatok,
újraírva kétszer, négyszer,
értelmet kapnak a sorok...
Ön ismer engem?
Ugyan honnan veszi?
Elmondták, hogy milyen vagyok,
Ön meg szóvá teszi?
Hogy csillagként te légy a ragyogás,
sosem kell, hogy ékszer legyen rajtad,
csak tudd, hogy ezt ajándékba kaptad,
mi rólad csillog, az egészen más.
Megfordult a fejemben, hogy a Napon átmászok.
Fekete-fehér létrán - boldogan szundikálón.
A közepén végül megállok, s "Hahó"-t kiáltok.
Lopott szavakra vár kíváncsi, kék pillantásom,
Kezemben gyűrött, szép prométheuszi világok:
Végtelennek tűnő, kietlen, csúszós hegyláncok,
Kudarcra ítélt, gyönyörű, feneketlen álmok.
Egy porszem voltam.
Kavics-mezőn
néztek rám komoran,
lebecsmérlőn,
hogy fájt már minden
nagyzolásuk,
de különb lettem
Én Őnáluk.
Nézz szembe bátran önmagaddal,
Ez is felér egy jó kalanddal.
Állítsd magad pontban középre,
És fürkészőn nézz a nagytükörbe.
Sose akarj megváltozni senki kedvéért sem.
Te te legyél, ne az a megteremtett valaki...
Agya kristálya meghasadt.
Mint a monumentális szilánk,
velőmbe csapódott mindörökre...
Tudom, hogy nem harcoltam életem során eleget
annak érdekében, hogy elkerüljem a kritizáló szemeket.
A sok csalódás, amit megéltem, elvette a hitemet,
mire legyek büszke, arra, hogy mindenki kinevet?