Önismereti versek
Telnek s múlnak a napok.
Érzem az idő múltát,
Mégis egy helyben maradok.
Ne akard, hogy az legyek, aki sohasem lehetek,
lehet, téged boldoggá tesz, de én csak szenvedek.
Fájt a lelkem,
Mert elrejtettem,
Elbújtattam,
Betakartam,
Hatalmasodni hagytam
A múltam.
A boldog gazdag avagy A szegény koldus
ha Lelked gazdag gazdag maradsz
eme gazdagság boldogít majd...
Nézd csak, havazik, elmossa a felhőket,
vigyázz, ennél is lejjebb bármi rejtőzhet.
Nem jó ötlet idelent mászkálni, menj el,
a hideg sötétség már elég intő jel.
A kezem fogja a tollamat,
De a szívem diktálja a szavakat.
Ilyenkor kitárul a szívem,
Megmutatom, mi lakik benne.
A hideg őszi szellő simogat,
Közelgő télről énem kihasad.
Ha valaki engemet befogad,
Akkor se oszt jobb lapokat.
Lehetnék szabadon szárnyaló madár,
de nem vagyok,
szárnyaim rég letörték,
a kijelölt úton csendben ballagok.
Mibenlétem itt feszül,
a sárga őszben csapodár,
álmot rettent pillámról szentül,
mikor valós képzelgéseket csodál.
Még nem tudom,
hogy mivé leszek általa,
a bennem dúló vihar: megtisztít
vagy elpusztít?
...vannak álmaim, vágyaim és megannyi barátom.
Vannak sebeim, hegeim, vágyaim, bajaim,
vannak terveim, elveim és jó mély karcaim.
Üres szobában elsuttogott szavak,
Fehér, monoton, összenyomó falak.
Azt gondoltam, mostanra már nem kell félnem,
Lesz, ki fogja kezem megannyi éjszakán,
Fényével vezet a sötétségen át,
Őrjítő csendben várom a csodát.