Önismereti versek
Elveszett a sosem volt idő,
reszketésbe ömlött
kicsiny álmok, szép helyek,
csodálkozó szemekkel
érintem az esztelent,
s várok a csendre,
összeszorított képzeletben...
Kinek és mit írok, nincsen abban kényszer,
én biztos nem leszek érettségi tétel.
Nem fogok követni semmi algoritmust,
főleg, mi lelkemtől egy idegen stílus.
Monológ!
Létezésem kínját most elétek vetem.
Akartátok tudni, ki s milyen vagyok.
Végzetemnek célját sosem keresem,
Magamról már régen túl sokat tudok.
Minden lélegzeted képe az élő pillanat.
Gondolatod a mindent teremtő fordulat.
Kicsapongó éltűek
Rejtőzködő fényűek
Rosszalkodó lényűek
Erkölcstelen vérűek.
Tisztító tűz tombolt bennem,
Hatott s elégett minden,
Minden, mi eddig bennem volt,
Hamuvá s porrá hullott,
De mint főnix, új érzés éledt,
Mely forróbb, mint bármi, mi elégett...
Az üresség magába szívott egyszer.
Gömbbe szigetelődött fagyfal,
mi a magtól elválasztott.
A léttelenség szívó kavargása önmagamban.
Én az vagyok, ki megtért a mába,
Felküzdöttem magam nemhiába
A mélyből, ahonnan a part szakad
Néhány röpke szempillantás alatt.
Értelmetlen zagyvaság
Az, amit küldetésnek véltem,
Micsoda egy balgaság,
Mennyire lenn, ott a mélyben.
Ha csak egy ember is megfogja a kezem,
érti, amit mondok, és lépni mer velem,
hogyha lelkéig ér szívem üzenete,
én a csillagokig is elmegyek vele.
Lelkiismereted verem-kútjába nézve pontosan
megláthatod szomjúságod sötét vermeit!
Csillagok odafönti boltján ezüsttel ír reményeket veled a fény!
Hagyatkoznod kellene bátran
ösztöneidre, a titkos megérzések
hálózatára, mely mindig megsúgja
az igazat, s elfogadja az őszintét!
Lépteim halkak,
Te mégis hallasz,
Kihegyezted füledet
Ölelő remegésemre.