Önismereti versek
a magányosság hasonlatos
az elmúláshoz
minden azt súgja: reménytelen
bár bizonyos az út
a végleges hazáig...
Itt ez a kirakós, minek a pöcke
nem illik semmilyen gödörbe.
Az egyszerű sarkok is kinevetik,
merthogy ő éppen az ezer plusz egyedik.
No, hogy ityeg a fityeg,
Költőcske barátom?
Hogy írnál valami értelmeset is,
Azt bezzeg nem látom.
Fáradtan keltem, ma így ébredtem,
korán reggel barátom is ezt kérdezte,
hogy hogyan éljük túl ezt a mai napot,
kávémat kortyolva ezen jár gondolatom.
Bocsáss meg, Istenem, amiért már megint
tévútra tévedtem!
Mentsd meg az én bűnös lelkemet még egyszer,
már csak ezt kérhetem!
Nehéz megnyerni egy vitát, amit magammal folytatok.
És közben magamra sohasem hallgatok.
Nem számít, ha az egyik megnyeri, a másik veszíteni fog.
És közben mind a kettő énmagam vagyok.
Tükör elé surranok.
Divatosan mutatom
Felső testem, izmos mellem
Magamnak, mitől büszkeségem
Növend nagyobbra. Mindez
Dölyföt von maga után.
Látjuk-e valaha az igazi képet,
mert amit látunk, az lehet, hogy csak képzet.
Ha tükörbe nézünk, magunk mögé nézünk,
csak a múltat látjuk, és abból idézünk.
Sokszor azon sírtam el magam, hogy láttam szegény gyereket,
s felidézte bennem a régi gyermekéveket.
Őrlődöm valahol igazságnak s hazugságnak mélyén.
Milyen, ha csak kihasználnak? Mintha belül égnék.
Tudod, mindig hagyom magam. Magamat, kit bántok.
A gödörből már úgy kimásznék, mégis nagyot rántok...
olyan jó lenne
vadalmaként lengeni a semmi negédes
ám szürke ködtől sem mentes
mértani közepén
Ne szólj semmit,
én úgyis látom
minden mozdulatban,
minden pillantásban.
Énemből kikívánkozó gondolatokat
szép sorjában papírra vetem,
hát így szerzek magamnak termékeny napokat!
Ólomszívből aranyélet;
Kalapálom szerencsémet
Teremtőnek jó fényében
Szabadon az öröklétben.