Önismereti versek
Másnak adjuk ki magunk erre a napra,
Álarcot húzunk egy valódi arcra,
Talán azért, hogy ne lássák a bánatunk,
És játszunk mást, amíg el nem fáradunk.
Tűz-ittas gondolataimon piszkafával vidít a holnap.
Reményeim virágán a szirmok új pezsgésbe tolnak.
Néha csak úgy megfagy a világ.
Kiegyenesedik a csend
s vele minden gondolatom.
Ajkaid közt kígyó szisszen,
hulló könnyed maró lötty csupán...
Az álmokat talán az angyalok hozzák.
Hogy enyhítsék szívünk reménytelen vágyát.
Vagy célt adjanak, és teljesíteni tudjuk.
Vagy megkönnyebbülést a gyásztól.
Cifrázni szeretném a szavamat,
mely a lelkemből kifakadt.
Szólni szeretnék a jóról,
a tiszta szóról, de nem vagyok
senki, nem fakad különleges
dicsszó, csak halk alázat,
nem is megyek el semmilyen
vadásznak. Szeretnék játszani...
Mikor volt az első pillanat,
Hogy azt érezted, itt és most van?
Ami történt, sohasem létezett,
A múlt emlékként él a most-ban.
Lehullik nyelvemről a szó
vajazatlan karéja,
bonthatatlan a mondható:
így dadoghat a néma.
Hajnal van már, álmatlan éjszakáim egyike,
Tűnődök az életem részletein, hibáim ezrein,
Szívemben egy lyuk tátong,
Eltemettem ezt a részem a hidegségbe,
Helyrehozni ezt már nem tudja halandó.
Tükre vonz a kék vizeknek,
benne megláthatod magad,
rajtuk tavirózsák lebegnek,
mélyükön szürkészöld halak.
Mondd, mi kéne még, te barom?
Meddig sántikálsz még ingatag lábakon?
Kezdj el végre élni, ne félj, hogy majd megárt,
A fék helyett végre nyomd meg a gázpedált!
Perzselő nap lelkemben a magány,
Felgyújtja bennem mindazt, ami fáj.
Mint esőcsepptől nedves, apró kis kavicsok,
Mint hömpölygő búzamezőn égő pipacsok,
Olyan érzés, mikor csak úgy Egy-Mag-am vagyok.
Hat évet csodára éheztem,
Hat évet álmaimra tettem,
Hat évet csak léteztem,
A világ tetejéért epedeztem.
Sok évig álomvilágban éltem,
nem is tudom, miért reméltem.
Reméltem, hogy írok szépeket,
jó verseket, csodás költői képeket.
Üvegszilánkosan zuhog az eső.
Az égbolt tiszta, mégis keserű.
Keserűen tölt el haraggal,
Nem vagy elég jó, nem néztél szembe magaddal.