Önismereti versek
Mindig erősnek kellett lennem,
Félelmeim el kellett rejtenem,
Mintha nem lennék ember,
Csak egy robot, ki lelketlen.
Fáj belül meghalva
mindig mosolyogni.
Könnyeket lenyelve
boldognak látszani.
Éppen nyugovóra szerettem volna térni,
mikor nagy robajjal akart valaki belépni.
- Ki vagy? - Kérdeztem tőle szelíden én.
- Te vagyok! - Szólt a hang belülről hetykén.
Láthatatlan kezek dobognak szüntelen
agyam kitaszított fogaskerekei között!
Az egyetlen láthatatlan törvény,
mely talpon tarthat még,
s melynek vakon engedelmeskedem,
szükséges: az Erkölcs!
Ott, ahol minden sorsnak életet ad az úr.
Ott, ahol minden születik és útnak indul.
Feltör a völgyből egy égszínkék patak.
Gyémántként csillog benne a nap.
Ismét éjszaka...
Az az átkozott, magányos éjszaka.
Gondok tornyosulnak felettem,
S nincs, ki elringatna.
Meg kéne már házasodni
Meg kéne már házasodni, mindenki ezt mondja,
De parancsszóra nem leszek én egy asszony "bolondja".
Azért, mert más mondja, nem fogom megtenni,
Nem hagyom én a fejemet oly könnyen bekötni.
Azért, mert más mondja, nem fogom megtenni,
Szerelmemet, hű szívemet ki kell érdemelni.
Alkony-könnyeit arcomról
letörölném gyorsan,
huncut redőcskéimet is
le kéne, hogy mossam
monológ
Szóltam már, nem egyszer s nem kétszer!
Szenderülj hát békében, hisz semmit nem érsz el.
Lelkem, mint ember, bátor!
Lelkem, mint ember, gyáva!
Néha zápor,
Mikor az életet maszk nélkül játssza.
Nem vagyok én annyira jó
Nem vagyok én annyira jó,
mint ahogy azt más hiszi,
a népszerűségem a
meghitt okosságom viszi.
Az öböl felett lebegő ködön át nem látlak,
A múlt elfoszlott árnyai lelkemben már nem járnak,
Veled ringatózva a jelenlétben,
Gyógyító sugaraid balzsama...
Komótosan tengődtem el
Helybéliek vágya mellett.
Sorstalan fal köré zártak
Minden embert, lelkületet.
Sosem törekedtem, hogy jobb legyek másnál!
Olvasd írásaim, mielőtt elásnál.
Szeretnék alkotni, ahogy tudna más is...