Önismereti versek
Eszme: csere (azaz aludj el, és égesd le a pörköltet)
Feletted sűrűn gomolyog a füst.
Orrod megcsapja a lehetetlen bűz!
Ház mögött egy öreg garázs
Mindenféle kacattal teli,
Pislákol még a régi varázs,
Ám most sötétség és por lepi.
Egyszer ezt mondják rólad,
máskor meg azt, most akkor
ki is vagy?
Voltál már rossz, voltál már
jó, volt, hogy megfeleltél,
máskor nem, így van ez,
mikor mások ítélnek meg.
Ő az, aki minden tavasszal lerágja a körmödet. Aztán persze kérdőre von, hogy felhagyhatnál vele.
...
Szeretném látni reggel a napot,
Érezni fényét, hogy rám is ragyog,
Nemcsak komor, szürke felhőket,
Nem a valón túl látni az eget.
Ha éppen nem történik semmi az utcán,
embernek nyoma sincs, ballagok némán.
Nyakam behúzom, a hideg ne fusson végig a hátamon.
Tél van, kissé havas, a járdán a köveket bámulom.
Kikerülhetne már lelkemből más ijesztő mocska
Visszahúz leterít s két kezem szorosan lefogja
Írni se tudok már néha s mindez csak miatta
Segítségem kis fejét az önzőség folyójába fojtja...
Falra rakott fehér csempe,
gondolatok sora a fejemben,
de szóként elérve számhoz,
fekete romhalmaz s káosz.
Kócos kis kontár
belefulladva a nap kényszerébe
(mit annyian cipelnek
nevetve).
Fogsága fölé
most
pók szövi ragacsos hálóját.
Itt vagyok, itt vagyok, nézzetek meg jól!
Az önelemzés pásztorát, a rímfaragót.
Ezt a tévelygő bolondot, ki mégis
Rezzenéstelen arccal győz le minden aszkézist.
Könnyű kézzel írva nagynak hitt kacatot,
közszemlére téve, mit zsenid alkotott
Lassan surran és fon körbe az est,
Mikor a néma dalnok dalolni kezd.
Szavaiban zeng múltad minden árnya,
Szívednek nyílt s kimondatlan vágya...
Csendülj,
csendesedj le.
Dugót ki a fülből.
A háborgást hagyd el
ott, ahol tanultad...
s bocsásd nekik meg.
Élj, nevess, szeress.
Csak legyél te.
Légy őszinte,
tedd, amit akarsz,
de ne halassz.