Önismereti versek
Színes szemetek
szanaszét szórva
végig az úton,
a sarkon fordulok,
de messzebb nem megyek...
Közhely s talán idejét múlt talány,
ez otthoni életben kevésbé otthonos a magány,
idegenként élni saját házadban,
földiben, szellemileg halott halál.
A múlt, amiben legtöbben élünk,
emlékek, mikben mindvégig hittünk.
Kétségek, amikkel mindennap küzdünk,
érzések, melyektől szüntelen függünk.
Életről életre illúzióból ébredve találok magamra,
de nem vagyok egész.
Kutatok, keresek, örülök, nevetek, de visszaránt
mindig az ész.
Osztják az észt itt lenn hűvös halomba,
Agyam görcsbe rándul vadul sikoltva,
S magyarázzák, mitől fénylik a setét,
Bennem meg: két majom játssza az eszét.
Mindig azt hittem,
Ha megfelelek valakinek, teljes leszek, még jobban szeretni fog.
Nekem a vers, ha nem rímel,
az olyan, mint a nyers étel,
mert nincsen benne dallam,
nem mondhatom el dalban.
Fél,
faló,
felfal
és felél,
felfal a lé,
feléled a lét,
de féled a létet,
nem éled a napot...
szeretem a hajnalok hűvös pirulását
míg rejtőzik a park fái mögött
a reggelek illó mozdulását
mikor megébredek karjaid között
a redőnyön átbújó csillogást
mely szemedből tükröződik felém
a hosszú esték meghittségét
ha veled kettesben lehetek én...
Tudom, fura ötlet,
De kérdeznék tőletek,
Lehet gyermeteg,
De kelletek.
minden a mindenben
semmi a semmiben
létezés a térben
jelenlét az életben
könnycsepp a szemben...
Versek a hét főbűnről
Növekvésnek látod hanyatlásod,
Végül még sincs megnyugvásod,
Ha csak a pénz van a szemed előtt,
Új vallásod, a kapzsiság ad erőt.
Kint állok, és vihar van,
Cipőmön egy falevél.
Rád várok a viharban,
Várom, elfújjon a szél.
Ötórai tea,
Lassan baktat az idő.
Szemem sarkából figyelem.
Teszem a dolgom, hadd menjen.