Versek az öregedésről
Érzem, ahogy fejemre feszül a vaskoszorú,
Teszik föl acélkoronám,
Hogy szorítsa vissza fantáziám,
Szorítják a szíjakat, kattan a lakat!
Eljártak az évek felettem,
kenyerem javát már megettem.
Amikor még tavasz érkeztét éreztem,
Két kezem hevesen paletta után nyúlt,
Lelkem vágyaiba mártottam ecsetem,
Keret alatt a festővászon kisimult.
Verőfény fürdette, kócos hajnalok
hallgatták a nagy, puha csöndet,
amint a szögletes, kopott házfalak
fölött beosont a bíborszín enyészet.
Arcodon vöröslő pír ragyog.
Tudod, hogy nem tarthat már soká;
megtalál s elhalkul szép dalod,
bújhatsz te előle bárhová
Őszülő fejjel keresni majdan, mi hű s örök.
Kutatni régen látott vagy tán sosem volt csodát.
Reggel borús hangulatban ébredtem.
Hideg szél, leszakadni készülő ég,
(halott rokonokkal álmodott nejem),
varjú károgja szomorú énekét.
Szoba sarkában megpihenve
Porosodik a játék elmerengve.
Könnyei elmossák el a hajnali sötétséget.
A cseppek magukba gyűjtik a nappal forgatagát.
Fekete gondolatok áteveznek az estéhez.
Felveszik hajójukra a csendet, s a magányt.
A gyermek megszületésével
a kerek évek növekednek,
az ember az idővel vénül,
életében sokat tesz értünk.
Mi vagyunk az áradat, Te vagy a folyómeder,
ha alábukunk is, a hitünk mellettünk hever.
Hálásak vagyunk, hogy utunkat megágyaztad,
a jézusi keresztet mellénk raktad.
Csak helyben állok, dacolok,
és akkor is távolodok.
Ha nem akarok, haladok,
...észrevétlen hazatartok.
Ezernyi társával az égből hull alá,
mint megannyi mennyei manna.
Húzza magával a halált,
és fél, hogy egyszer olyannak adja,
aki élhetne még. Még élhetne,
de a gyönyörű, a fenséges felhők
így rendelték. Már képzelhet
lankás réteket, de ő lesz az első...