Versek az öregedésről
Valamikor, hajdanán gyerekként Budán
Kalimpálni tanultál egy vén zongorán.
Szívből csodáltad a zongoratanárnőt,
Istenítetted, mint egy királynőt.
Nem leszek hullócsillagként örök,
csak földi máglya magányos tüze...
Nem őrködhetek a világ fölött,
mint kényszere ez sok együgyűnek.
Az idő telik, az emlék megmarad,
A látás homályos, a vágy ellankad,
A remegő kéz jelzi keményen,
Itt az idő, vége a zenének
Még gyermekként friss szemekkel nézted a világot,
Nem értetted az értelmét, s a jóságot.
Beérve az élet jó s rossz oldala jött elő,
Miközben veled együtt rohant, rohant az idő.
Normális életre vágytam,
Eljárva a misére vasárnap.
Kézen fogva a bánatom,
Keressen ő is egy boldog szentet magának.
Emlékek ködfátyla
rám borul a csendben,
lelkem megmártózik
türkiz tó tükrében.
Ébredéskor zsibbadt, kínoz karom, lábam,
apró mozgásokkal kezdem napom ágyban.
Áll az ablaknál, ott áll, kifele néz -
gondolatai emlékeket idéz.
Ott van, újra éli a pillanatot,
azt, amit akkor az élettől kapott.
hol üvölt és sír már a szél
a múló csend szürke testén.
hol akkor még színek szültek
mosolyt. most mereng az estén,
s kelve csak támaszt hiányol.
Csak a fejem, attól rettegek,
abba ne nézzen be senki se...
Olykor a tükörnél gondolom,
mikor millió nyűg arcomon.
Sorsomban osztozom én is veletek.
Hozzátok tartozom - fáradt öregek!
Örömet, bánatot átéltünk sokat,
Dolgoztunk, szerettünk, óvtunk másokat.
fakulni látszó rozsdás képsorok
szú még néha perceg a fában
egyre lazuló kötelékhalmazok
véget nem érő közöny a mában
Háta meghajlott, keze már remeg,
hajába az idő csókolt őszülő tincseket.
Szavában bújó bölcs gondolatok;
csak halkan súgja, tanítód vagyok.
Hiszed vagy sem:
szerelemben élek.
Túl a nyolcvanötön
értelmes ez?
Ijedt, szomorú szemek csak meredten előre néznek,
fáradt lábak egy görbült, meggyötört testet előre visznek,
lelke mélyén még talán csendesen remél, szemében csillog a könny,
embereket nézi, de csalódva dobban szívében a közöny.