Versek az öregedésről
csend ami rám maradt
fércel vágyálmokat
agytekervényemre
Ne hívogass,
ne hívogass, ne hívogass,
te fekete rózsa,
úgyis megyek, úgyis megyek
első hívó szóra
Fülembe csendül a dallam,
alig várom halljam,
zengjen a nóta, szálljon,
vele elröpít az álom...
Szeretnék újra kicsi gyermek lenni,
Pitypangot fújni, nagyokat nevetni.
Zöld réten szedni sokféle virágot,
s boldogan átölelni az egész világot.
Halk hangok közé befurakodó
emóció kerget feléd, galambom;
magánhangzók kerekre hasadó
csókja szeretve-csengve bizakodó.
Nyár forró ölében ringatózik a tarka rét,
tündököl a világ, csendben ragyog az öröklét.
Bokrétát fon illatos virágból a szerelem,
lelkemből tovatűnik minden kínzó gyötrelem.
Őszül a haja. Alkonyul. Parazsát szítja.
Hamvad már. Szárnyain nincs toll, sem pihe.
Amikor egy férfi hatvanöt,
már nem hőbörög, csak ücsörög.
Tudja, mit lehet, mit nem,
fél üveg bortól alszik csendesen.
Ínsorvasztó munka,
Mi eddig rajtam ült.
Elhullott a múltba,
Pihenni kényszerült.
A Nap nyugodni tér,
Sugarai közt táncol a felhő.
Szemeimben számos kép
Megjelenik, ahogy rohan az idő.
Bús fehérrel fedi az est
reményeim csöndes neszét.
Míg szerelmed bennem égett,
tartottam szavaknak hitét.
Délutáni napfény
öleli a házat,
de a naplemente
még egy kicsit várhat.
Vágyó képzelet megmaradt ott bent a lelkemben, mint a szép pirkadat,
már nem kell a vad jelen, elég, ha még rezdül a szép pillanat,
sors elrendezte az időnek gőgös válaszát, lassan elhalványodnak a fények,
oly sokszor arcul csapott a hamis múlt, de én már semmit nem szégyellek.
Szemed íriszében a világunk,
Benne rejlik minden álmunk,
A jövőt csak sejti a vágyunk,
Egymásra örökre vigyázzunk?
"Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok!"
/Faludy György: Michelangelo utolsó imája/