Versek az öregedésről
Jégvirág szilánkok szívem sebeiben,
alattomos ráncok öreg kezeimen.
Egy kényelmes fotelban hátradőlve
nézem, amint lassan lemegy a Nap.
Ülök a teraszon, előttem a végtelen,
mögöttem a múltam már hallgatag.
Hullócsillagok felragyognak,
jönnek s kihunynak menthetetlenül.
Az örökmécsek lángja is kialszik,
ha reng a föld, s a templom összedűl.
Baktat a bácsi az utcán. Hallani, koppan a botja
estefelé, amikor tart haza nap nap után.
Születésnapomra
Hatvanhét lettem e héten,
kicsit még fáj, de túlélem.
Négyen voltunk testvérek,
de az évek megtéptek,
megszülettem csak úgy, otthon,
nem jött gólya, aki hozzon,
bábával szült engem anyám
53 forró nyarán.
Vihar jár a nagyvárosban,
Csalogányok áznak-fáznak,
Nem zendül taps, mióta
Otthagyták a színházat.
Álmok útja ködbe vész,
az időm lassan lejár...
Mögöttem marad a sors,
a végtelen csendje vár.
Ma sem jön az álom, de még a néma sötétség sem.
Kitekert nyakkal fekszem az ágyon, és unottan vakarom a fejem.
Felváltva nézem a tv és a modem piros fényét,
várva a csodát, hogy valami változást hoz az életembe.
Ki lehet az a ráncos ember a tükörben?
Nem ismerem!
Vonásait nézve rokonom,
szegény, hogy megöregedett...
Tükörbe néztem, és nem ismertem magamra,
öregembert láttam, ki visszasír a múltba.
Mint ahogy a felhők fent az égen,
úgy gyűri ránc az öreg arcomat,
ahogy a Nap simítja felhőket,
szeretve öleli jóságodat.
Idősek támasza
Nagyváros kórháza
időpontra fogad,
mindenki maszkjában
áll "ritka sorokat".
Mindennap tükörbe néz az ember,
S látom az ősznek gyorsuló lépteit,
Belátom, minden elmúlik egyszer,
De sulykolom a szép élet érveit.
Hemzseg az utca, a vének rohangálnak,
a fiatalok szerint csak egy helyben járnak.
Én is állva rohangálok, várok a soromra,
mert...
a patikus jó ember, sohasem goromba.
Áll egy templom a kis domb tetején,
Körötte rég elhervadt a vetemény.
Elhagyták régen, az enyészeté lett.
A zord idő játszmáján ő vesztett.