Versek az öregedésről
Úgy éltem, ahogy azt két szülém mondta:
Szorgalommal, becsülettel, gondosan.
Mégsem fizettek nekem soha annyit,
Hogy élhetnék egyszer végre gondtalan.
Mikor eljő az ősz, s csendben bekopog,
ne csüggedj! Örülj, hogy ajtód nyithatod!
Kedves vendég ő, tudja az illemet,
mit ád, ajándék, ettől nincs színesebb,
fogadd el, és élj vele, amíg megteheted!
Kopár padokon visszhangzik
ifjú nyárnak dalai,
őszi szellőtől remeg
üres madárfészek falai.
Megöregedtél, ráncok száza hull rád,
te viccesen karon fogod őket,
viszed magaddal, mintha még nem tudnád,
lelkedre is ráncszőnyeget szőnek.
Egymás kezét fogják több, mint hatvan éve,
és már csak a halál változtathat ezen,
összetartozásuk emberöltő nézte,
nem fog ki az idő a nagy szerelmeken.
Körkörös elmélet,
Elakadok a felében.
Az élet nevű játék
Vér-komoly lett.
Még görcsösen szorítom az életet,
De érzem, egyre csak gyengülök,
Régen hogy sajnáltam a véneket,
És lásd, lassan én is megvénülök
Bő hét évtizedünk...
reménységben élünk.
Üdvös békességben,
rőt ősz sűrűjében.
Rohant a ló a lóhalálba,
megunta rég a büszke pára,
nem ő nyer itt, ma már öreg lett,
csupán az ostoron nyeríthet,
nem adnak érte egy forintot...
Tudja, egyedül vagyok. Könnyű lenni
így valaki már öregkorán,
folytonvást csak azt fülelni, hogy mennyi
panaszt tud elsírni az ott, a madár.
szanaszét
az éjszakában
minden
csak a füst száll
lustán
elnyújtózva
az esti szélben
susogó levelek...
Utolsó felvonás az élet színpadán,
hátba vernek, meglöknek, még mozgok,
elmém tiszta, gondolataim világosak,
ne hagyd el magad, mondja fentről édesanyám.
Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad,
s füledbe súgja, hogy szeret?
Öleljétek, szeressétek
jobban a szépkorúakat,
soha el ne felejtsétek
igaz, vigyázó szavukat!