Versek az öregedésről
Reggelitől az ebédig,
az ebédtől vacsoráig
rohannak a könnyű percek,
azt se tudom, hova tűnnek,
hétköznap van, vagy tán` ünnep?
Nem tudok mozogni,
annyira elfáradtam már,
mint a fészkéből
betonra hulló kismadár.
Deres szürke strázsál a magányban,
fakó csendben mélán alkonyodik.
Csapkodó farka a böglyöket hajtja,
csak merengve rág és gondolkodik.
Kevés dolog maradt meg belőle,
Apró dolgok a régi önmagából.
Már nem ismer meg, hiába kérdem tőle,
"Emlékszik? Fél gyerekkoromat itt töltöttem!"
Összemosta az idő sima bőrét,
Nagyot is hall már.
Árnyék
Árnyékként követ az idő,
mely nem szakad le rólam...
"Ősz húrja zsong, jajong..."
Belegyalogol a lelkembe
az üres padokat kikerülve,
át a parkon,
a zizegő avaron
keresve egy kis színt...
Utazás a megváltás felé...
Újszerű búra alatt
Haldokló lélek.
Kicsit már hasadt,
De alatta még élek.
Rám vár a Mester némán. Még áll a tábla.
Régóta tart ez a végső égi játszma.
Vert seregem bábui most szerteszórva
Hevernek, várnak végső harsonaszóra.
Egyszer mind felnövünk...
Mosolyom kevésbé hamis,
Szavaim hangosabbak, bátrabbak,
Amiért azt hiszem, vagyis...
Tudom, kevesebben árthatnak.
Ím, megértem ennyit meg ennyit.
Mindegy, hogy páros vagy páratlan a szám.
Formája sem jelent igazán semmit,
csak ami van a lélek asztalán.
Kopott, néma, szürke falak,
sárgult függöny, törött ablak,
senki sincs itt, csak szellem vár,
nyikorog az ajtó, végleg bezár.
két világ között
vibrál a lét ráng az ideg
fut a vágyam fut úgy liheg...
csak részleteiben
aludt. megelőzte
a napfelkeltét.
fekete-fehér pöttyös
szatyorral járta
a piacot. minden reggel.