Versek az öregedésről
Szeretnélek olyankor is szeretni Téged,
amikor a nap még nem kél, csak alig ébred,
vagy nyugodni tér, de nincs ideje sötétnek,
mint mikor fölém hajolva először kérted.
Ki tudna elviselni ily nehéz terhet,
mi oly nagy súllyal nyomja a beteg lelket,
szava nincs, körötte még a csend is néma,
takarója s párnája lett az örök társa.
Időm virágai, ne hervadjatok,
kapáld és öntözd, szívem, bátran azt,
ne nőjön, csak hasznos termés,
és ne bújjon ki közte a gaz.
Olyan más minden veled
Átértékelődik minden
Más lesz veled a képzelet
Nem tudom mit kéne hinnem
Ragyog a nap simít a szellő
Mégis valami fáj itt belül
Nincs az égen hidd el felhő
A szél is csendben elül...
Már régen kísértem az Istent,
Mondják az orvosok,
Bár lehetetlent javasolnak,
Intelmük biz` jogos.
Kopott élet vége felé
apró kis szobában
öreg néni üldögél
egy cicával az ágyon.
Orvosságot küldj, a sebet már megszereztem.
Négysarkú szobámban nehezen lélegezem.
Nem tudom, hogy ki érti eddigi életem,
szemhéjam mögött a múltat folyvást vetítem.
"Réklidet gombolod,
titkolod, hova mész,
úgy csordul mosolyod,
mint kenyéren a méz."
Jankovich Ferenc: Öreganyó
Múltad képkockái újra leperegnek,
karcosan futnak a monokróm mozik,
kedvesed arca is homályosodik,
halkulva tapsolnak hangos sikerednek.
Ejh, idő, hová rohansz, szinte most születtem,
Élni is még alig éltem, s már 55 év mögöttem.
"Fejem fölött felhőcsapat suhog
tépett szárnnyal is száll a madár"
Egy percre megállt, hol az út véget ért,
És fölemelt fejjel a távolba nézett...
Sötét, esti ködben mendegél
botra támaszkodva - egy öregúr,
vígan kísérgeti a tavaszi szél,
s galádul időnként gallérjába fúj.