Versek az öregedésről
Nézem, ahogy az ablak vállára hull
a napfény árvalányhaja, és ott fent
a reggel búzavirág-kékjei úsznak.
Tegnapjaink hullámfodra halkan kisimul,
Isten szembogarán lát engem idebent,
míg a párák vízparazsai kihunynak...
Csont, bőr, fonnyadó hús a sarokba dobva,
porlepte, aszott zsírcsomók a mellek,
combok görbülnek a deformálódott csontokhoz,
nyitott száj némi zöld penésszel.
Mint ahogy szú perceg a kivénhedt fában,
Úgy múlnak a percek az élet forgatagában.
Nem is veszed észre, de már megöregedtél,
Elgondolkodsz rajta, milyen életet éltél?
Fáradt, szűk mosolyod
ott lóg néha szádon
feldobva, szikkadón
egy mélyülő ráncon.
Az ember idebenn
egy kicsit megpihen.
Az ember odakünn
ide- és odagyün.
Vén zakóm a csuklómig sem ért,
Nadrágomon nem futott az él,
Nyakkendőmben ott zihált a szél,
Megbűnhődtem mára mindenért.
Egykedvűen járom ezt az ősi táncot,
parafrázist őröl közben a gondolat,
vetnék én az érzelmekre vámot,
miközben elmém vasalja ráncaimat.
Szeretek otthonról hazamenni,
árván hagyott házacskámat meglátogatni,
rozsdamarta zárba kulcsom tenni,
nyikorgó kiskapumat sarkáig kinyitni.
XVI. Elvárásféleség:
Sok mindenről hiszed, ez Neked kijár.
Rá kellett jönnöd, az életed sivár.
Búcsút int 70 év
Hetven rügyfakadás,
millió pillanat...
S ő délcegen szeli
a Dunán a habokat.
Holnapután kerekül, kerekül -
most vagyok csak remekül, remekül:
ötvenkilenc befeszül, befeszül,
hozzá hatvan penderül, penderül.
Mikor földes úton mezítláb járok,
a múlton merengve visszatalálok.
Azt hittem, megállt az idő, csak várok,
de rám parancsolt, mint az útonállók.
Születtem akkor, mikor a rendszer váltott,
Mikor a jó Isten engem víg kedvében megáldott.
S gyermekként azt kaptam, mire egy kölyök vágyott,
Éltem és megéltem egy szülői álmot.