Versek az öregedésről
Kész van idén a legújabb útkereséssel e versem,
bár aki szomjas, azért nem teszi, hogy kutat ás.
Annyi vers veszett el mostanság bennem.
Sok le nem írt gondolat lett salak.
Rothadni kezdett elmém... testem...
Tétova káoszban égtek el a szavak.
Isten ege alatt
Az idő elszaladt.
Őszülő fejével
Magára maradt.
"Vénséges kunyhó áll a kihalt tanyán,
falára ezernyi sebet karcolt a szél,
fölé borul, sikoltó selyem-bíborán
felhőkeresztre feszülve lóg az éj."
Tűnő perceimre
rásóhajtott az est...
Álmodó egemre
ében árnyakat fest.
A látóhatáron túl,
ott már csak
a feltétel nélküli szeretet,
nincs alku, nincs féltés,
nincs féltékenység,
csak az elfogadás,
az együtt-rezgés,
a megérkezés.
Ha szerencsés vagy,
reggel kinyitod a szemed,
s látsz magad körül sok veled
öregedő, kedves emlékeket.
Óriási, furcsa dolgok történnek manapság,
sok mindent mi magunk is megteszünk,
reszkető emberek muzsikálnak az utcán,
alig érzik, hogy mozognak a billentyűk.
visszatekintve emlékeim sora
sorjáz képzeletem idegrostjain
barázdákat szánt az idő vasfoga
hogy jutok majd túl a szirtek ormain
...Áll és vár az ingyen
Kajára
Kezében a hegedűtok
Mindig ott
Hegedűt hord vagy valami kacatot...
Harmatos fűben bennük buzog a tavasz,
s naptól részegült gyümölcsök színe ég
forró nyarukban, majd bókolnak az ősznek,
minden daluk szerelmi szertelenség.
Figyelem a múló időt,
mert látszik,
nyoma van mindenütt,
nem lehet eltüntetni...
Ki nem hal meg, megöregszik,
későn kel és korán fekszik,
élhet száz apró bajával,
beszélgethet kutyájával.