Versek az öregedésről
meddig még... kérdem magamtól
hiába várom nincs felelet
az élet mint puha madártoll
ha a szél kapja fel tovalebeg
Ha majd...
Egyszer megöregszünk...
S már rég tovatűnt a
szépség és a báj...
Iszom ezt a lőrét: savanyú valóság.
Fejemben hangyák az évek. Zsibongva
Mennek útjukra, nagy városok, kis szobák,
Barátok és pofonok, szépek és csúnyák.
Valahonnan messziről érkezik egy szív.
Halk léptei vannak, és szuszogva lépked.
Kezében egy termetes szatyorka.
Abban pedig szépen fénylő, deres, piros alma.
Szuszogva mondja, vár egy jobb időre.
Ahol a szegénynek nem lesz éhínsége.
...Mert az évek egy szempillantás alatt elszaladnak...
Mint ahogy a ködfátyol a fűről felszárad.
A szíved is egyre jobban elfárad.
Sziklaszirten ifjú titán a tölgy
Rendületlenül áll és égbe tör
Ágai hasítják a felleget
Tartja ég koronáját ha Atlasz megpihen
Távolságtartást tőled
sohasem gyakoroltam.
Online-csókhintés nőnek,
jégvirág az ablakban.
Fogadjatok el olyannak,
amilyen vagyok,
ropogós tánc helyett
inkább olvasgatok.
csak kilencig, majd tízig légy szíves,
pedig én nem is csináltam semmit sem.
mialatt mindenki más lét kincse,
s később végül ugyanaz lesz: ennyit nem.
Megyek, megyek előre,
nem lépek forró kockakőre,
megégetne, mint macskát a forró kása,
kinek büszke a járása.
A jövőbe nézek, és magamat látom,
Ahogy ráncos arccal ülök az ágyon.
Magam vagyok, senki sincs mellettem,
Hol vannak azok, akiket szerettem?
Hideg éjszakában csendül a dal,
magányom csendjében lassan elhal,
könny húrjain reszket a fájdalom,
emléked éltet, óvón átkarol.
Megpróbálnám újra a szerelmet,
talán most nem tréfálna meg újra,
hatalmas kertje szívemnek,
nefelejcs és ibolyák csokra
hozná a tavaszi ébredést,
friss szellő játszani készül,
bokrok közt megbújó gyöngyvirág...
Juj,
De szép
Az élet.
Öreg mivé
Lett? Mint ódon vár.
Múlnak az évek s telik az idő,
Csak rajtunk áll, rossz az, vagy dicső.
Múlik a lét, s látszik rajtunk nyoma,
Megbélyegez minket az időnek vasfoga.