Versek az öregedésről
Árvult dió koppan
a kerti faház tetején.
Siheder szelek
visongva szánkáznak
a szürke betonon,
száraz falevélen.
Közelgő, hideg tél
Károg a sok varjú,
Lassan itt a tél,
Sok-sok sárgult levelet
Fúj az őszi szél.
Kértem, sosem követeltem,
Békémre talán így leltem,
Csak kértem vagy vágytam,
Megéltem, megbántam,
Öleltem, szerettem,
Sírtam is, temettem
Vágyakat, álmokat,
Jókat és rosszakat...
Szépen szólj, hogy viruljon az az élet,
Szépen szólj, mint Isten az emberiséghez.
Szépen szólj, hogy sorsodnak fájó igaza,
Szépen szólj, hisz bárkit hibáztatni mihaszna.
Fák tövében, guggoló bokrok
alján, ijedten ül az őszi köd,
berregnek a fázós hónapok.
Alig múlt el a szeptember,
jön nyomában az október.
Feneketlen gyomrúvá nyúlt a múlt.
Minden benne, az új és az elavult.
Ő években méri már az életet,
míg a jelen faldos vékony perceket
Nyári napoknak véget vet az idő,
elmossa víg nyarunk szeptemberi eső,
ködfelhős hajnallal küzdelmet vív a Nap,
harmatos ágakról a levelek hullnak.
Az ember nem tudja meddig él,
Pillangóként meddig száll az égen.
Minden egyes nap retteg, mégsem fél,
S az érzéseit sem tartja féken.
kigördült az utolsó vonat
de messze még a végállomás
csendben bámulod ablakodat
vajon lesz-e még folytatás
Úgy szeretnék megint gyermek lenni,
fittyet hányni az egész világra,
télen hóban bukfenceket vetni,
nem vigyázni cseppet sem ruhámra.
Ritkán vallom, hogy zászlós ünnepen
múlt helyett jelen útvesztőit járnám,
árulók, hősök egymást váltó lábán
kitisztult kép áll már a könyvekben.
Ott himbáltam egyszer
a földgolyó szélén, és
a semmit néztem ezredszer,
mint szokatlan látomást.
A költő ült, tollába száradt a tinta,
mi benne volt, már régen kiírta,
s most üres fejjel s tollal bambul,
hunyorog, s arcán mosoly lanyhul,
szerelmét száz éve, hogy feledte:
most sajgó derékfájás van helyette...