Versek az öregedésről
Emlékszel a régi házra,
fehér, meszelt tornácára?
Emlékszel a kis szobára,
arra a kis keskeny ágyra?
Most már nem adok magamból
az érdemteleneknek semmit,
mert rohan az idő
és fut az óra.
Lassan záródnak be előttem az ajtók,
Távolból integetnek már a kalandok.
Fagyos szél fúj, hideg tél vesz körbe engem,
Csak a csillagok néznek rám féltőn, csendben.
Nekem nem jár engesztelő
feloldozás,
nyugtató szó, egy simogató
éjszakai érzés,
egy álom, mely elszenderít,
aki helyetted is átölel,
öledbe hív
és elringat, talán...
Dédanyámnak nyikorog a térdkalácsa,
Rá se ránt, hisz nem hallja,
Mert
Igen rossz a fülhallása,
Úgy hiszi, hogy úgy, mint régen, vág az esze,
Pedig ott benn nincs egyéb, csak agya mesze,
Egy szép napon vágya ébredt
Tejszínhabos fagyira...
Én még játszottam karikást,
építettem csapágyas kiskocsit
a házbeli fiúkkal.
Tribliztünk a bérház mögötti grundon
glottnadrágban mezítlábasan,
mocskosan.
Elmúlnak a karácsonyi fények.
Emlékeim is elszállnak velük!
Eltelt hatvan az életemből,
de tízet átaludtam,
így ezt az időt éveimből
most le is vonom gyorsan!
Amint szelíd, hajnali szellő rálehel
a napsütötte fákra,
a falevelek
tüstént táncolni kezdenek,
kecsesen felragyognak,
mint csillagok az égen.
Szól a zene, víg társaság,
Ez már nem az én világom,
Óév ide, újév oda,
Én már csak békére vágyom.
Hallgat a csend és üvölt a némaság,
mint farkashorda, vonít a teliholdra,
fájó sebbé varasodik a valóság,
félretolt idő szűkül asztalomra
Az öreg fában már alig van élet,
törzse mélyen megdőlve, épphogy csak áll,
nem látni rajta egészséges kérget,
magányos, rá talán már madár se száll.
A szíved csendesen dobban,
szerelem fénye arcodon,
visszanézel gondolatban
megannyi boldog évszakon.
Nem tudom meddig élek
És ettől nagyon félek
Elveszítem mindenem
Amit nagyon szeretek...
El kellene valahová menni
csak úgy, céltalan a vakvilágba,
magamért már úgysem szeret senki,
szenvedek egy izzadt, vizes ágyban.