Versek az öregedésről
Örömök, mint lombjukat hullató fák,
Port lobbant a nyári szél...
Csöndet jövendöl az ősz, a hervadás.
...szürke idő, egyre fogy a remény,
félelem marka fojt, nincs levegőd,
gondolat dús boga lopja erőd.
Sok-sok év elszállt noha énfelettem,
még örömmel tölt el a tánc, de másképp.
A sárga villamos,
mint gyermekkori emlék,
feltűnt bennem hirtelen
ezen a téli estén,
amint csilingel, csattog,
fut a síneken.
Élni mersz?
Eszel, lélegzel?
Utcán tévelyegsz?
Gyógyulni akarsz?
Hajam már őszbe fordult,
hátam rég meggörbült,
csónakomba víz csordult,
elejére felhő ült.
nem akarok már senkitől semmit
csak együtt érző csendes hallgatást...
Innen nézve: Takaríts ki mindent magadból!
Szükség reményre nincs, s önakaratodból
Tervekre, emberekre sem, kiket szeretsz,
Felejtsd, akkor békéden üldögélve lehetsz.
Testem ugyan jelen,
De messze jár a lelkem.
Félek, eltávolodom,
S vissza nem találhatok.
Jégvirág szilánkok szívem sebeiben,
alattomos ráncok öreg kezeimen.
Egy kényelmes fotelban hátradőlve
nézem, amint lassan lemegy a Nap.
Ülök a teraszon, előttem a végtelen,
mögöttem a múltam már hallgatag.
Hullócsillagok felragyognak,
jönnek s kihunynak menthetetlenül.
Az örökmécsek lángja is kialszik,
ha reng a föld, s a templom összedűl.
Baktat a bácsi az utcán. Hallani, koppan a botja
estefelé, amikor tart haza nap nap után.
Születésnapomra
Hatvanhét lettem e héten,
kicsit még fáj, de túlélem.
Négyen voltunk testvérek,
de az évek megtéptek,
megszülettem csak úgy, otthon,
nem jött gólya, aki hozzon,
bábával szült engem anyám
53 forró nyarán.