Versek az öregedésről
Vörös az orrom és ráncos az orcám,
megnyúlt a gumi a nadrágom korcán,
kiváltatlan vények várnak a polcon,
a mutató vihog a negyvennyolcon.
Érik az ősz a fűzfa kobakján,
ága s a bánata földre csorog.
Útra ha kél az égi madárhad,
sóhaja mentén a vágy toporog.
Hatvan után a vonat egyre gyorsít,
nem áll meg, sebesen robog tovább,
pókhálós ablakból a múltamat nézem,
filmként pereg előttem egész életem.
Azt hiszed, már tudsz mindent,
Azt hiszed, ismered az életet.
Bár okosabb vagy attól, ki voltál,
De azt sem tudod, ki vagy úgy igazán.
Fiatal voltam.
Mondhatni, gyermeteg.
Hittem. Apám tévedett.
Mégiscsak jók az emberek.
kártyázik minden s talán mindenki
lapra húz lapokat ha kell ha nem
ujjong néha vagy az asztalt veri
dühében látva megint nem nyertem
Néhány megsárgult levél már hull a fáról,
idős bácsi sepri, - arca árulkodik koráról -,
sepri ma, és sepri holnap, s tán majd holnapután,
seper, míg levél lesz a majdan kopár fán.
Lanyhul a kapkodó tűznyelv,
már nem éget a szelíd láng,
hidd el, még ugyanúgy fénylik,
éltet s melegít a parázs.
Bíbor felhő fülel a láthatár felett.
Kandi szemeiből halvány fény dereng.
Hallgatja és lesi minden egyes léptem,
ahogy görcsös, fagyos térdeimet védem.
Magány honol vén szívemben,
kietlen a vágy, mit őriztem.
Emlékeim sokasága jön most velem szembe,
csak hullnak és hullnak az ölembe.
Mit is kezdjek veletek, nézzük csak sorban,
álljatok itt szépen csatasorban.
Hogy is mondjam el azt,
halványul a napfény,
derengő világa
lelkemhez alig ér...
Arcom immár ködös hajnal simítja,
utam mindenhol tarka lomb borítja.
Ha már az élet nem hoz több szerelmet,
szeresd azt nagyon, ki eddig szeretett,
becsüld meg, életben sok mindent adott,
családot, gyermeket, sok boldog pillanatot.
Utolsót lobbant fantáziám
lángja? - Csak nem képzeletem
intett imént a sarokról?
Ő! - a szégyentelen. Ezért
incselkedett tegnap már mással
a rét füvének alacsonyán!