Versek az öregedésről
Egy nő a vonaton
Egy nő ül velem srég,
a HÉV ósdi, csontkemény kerekei,
vén rugói silányak,
mint egy nagymamaemlék.
Verébbé vált a régi sas,
Felszállni rá a szék is magas.
Más hódítja a kék eget,
Tiéd lesz a járókeret.
Szárnyaszegett idő letáborozott mellettem,
mi jut nekem még, vele együtt elemezgettem.
Kaphatok-e kegyelmet, bódító kacagást,
jövőre kerül-e asztalomra lágy illatú kalács?
Hetven év felett már porhanyós az élet.
Pépesítve kínál mindent, ami van.
Készakarva szétrág mindent, ami éltet,
elvitatná azt is, hogy van még fogam.
Mostanában sokszor elsírom magam,
Érzékeny lett madár-lelkem, öregszem,
Fiatalságom emlékén elcsuklik szavam,
A múlt képein nedves lesz szemem.
Beégett retinádba a nap.
A vörös-körös pislogások között,
Feltűnik egy régi kalap,
Vékony karok, rogyadozó láb.
Nem találtam jácintot,
majd mégis találtam,
az utcán árulták nagy tételben,
a fehér, kék, rózsaszín, fürtös virágfejek
illata varázslatos volt,
de drágák voltak a jácintok,
így nem vettem neked,
pedig holnap nőnap...
Nem az fáj, ami volt,
ami lehetett volna.
Sorsom írva dacolna,
s múltam nem lenne holt.
Első nyugdíjas születésnapom,
kicsit furcsa, nem tagadom.
Hatvannégy év áll mögöttem,
Mennyi botladozhat még előttem?
Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.
Nézem az öreg almafát,
hajlott ívben átlyukadt derekát,
megritkult fejbúbján élettelenül álomba
szenderült büszke, szép korát.
Bimbó voltam ágán,
Élet csodafáján;
Terméssé, ha érlelődöm,
Aláhullok némán.
Nem tudhatjátok, milyen az,
ha még Ámor nyilait vágyja a szív!
Az ember feledi korát, bőre ráncait,
mert szíve fiatal, még szeretni vágy!
Kapaszkodnál a fénybe,
le lelked legmélyére,
hová nem érhet el semmi,
mi árthat vagy fájhat,
ha eső mossa a tájat,
le, csak le a mélybe,
a teremtő lágy ölébe,
ahol elkezdődött...