Versek az öregedésről
Utolsót lobbant fantáziám
lángja? - Csak nem képzeletem
intett imént a sarokról?
Ő! - a szégyentelen. Ezért
incselkedett tegnap már mással
a rét füvének alacsonyán!
Gyerekkor
Itt száll a madár az ablakom előtt,
Eszembe juttatja a mulandó időt.
Amikor még én is gyerek voltam...
Kérlek, adj nekem méltóságot
nyűgre, bánatra, veszélyre,
úgy viseljem, mit az élet rám sóz,
ne törjek több darabra mégse.
Múltnak tarisznyájából visszakacsint a régmúlt,
a büszke fiatalság, mely oly gyorsan elmúlt,
dalos, vidám, csillagfényes, hosszú éjszakák,
miket átélni maga volt a földi mennyország!
Fent a fellegekben jár Ő.
Barna hajában ezüst szálakkal
száll a széllel.
Apámmal a vurstliban, dodzsemben ülve,
Forgunk körbe, mint Don Quijote,
Egymásba mos minket a zoknik mellett
A kerti rozsdás centrifuga.
Nézem az öreget...
Arcán az élet barázdái,
miket az időtől kapott.
Ráncai mélyén lapul, mit megélt
és amit hagyott.
Vágott seb, szakadt hús,
Megfeszült végtag, mely hiába húz...
Nyárfa ágán aranylevél,
vakít a fény, földig leér.
Kéklő hajnal hagyta még ránk,
űzött fénytől gyulladt a láng.
Széken ülök az esti hűsre várva...
balkonról virágot figyelgetek,
reá gondolok rég halott apámra,
kinek korához már közeledem.
farmer, póló, bőrdzseki és whisky,
az éjszakák, a lányok, és megírni
minden ócska hisztit, majd felsírni
és kinyírni, amit át kell írni.
Emlékszem nyár volt
Oly meleg nyár
Én és te álltunk
A kiskapunál
Egymást néztük
Oly kedvesen
A nap csak sütött
Ránk szerelmesen...
Lassul a vén szívem,
alig-alig hallom.
Zenél valamit bús,
mély hegedűhangon.
Öreg ember tipeg, csoszog,
ballag lassan a szigeten,
aszfalton a botja kopog,
áthalad platánligeten.