Versek az öregedésről
Vihar jár a nagyvárosban,
Csalogányok áznak-fáznak,
Nem zendül taps, mióta
Otthagyták a színházat.
Álmok útja ködbe vész,
az időm lassan lejár...
Mögöttem marad a sors,
a végtelen csendje vár.
Ma sem jön az álom, de még a néma sötétség sem.
Kitekert nyakkal fekszem az ágyon, és unottan vakarom a fejem.
Felváltva nézem a tv és a modem piros fényét,
várva a csodát, hogy valami változást hoz az életembe.
Ki lehet az a ráncos ember a tükörben?
Nem ismerem!
Vonásait nézve rokonom,
szegény, hogy megöregedett...
Tükörbe néztem, és nem ismertem magamra,
öregembert láttam, ki visszasír a múltba.
Mint ahogy a felhők fent az égen,
úgy gyűri ránc az öreg arcomat,
ahogy a Nap simítja felhőket,
szeretve öleli jóságodat.
Idősek támasza
Nagyváros kórháza
időpontra fogad,
mindenki maszkjában
áll "ritka sorokat".
Mindennap tükörbe néz az ember,
S látom az ősznek gyorsuló lépteit,
Belátom, minden elmúlik egyszer,
De sulykolom a szép élet érveit.
Hemzseg az utca, a vének rohangálnak,
a fiatalok szerint csak egy helyben járnak.
Én is állva rohangálok, várok a soromra,
mert...
a patikus jó ember, sohasem goromba.
Áll egy templom a kis domb tetején,
Körötte rég elhervadt a vetemény.
Elhagyták régen, az enyészeté lett.
A zord idő játszmáján ő vesztett.
Hatvannégy éve úszom az árral,
menekülnék, de sodor magával.
Néha lehúz a bűzös szennyáradat,
aztán valaki átölel ott lenn a víz alatt.
...a születés, a földet érés.
Szülém pólyát hímzett,
örült: Végre megérkezett!
Betegen
Az ágyamon fekszem,
Az ablakot nézem,
Esik az eső csendben,
Elmossa a régi emlékem.
Elégia
Jaj, az ősök felkiáltanak
Bennem élő, örök sejtek fájnak, zokognak,
Most vajon melyik ősöm irányítja tetteim?
Melyik ősanyám, ősapám szólít
Álmomban csendesen,
Pihen az éjszaka is,
Bennem élő, örök sejtek fájnak, zokognak,
Jaj, most az ősök kiáltanak...
Szerelmet remél, de könnyeket csal...
Szerelmet remél, de könnyeket csal
szemére minden, hová beivódott lénye,
melegsége, fénye, mely vaksötét éjjelen
izzik s nyugodni nem enged...