Versek az öregedésről
Nem tudhatjátok, milyen az,
ha még Ámor nyilait vágyja a szív!
Az ember feledi korát, bőre ráncait,
mert szíve fiatal, még szeretni vágy!
Kapaszkodnál a fénybe,
le lelked legmélyére,
hová nem érhet el semmi,
mi árthat vagy fájhat,
ha eső mossa a tájat,
le, csak le a mélybe,
a teremtő lágy ölébe,
ahol elkezdődött...
Az Univerzum legcsodásabb
Bolygója e gyönyörű Földünk.
Fentről kék s zöld színben pompázó,
Arany fénysugara szikrázó.
Játszanod most kéne még!
Utcák porában mocskolni ruhád,
s kövükkel bátran törni ablakot.
Most kéne még újra játszanod!
Mikor, mit és hogyan kérdezzelek:
szavaidban hogy egem mérhessem,
szavaid hogy engem mérhessenek?
Napfényben fénylett a szelíd, kék ég.
Madarak szálltak körtefád felett,
megpihentek a szárnyaló békén...
Magányról meditálunk...
Mindig egyedül lenni, magányba bebújva...
Este egyedül feküdni, várni a reggelt...
Éjjel rémálom... átélni, izzadni furcsa,
És a sötétben képzelni társas életet.
A 90. szülinapodra
Hogy felköszöntsék a dédimamát,
Elérted a kilencvenedik évedet,
Ezért köszöntünk tégedet.
Egy lehelet az élet, nem is köszön, tovaszáll,
sóhaját sem hallod, eloson, mint a nyár.
Elengedi két kezed, mely nem mozdul többé,
a sok remény, mely szép volt, elfoszlik köddé.
A lét sorsot tart kezében
Csillagokat napot eget
Hajnalokkal születni kell
Búcsúzni minden esttel
Mint a tavalyi hamvas alma fénye,
Úgy néz rám az eltűnő ifjúságom.
Ami bizony régen máshol tanyázik,
Múlik a tél, tavaszodik, már várom.
Imára kulcsolnád két kezed,
de megtört mindent,
mi csak megtörhetett benned,
akár zátonyra futott,
bús gondolat életed,
mi torkod szorítja...
Jó nekünk a lombos fa árnyékában
ülve a természetben gyönyörködni,
nézni a vén fák mélységes redőit,
találgatni korát, hosszú életét.
Bálintomhoz
szerelmesek ünnepén
ősz anyóka ülepén ül
Bálintkának eltűr szeszélyt
elkerül ő minden veszélyt
Keserű vonások,
fájdalomvirágok...
Gondokat hordozók,
szívembe markolók.