Versek az öregedésről
...
Búsan dalol verejtékemen a nyár.
Fel-fellobban az apró parázs bennem,
Vagy csak a napnak melege tűz be az ablakon át.
Ha majd egyszer
Ha majd egyszer nem lesz nehéz benntartani a rossz szavakat,
És semmi nem lesz erősebb, mint az akarat,
Ha majd megtanulsz élni,
És rájössz, nincs miért félni
Húsz, harminc, negyven... nagyon sok,
az éveimnek száma sok,
de relatív e nézet,
lényeg, én mennyit érzek!
Kihull belőlem a lélek,
ha elveszítelek téged,
mocskos hóba taposott...
A forró nyár megpihen
A csöpp arcocskádon,
A tél, a hűs, hideg,
Szíveden hagyod, játsszon.
Elvirágzott őszi kertben járunk
Kopár ágak közt tűz át a napsugár
Lélekben az ősszel eggyéválunk
Ahogy velünk együtt őszül a határ
Lépteink mint szívünk összehangolt
S a Nap meg-megcsillan fehér hajadon
Gondolatom a múltban csatangolt
Szerelmesen csüggtem minden szavadon...
Konyhánkban kávét főztem egy sötét hajnalon,
én úgy láttam, valaki néz be az ablakon.
De hát fent lakunk a harmadik emeleten,
rémeket látok, mi a fene történt velem?
Mikor már mögötted
kel fel a Nap,
előtted hosszúak az árnyak,
lelked mélyén régen tudod,
hogy odaát várnak?
De jó lenne újra kisgyereknek lenni,
nyáron poros úton mezítláb szaladni,
ötven fillérért egy gombóc fagyit nyalni,
jó zsíros kenyérből nagyokat harapni.
Ismerem ezt, igen, már jártam itt.
Hol könnyekben megannyi érzés szónokol,
Valós vagy csalfa okból bókol,
Merítkezem belőle. Már jártam itt.
Alkonyok ölén csendesülve dobbannak már az erek,
fáradt fémsikolyt csikarnak elhasznált kilométerek...
Levél reccsen talpam alatt,
suttog az ősz: "Ne menj! Maradj!"
Színes lombok csalogatnak,
nem sietek, nincsen hova.