Versek a reményről
Zsendül a fű, szellő libben, álmos varázs ébredez`,
csöngettyűszó bársonyhangja csodálkozva révedez...
Még sötét van, de virul az ég,
Színesedik, de alszik még.
Rózsaszínbe öltözik a táj,
Álmom már a felhők fölött jár.
Nem tudhatom, mi vár rám, látok - e
még felém hajló hamvas orgonát,
kelt-e reggel a fákon a rigó...
Mindig csak várunk...
Remélve szebb jövőt, így élünk.
Későn ébredünk rá, tévedtünk.
Elszálltak az évek, nem is éltünk, csak várunk,
Közben elvesztettük szeretteink s tán` társunk.
Omlik a tér, bátyáim.
Omlik az élet, omlik résein,
A fájdalom ajtaján át
Lép ki a semmibe,
Hajnalán gondolatok teremtésének,
Semmissé téve reményt, örömöt...
Életemben eljutottam a mély végére.
Most úgy hiszem, nincs már ennél lejjebbre.
Gondolj életed sajgó fájdalmára,
mikor nem volt benned egy csöppnyi hála.
Árnyékhálórajzok szobám falán.
Megfejthetem titkuk egyszer talán.
Megfejthetem végre, miről szól az éj,
mikor csendesen zizzen a holt falevél.
Keserű a ma egyszerű mivoltja,
Ma egy éve hunyt ki szívem ékes csillogása.
Egy éve, hogy szavad már nem szólít,
Tudom, elcsépelt, de úgy érzem, elveszek.
vad világba érkeztem
szelíd lettem
beléd szerettem
Kilesni kár volt az ablakon,
tudhattam úgyis, hogy azt kapom:
gomolygó szuflé szürke fákon...
Fagyott falevelek a házak előtt parlagon
Te vagy kire vágyok én már oly nagyon
Meleg kezed szívemhez emelném
Ha nem fagyna jéggé szívem meg is tehetném
Érezni akarom, hogy libabőrös leszel az érintésemtől,
Érezni akarom, ahogy megremegsz a vágytól...
Az élet nem mindig habos torta,
Mondta a bohóc halkan és búsan.
Majd letörölte az édes masszát,
Amit mások nevetve dobtak rá.