Versek a reményről
Szeressétek egymást!
- suttogom csendben...
Bizakodom egyre
Vak rémületben.
Maradnék már végleg...
Kedvem visszamenni nincsen.
Testem megy csak távol Tőled,
utolsó sóhajában marad itt lelkem.
Talán emlékszel arra a kisgyerekre,
a megörökölt, fűzött imakönyvével
ott ült dideregve, összekulcsolt kézzel.
Nálad járt minden este...
aki annyira hitte, minden őszinte.
Eljön a hajnal, álomnak vége,
pedig ott tiszta az ég,
amire gondolsz, azt el is éred,
megvan rá minden esély.
Valaki, tán az ősz átsétált a kerten.
Bámészan megállt a hársfa alatt.
Mélázva tépett egy-egy levelet,
majd szórakozottan továbbhaladt.
Ha kómában volnék
Úgy szeretnék egyszer
Álomba zuhanni,
Csak talán egy hétre
Kómában maradni.
Még egy új remény, csak te és én.
Mint egy megfakult, régi kép.
Hevesen járja át szenvedő szívemet,
mégis tudom, hogy nincs már velem.
Majd én úgy szeretnék meghalni, hogy éljek,
a lelkemet adni a szent öröklétnek.
Addig még másokért igen sokat tenni,
Embernek és Úrnak a szolgája lenni.
Ami fájdalom ért engem,
Az a rengeteg gyötrelem,
Végignézni szenvedését,
Sajnos ebből állt másfél év.
Lélek
Valahol, ahol élünk,
Lennie kell egy helynek,
Mely oly nagyon csendes...
Valahol kell e létnek
Oly sejtelmes kis rejtek,
Ahol mindent elengedhetsz.
A sóhajok, mint lelkek, szállnak a Földről.
Az Úr mellkasán millió jaj dörömböl...
Borongós ma az ég, esni fog talán.
Nem vonul át napsugár a ház falán.
Őszbe forduló álmos, bús most a táj.
Nélküled ez az egy nap is nagyon fáj.