Versek a reményről
Kis unokám nevetése
Mutatja, hogy nincs még vége
A világnak, bárhogy halnak
Az emberek, s a hatalmak.
Ha a Nagy Istenünk szerencsét is adna,
összekötné sorsát drága, jó Magyarnak...
Nemrég még szép volt ám ez a nagy világ,
emberek vidáman mondták az imát,
most pokolból szórják széjjel az átkot,
gyűlölik, nemcsak ki minden bajt ránk hoz.
Ima az emberekért
Sorba pakoltam a koporsókat,
bennük fekvő örökre nyugvókat.
Ti nem fogadtok nekem sosem szót,
hát elveszem tőletek a sok jót!
Tegnap még utazásokat terveztünk,
irodalmi esteket, születésnapi bulikat,
közös kirándulásokat a hegyekbe,
egy színházi előadást is nagyon vártam,
aztán egyszer csak mindent elsöpört
a vírus. Nem csak a testbe, de a lélekbe
is beköltözött.
Magnólia fürdik tavasz fényében,
formálódik a pillanat csendjében...
Te, azok a háztetők,
cserép hátán cserép,
rozsdafoltos ereszek,
giccses netán, de szép!
Betegség az országban
Ablakon kinézve
Fehérséget látok.
Az ország felett
Sötétség lángol.
Egyszer véget ér ez is
Egyszer kifullad a gonosz.
Tavasz van, s a Természet
Bogár, madár vígan toroz.
Kisautó, rokkant dinó, lego-hadsereg,
egy kártyavárból néhány gyűrött lap:
Kuka mélyére selejtezett játékszerek,
s az új kedvenc a polcon helyet kap.
Mi történt? Hogy fakultam így meg?
A boldogság szemem előtt lebeg,
De én csak lehunyom a szemem,
S várom, hogy lejárjon az életem.
Vöröslő fényével száll le az alkony,
Szárnyát bontogatja a szellő a parton.
Bánatos lelkemet forró tűz járja,
Szemeimből folyik a könnyeim árja.
Hagyjuk a fákat virágba borulni,
a szerény ibolya tudja a dolgát.
A természet rendje az évszakváltás,
emberi kapzsiság a mellékhatás.
H. G. Wells "War of the Worlds" c. regénye után
A legkisebb élőlény
Egy vírus
Amely könnyedén áthatolhat
Az állati és az emberi testen
Minden létező sejt falán,
Tán ez lenne a Világok Háborúja?
Most rideg kéz-meleggel
ölel a természet karja,
szívében tűz helyett hideg...
kellemét ontani nem akarja.