Versek a reményről
Sírok éjjel és sírok nappal
Szövetkeztem már a pappal
Mert nélküled alig bírom
A párnámat is telesírom
Mindjárt vége, ember!
Ködös lett az idő mára,
Vihar ült a láthatárra,
Eltűnt a Nap a horizonton,
Sikoly hallatszódik a fronton.
Az a bizonyos "Erőltetett menet" még mindig tart.
Igaz, már nem úgy mozog a láb, mint régen,
De az élni akarás még most is, még mindig hajt.
A Földünk...
Odakint már szürkül,
Lámpafények égnek,
Csillagok ragyognak,
Gondolkodom éppen.
Az élet szomorú, száraz ágak ringnak,
lelkem bánatos, nem találom a szádat,
támolygok az utca kockakövezetén,
kereslek mindenhol, eldobom verseim.
Messzire húznak az árnyak, a rémek.
Felednék végre minden könnyet.
Hagyom, hogy sodorjon az ár a part felé.
De meddig menjek szembe szél felé?
Nehezen bírom a csalódást
Miért hiszem, hogy holnap szép lesz,
talán az élet új reményt kelt?
Nem változott meg semmi, senki,
így kell már mindent elviselni.
Téli fagy ropja táncát,
szél süvölti énekét,
csillagfényű, havas úton
vacogva, fázva jössz felém.
Egyre zaklatottabb, nem
bírja már várni a pillanatot.
Küszködik elnyúltan,
csakhogy végre ideérjen.
Nincs para
a félek a mától csak holnap lesz
így ma marad a kétség
hogy mit írtam vagy tettem
Dermesztő télben fagyos az este,
dideregve felcsillan a Hold teste,
csendbe burkolózik minden mozdulat,
lelkemen szorong számos gondolat.
Esik az eső. Elmossa a szemetet,
Ami már kiszáradt, útjára engeded.
Bimbót hoz a rózsa, szebbet és más színűt,
Tisztábban csillog az út is mindenütt.
Lennék eső,
Lágy, csepergő,
Arcodon átsuhanó
kóbor szellő.