Versek a reményről
Feléled bennem a tél.
Hangosan kiáltja újra.
Egy szépséges ünnep.
Tele pompával, milyen áldás.
Ez már az ősz. A nyár
Színei a ködbe bújnak,
Én sem látszom többé újnak,
Akár egy régi zsoltár.
Egyszer hiányoztál, és azóta is nagyon.
Minden pillanatban te vagy a nappalom.
Reggel te vagy az első gondolatom.
S este az utolsó, mikor álmodom.
Vaságyhoz láncoltatok,
nem látom, érzem bilincseim
és körbe táncoltatok,
de nekem nincsenek kincseim.
Egyszer lehet,
Hogy kiszárad a kis tó,
S utolsó párás lehelete
Semmibe illanó
Könnycseppként száguld
Távoli csillagok közt,
Egyszer lehet.
Igéző szempárod sok mindent sejtet,
Lelkem húrjain egy parányi hang felsejlett...
Zománcozott óvatossággal,
Hajszálvékony készülettel
Gúnyolódó, görbe láng vall,
Hanyatló képmásod rémületlen.
Itt fölösleges már minden szó,
menni kell, meg nem állni,
ha a bizonytalanság fájó sebet üt,
a szív nagyon tud fájni.
Elszállnak az évek,
s nem tudni, hogy mit hoz a jövő.
Béke legyen velünk,
s kit szeretünk, legyen
mellettünk!
Fekete fátylával
Mindent - eget,
Tájat takar az éj.
Sötétség fenn,
Lenn, mint milliónyi
Ezüstfényű csillag,
Szórja szét fényét
Az út mellett...
Több emberséget kis életünkbe!
Több gazdagságot a szegénynek!
Több bátorságot a gyávának,
Több hitet a bizalmatlannak!
Nem akarok mást,
csak kicsit boldog lenni.
Elfelejteni a szomorúságot,
vidámabb lenni.
Bölcs tanácsok egy tanácstalantól
Megkérdeztem magamtól, hogyan is folyik az élet.
Ha most születnél, mit mondhatnék neked,
Hogyan is kéne élned.
Aztán rájöttem, hogy a legrosszabb tanácsokat választanám,
Ha az élet kacifántos szimfóniáját magam boncolgatnám.
De azt hiszem, mégis meg kell tennem,
Csak ebbe a szedett-vedett versbe rejtem.
Álmos kis csillag köszönt az égen.
Szépen pislákol a hold fénye.
Lassan elhalkul, és veres fényáradat köszönt.
Már a nap is hét ágra süt reám.