Versek a reményről
aprócska élet a sors kegyetlen
tépi cibálja eresztékeit
kicsike fiú nem ő az egyetlen
a sors belemélyeszti körmeit
Oh, igen, már megint te kergetsz engem, csalfa Mámor,
Hiába bújok el, mindig kiragadsz a homályból.
Színpompás erdei virágok,
melyekkel szíved körberakok.
Érintés, akár a tavaszi lágy fuvallat,
fénylő tekintet, mi néked sokat mondhat.
Csak azt a kicsi rózsaszín felhőt,
csak azt szeretném megérinteni...
azon a pihe-puha fodros bárányfelhőn
szeretnék továbbutazni,
a viharfelhő szélén gondoltam elsuhanni...
a naplementét a horizonton valahol
szeretném szemembe befogadni.
Véget ért egy játék, egy távoli,
Egy gyönyörű, egy gigantikus.
Álmokkal játszó világ,
Álmokkal élő, remélő, egy emberi.
Sötétség uralja az egész égboltot,
de mintha egy kis fény megcsillanna.
"Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom"
Üres tekinteted a múltadról mesél.
Nem volt anyád, apád, akiben higgyél.
Nem volt testvéred, aki olykor megvéd.
Nem volt barátod, aki odaáll melléd.
Eléd bukott végre a csodálatos lehetőség,
De kezed mégis leszorítja a gyáva tétlenség,
Térdre ereszkedve itt kúszik előtted a porban,
Várja, hogy mint a pillangót, gyöngéden elkapd.
Hallom a távolból a dörgést
Süvítő szél okozta kiszáradt fadöntést
Villámokat szór a fekete felhő
Közben a szellőből egy orkán felnő
Sok az ember, kevés az emberség,
Elveszni látszik minden, ami szép.
Ne csüggedj, ember! Megújult a remény,
Eljött a pártfogód Pünkösd reggelén.
Örülni, nevetni, gond nélkül szeretni,
S ha tudnám, hol lelem, a nyomába eredni.
Meglehet, itt van karnyújtásra tőlem,
De hittel hiszem, még időben elérem.
Megfakulnak már a fák - szürke fejre tűz a nyár.
Nem kacsint pár szép leány - megnyugodni tér a vágy...
Szenderedne már az álom itt a léthatáron,
hol csak lopva lép a lélek tépett téli tájon.
Egy napon, mikor tudni fogom, hogy ki vagyok,
Egy élet követi majd, melyben megakadok,
Egy élet, melyben remélem, megmaradok,
És sötétség helyett nagyokat kacagok.