Versek a reményről
Most itt ülsz a széken görnyedten, mosoly nélkül.
Szemed távolba mereng...
Csak úgy vagyok,
Nézzél szerteszét,
A világ nagy embere
Foszlik keservén.
Le kéne ülnünk a tűz köré, mint régen
Le kéne ülnünk a tűz köré, mint régen,
hallgatva zsarátnok és egymás szavát,
a tűz köré, mely fölemelt minket,
kitárva parány s mindenség kapuját.
Átmeneti állapot
Megnyugtató érzés újra veled lenni.
Minden áldott reggel melletted ébredni.
Már majdnem elhalványult ez az érzés bennem,
Hogy a közeledben lenni, ami boldoggá tesz engem.
Hamvas árnyad kéke lobban,
magos fellegekbe néz
a szárnyad,
lelked, mint egy tűzről pattant
hamufelhő, éje csak úgy
árad.
Mi mindig kísér utamon, nem holmi nyeremény,
Nem más az, mint az Örök Remény.
Kínzó éhség, halovány remény
hajszol haza. Apám fut elém...
Csodálkozol, miért csüngök szavaidon?
Mint egy betanított kutya, ki csaholva
vágyik egy simogató szóra, s várja,
hogy te adj pacsit. Mondj kérlek valamit,
ne várj arra, hogy elbicsakló hangom
artikulálatlanul fulladjon sűrűn
szitáló könnyeimbe. Mondj valamit,
ami emlékeztet még arra, hogy élek...
Bő hét évtizedünk...
reménységben élünk.
Üdvös békességben,
rőt ősz sűrűjében.
Néhány gondolat a beszédterápiához
Melegséggel tölti el szívem,
Ha látom a beszédpartnerem.
Ki már a traumából javult,
Munkaváltással, de boldogul.
Nem mondok ezzel semmi újat,
az vegyen
fel a figyelőibe, aki még nem
unhat.
Ne haragudj. A szív dermedt volt,
a lelkemben kósza imák,
s az élet csalóka, ködös folt,
ne haragudj. Az én hibám.
Egy igaz Édesanya sohasem feled,
ragyogó csillagokból ugyanúgy szeret.
Befogad az erdő,
lassan elszendergő,
búcsút intnek nyárnak
széllel lengő ágak.