Versek a reményről
Dacolva a korunkkal
Újra együtt vagyunk hát.
Keressük a hangokat
És a szilvapálinkát!
Amikor a bánat pohara kicsordul,
a könnyek lelkünk mélyéről előtörnek,
keserűség kelyhe boldogságot koldul,
reményünk fényében ragyogva gördülnek.
Amikor majd magadhoz hívsz,
hogy számot adjak neked, Uram,
adj időt, hogy elgondolkodjam,
mi jót tettem, merre vezetett utam,
s a lelkem, ha majd felszáll, mint a füst,
mint kohóban hétszer megolvasztott ezüst,
talán akkor e porhoz tapadt lelkem
megkönnyebbülten felsóhajt a Mennyben...
Tél van... sötét... csend... és kevés hó,
de patyolatfehéren erősödik ott legbelül a fény.
Fényes, csillagos éjszakán
szép álmaiban jártam ám.
Álmaim közt volt jó is, rossz is...
Nézz a lábad elé!
Egyedül vagy
Sötét erdőben,
S kezed szétfagy
A hóesőben.
Mondanám, hogy könnyű lesz,
De nem akarlak becsapni,
Aki ennyi mindent átélt,
Az nem tudja így feladni.
A múlt megtör, de közben tanít,
a jelenben élni kell, ami néha nehéz...
Remény, kérlek, soha ne hagyj el!
Légy velem, ha a földön mászni, ha magasan szárnyalni kell!
Nem kívánok nagy dolgokat,
Béke legyen a családban,
Az országban s a világban,
Nem kívánok nagy dolgokat.
Rímek, hogyha szépen csengnek,
Zenét adnak a jó versnek.
És ha benne tűz is lészen,
Átment minden bajon, vészen.
Mindenkié
Kicsit egyedül vagyok,
Talán minden fáj.
És kicsit sem haladok,
Nincs olyan, mi kitár.
Szeretnénk egy jobb országban
élni,
ahol a béke, szeretet összetartja
a feleket.
Nem merek belenézni,
Bizonytalan, amit látnék,
Ijesztő mindentől félni,
Hiába jó a szándék.