Versek a reményről
Mocskos arcát kinéztem magamnak,
látszott, benne csupa értelem.
Kísérte fény a kisírt szemét,
a tegnapi koldulás sérelmei jelen.
Reméltem, hogy egyszer a régi énem
Nehezen, valahogy, de visszaszerzem,
Reméltem, bár mondták, többé nem lehet,
Le kell, hogy mondj róla, el kell, hogy engedd.
Magányomra húzom paplanom,
miközben a fejem a párnába nyomom.
Elfojtom magamban a szót,
hogy kitűzzem végre a fehér zászlót
az érzelmeimmel szemben.
Kietlen puszta kiszáradt füvén egymagam fekszem,
Lassan tűnődve, mint egyetlen költőm reménytelenje.
Elgyengült testem nézik az aprónak látszó csillagok,
Egyre visszatekintve nem látom, hogy fényesen ragyog.
A magam okozta csend, ami talán engem is megért,
Csendem, mi szó nélkül hallgat, már nem remél.
Ne a múltat sirasd meg,
Hanem a jövőt tervezd el,
Lelkedben élnek ők oly sokan,
Veled vannak jóban, rosszban.
Az élet értelmét
a szerelem adja,
ki ebben önzetlen,
mind visszakapja.
vágyakozás
Hazakívánkozik a lélek,
Mert elfáradt
És megpihenne.
Megfáradt a földi léttől,
És elege lett az ittléttől.
Szívemhez nagyon közel álltál...
Kedves Barátom voltál...
Legalábbis én Barátnak éreztelek,
Olyan sokszor kérdeztelek...
Szeptemberben már hűvösek a reggelek,
A harmattól könnyes rét lassan ébredez.
Zöld ruháján még virágok nyílnak csendesen,
A felkelő nap melegétől elégedetten felnevet.
Egész életemben
vártam a csodát,
vártam, hogy szép lesz,
és velem tart a boldogság.
Elindulnék fel-fel a végtelenbe,
madárszárnyon is jó lenne a szélben,
vagy lebeghetnék csendesen, mint egy hang,
és szólnék, mint egy szép hangszer.
Vágyakozva nézek fel az égre,
Az éjszaka festette feketére.
Apró kis csillagok szikrája villan,
A nappal emléke gyorsan elillan.
Az átkozott mondat,
amely elhiteti velem,
hogy lehet még te meg én.
Bárcsak ne tenné...
Vajon fogok-e még megszületni
Erre a világra?
Fogok-e majd emlékezni az
Elkövetett hibákra?