Versek a reményről
Nyár van, szívem mégis fázik,
egyszerűen valami hiányzik.
Hiányzik az életemből egy kéz,
egy kéz, mely segítőkész,
s megmutatja, merre menjek,
ha gondjaim körbevesznek.
Temetőben
Szürke mező mindenfelé, mikor ide belépek.
Tudom, hiába jövök felétek,
ti már nem
hallotok engem.
Senki vagy és minden,
Mocsoktól bűzlő kárhozat,
De édes, jázminos áldozat
Oltárán a fénynek, melyben
Megreked az élet félszeg,
Didergő lábnyoma.
hol vagy?
mikor csak árnyékom és én vagyunk
a málló vakolaton ráncaim kisimulnak
s a recsegő padlón táncot ejtve
kínjaim önmagam elől is elrejtem
Néha úgy érezzük, talált kincs
és ajándék ez az élet.
Kétkedünk: talán van, talán nincs,
vagy a szív kakukkja téved.
Ha az álmaink
Beteljesülnek, vajon
Elégedettek
Vagyunk, vagy gyorsan más szép
Álmok felé haladunk?
Négysorosaim...
Elmúltak végre a zord idők, kikelet bontja színes virágok szirmait,
Új életet hoz a tavasz, megfáradt lelkem belőle talán új erőt merít...
Lassan megtelnek életem lapjai,
ölelő emlékek múltam rabjai,
szúrágta percek a tűnő időben,
vállukon csak hitehagyott remények
szállnak fakó-kék égre, és zenélnek
valami édes-bús, fájó dallamot.
Hideg tekintete lándzsaként hatolt elmém páncélján át,
Hogy kifürkéssze vágyaim távolát. Kértem...
És Ő válaszolt.
Mondta erőnek erejével, angyali bájjal,
S mit csak Ő tudott, ördögi gonoszsággal.
A Téridő, e Végtelen, rácsos abrosz
vágyakat gyújt, hűs fénye sebesre karcol,
érzéseknek gyöngyöt gurít, asztalt terít,
s rég kihunyt ragyogást volt csillagból hevít.
Ha glória helyett
töviskoszorút viselsz,
és Júdások hada vesz körül,
ha a felhők felett
nem látsz Napot,
és leroskadsz tehetetlenül,
ha a hit elhagyott,
és magányos vagy...
Egyszer véget ér az idő,
De hosszú még a jövő.
Múló nyári Nap sugara az égen,
Nem láttál csodát már régen?
Mi mindig válaszutak előtt és válaszutak után
Vagyunk, ebből áll villanásnyi kis életünk.
Mindig választani kell, mindig van választás.
Tavasz felébredt,
csendben viháncol,
sokszínű réten
pillangó táncol.