Versek a reményről
Túl sok a múlt bűne, de milyen csodás a kegyelem,
Eltörölte azt drága vére a Megváltómnak a kereszten.
Ha dicsekedem, akkor csakis a gyengeségeimmel,
Hogy Isten ereje engem teljes egészében betöltsön,
A szívemből gonoszság és hazugság mind eltűnjön.
Remény oson a fák között,
lenge szellőnek öltözött.
Nem tudom, honnan költözött.
Lebegett ég és föld között?
Kopott ruhám leveszem,
múltam búja hadd menjen.
Elnyűtte az évek súlya,
ad helyette Isten újat.
Hiába van nyár, ha szívem már fagyos,
Becsukódtak rég az ablakok.
Lelkem ajtaját belepte a magány,
Az egész létem gúzsba kötött homály.
A bolygók ma egy sorban a csillagos égen,
Több száz évvel ezelőtt láthatták így, régen.
Közös gravitációjuk erős lökést ad,
Ingadozó bolygónk így lendületet kap,
Tengelyéből kibillen, pólusait váltja,
Eltűnik az eddigi életünk világa.
Este van, az utca csendes,
Nem jár arra egy lélek sem.
Szinte hangtalanul lépkedek,
Fülemben szól egy régi zene.
Mindig azon törekedtem, hogy neked mindig jó legyen,
de te nem becsültél meg, így hát eldobtál, Kedvesem.
Ahol az angyalok hárfán játszanak
Kék égen kék madár
párjára rátalál,
hűséget esküsznek,
nem válnak soha el.
Amott a járdán sétáló emberek,
Napsugarak melengetnek, ablakomban merengek,
Magas nyárfákon fekete károgás,
Szívemben nehéz búsulás.
Egyszer minden vihar véget ér,
és a napfény újra visszatér.
A szél sem tombol örökkön,
túlleszel vészterhes időkön.
Mindennek vége. Kész vagyok erre az évre.
Nem akartam nagy lenni, maradtam hát egy senki.
Ha jönne, ha menne,
mindig kell egy zápor.
Szél hozná, a lenge...
Leszünk-e még, mint gyermekek, fehérek
s őszinték, mint egy vízzel telt pohár?
Prófécia
Ha megbántasz valakit, azt hiszed, az nem fáj,
Valakit az utca nevelt, nem a nyáj...
A sors, ami mindent ural és dönt,
De én tudom, akik szeretnek, várnak odafönt...
A fény útjában álltam meg éppen.
S ahogy hosszúra nyúlt árnyékom
kirajzolódott a szemben lévő falon,
mint valami torz, fekete-fehér fotó.