Versek a reményről
Magányos szívem elkezdett remélni.
Oly nagyon akartam benned bízni.
Kívántam, hogy szeress, vigyázz rám.
Azt hittem, nálad boldogság vár.
Egy nap talán észreveszel majd.
Egy nap talán karodba zárhatsz.
Egy nap talán enyém lehet a szíved.
Egy nap talán boldog lehetek veled.
...én nagyon várlak!
Minden napom te legyél!
Úgy indultam jövőt várva,
velem maradsz, jó remény...
Reménykedhetsz benne, talán
Csak saját magad bánatán,
Talán csak azon múlik,
Hogy meddig jutsz el azon,
Azon a bizonyos sugárúton...
Minden elszállt,
darabokban hullik alá a mennyből.
Valami történt,
de sosem tudjuk meg, mi.
Vágyom még a napot, hogy ragyogjon.
Vágyom az újat, hogy erőt adjon.
Mióta elmentél tőlem, azóta lelkem sivár.
Te voltál számomra a tavasz és a nyár.
Ezt a két évszakot mindketten szerettük.
Együtt töltött éjszakákat nem feledjük.
Áldom az eget, hogy élhetek,
Áldom, mert itt lehetek veletek.
Boldog a szívem, lelkes és vidám,
Isten mindig meghallgatta imám.
A vízben képződő hab elszáll
A víz nem viszi tovább
Marad az álom ott ahol a hazád
Életed dúsuló habzás
Egy gyönyörű álomvilág
Nézd a habzást s engedd szabadon
Álmaid földi világát
A folyóban van egy csermelyág...
Tiszta szívemből írom e sorokat,
bízván abban, hogy megváltoztathatom a sorsodat.
Lehetsz lent a mélyben, vagy fent a fellegekben.
Élhetsz rejtőzve s futva, menekülve.
Te, ki küzdöttél már eleget,
kérlek, engedj el minden félelmet!
Bízz magadban, s szíved szavának!
A csodálatos lelked dallamának.
Akár egy csillagszóró, fogy most el ez az év,
És ezzel együtt szikrázik az ég fele most minden emlékbeli név.
Csak a szépre, szeretetre visszaemlékezve,
Az örömet okozó neveket emlegetve,
Egy percig még mosolyogva gyönyörködünk benne.
Megfogyott esztendő lepihenni vágyik,
Borospohár törött emlékeken ázik.
A múlt háláért, szebb jövőért felkiált!
Bíz` bennünk elmúlt egy szebb?... virág-gyász világ.
Hűvös lábnyomodba
lépve álmodom ma
a bús reggelt szépnek.
Bennem tüzek égnek.