Versek a reményről
Csendes eső áztatja az arcom,
Mögöttem tompa csendek figyelnek,
Komor falak között csak lépkedek,
Kövek suttognak, s én nem felelek.
Néma sóhajok ülnek vállamon
Francovilla tűztornyából nézelődöm
Megtört fény spórol a lépteivel,
árnyékokban botladoznak a kerékbe tört, friss padok
és a matt lámpások.
Szeretlek! Szerelmes vagyok mindenbe, ami Te vagy!
Úgy szeretlek, mint nyári égbolt a csillagokat!
Beragyogod a sötétséget, nekem is irányt mutatsz,
Nem tudom, mihez kezdenék, ha nem követném utamat.
Egyszerű
Könnyes, bánatos, bús szemem,
Uram, ma Hozzád emelem.
Te vagy egyedüli remény.
Veled az élet sem kemény...
Szívem oly sokat remélt
csüggedten, hitehagyottan,
boldogságot keresve szüntelen.
Még egy utolsót dobban.
Engemet elcsábítottál,
nem kellettem teneked,
bíztam benned, talán tudtad,
fogtam már pár egeret.
Mikor azt hiszed, mindent elvágtál,
Jön egy fordulat, s minden összeáll.
Azt írtam lezárult bennem egy fejezet
Újrakezdéshez viszont épp ez a fedezet
Mert ha eluralkodik rajtam a csüggedés
Erőt veszek magamon mit úgy hívnak éledés
Csodálatos az Isteni szó lelkünknek,
Boldog lélek minden nap énekel.
Éjfél után
felébredtem,
jaj, de soká lesz reggel!
Masírozik
dübörögve
gondolatom sereggel.
Vannak emberek,
akik olyan sugárzóak,
mint egy világító lámpa,
jelenlétükben ösztönösen
jól érezzük magunkat.
Téged kereslek minden dalban,
Lágyan hullámzó sóhajokban.
Megváltást hozó imáimban.
Esőben, szivárványnak színében.
Néha az idő sikítani tud.
Vársz a jóra, de az idő csak fut.
Várni, mindig csak várni reménnyel,
Bízva lelkedben Isteni fénnyel.
Sötét az éjszaka,
a csillagok vígan ropják táncukat.
Síri csend honol...