Versek a reményről
Halkul a dallam, hallod-e?
Gyengül a szívem, érzed-e?
Elfárad egyszer, s végleg megáll,
rideg csended akkor majd fáj.
A kanyarban kisiklott az élet,
boldogsághoz elfogyott a bérlet,
fájnak a végzetesnek hitt hibák,
nem segítettek a kérő imák.
Mikor lehunyom a szemem,
megremeg a csend,
mikor lehunyom,
Ő vár Rám odabent...
Ez a nap az újjászületés napja.
Mondhatni úgy, az ember saját reneszánsz pillanata, egy új ciklus kezdete.
az élet keresztjeinek ellentétei
őrlik a lelket
a szenvedés torzítja a jellemet
a feszület közepén kiáltok
bújj ki, lélek
szabadulás rózsája integet
itt a tér és idő összesimul
szabad utat kap...
Feltört újra, mi megtört útja az életemnek,
Velőt rázó s megalázó énje ez a létezésnek,
Remegő lábak, hogyan álljak, erős rémképek,
Letört szárnyon, halotti ágyon az érzések.
Valami nincs rendben, hisz látom,
Pedig nekem te jelented a világot.
Valami megváltozott köztünk, érzem,
És te nem is tudod, belül mennyire vérzek.
Nem, nem, nem leszek zombi,
nem fogok a birkanyájba besorakozni.
Nemcsak alszom, eszek és dolgozni járok,
én még mindig a szerelemre vágyok.
Küzdj és harcolj
Vigyen el az ördög de a szívem az Istené
A szeret és béke a szívemé
Testvérem küzdj és harcolj mindenért
Befelé fordulva csak állok némán,
nincs, ki jókedvre derítsen,
jókedvem elhagyott, pedig már
látom a fényt az alagút végén.
Vágyódva nézek egy távoli csillagot,
Fényében megfürdenék végre.
Csak egy pillanat kell, hogy ragyogjon,
S a szívem örömlázban égne.
Csak annyit kérek, egy lépéssel toldd meg karomat,
hogy elérhessem a fonal végét, mely tartja álmomat.
Tudom, a szó, mi itt maradt kimondatlanul,
nem szállt el végleg,
mert mikor itt lesz visszatérted,
az ajkadról lecsókolva újraéled.
Fehéren tűz és éget,
Szélcsendben perzsel a Nap,
A falevelek felettem
Tikkasztóan lehajlanak.