Versek a reményről
Ha kedves vagy és bátor,
Ha szimpatizálsz magaddal,
Ha elhiszed, hogy ezzel áldod
Vonzalmad a szavakkal
Csak egy csillag volt...
Egy a több ezer közül!
Valaki számára egyetlen
fény túl az égen... Néha figyelték őt.
Ha búsul a magyar,
Gondját néha szesszel oldja fel...
Pofonokat kaptam,
de élni abba nem hagytam,
Vitt tovább a teremtő erő,
búmat meg elmosta az eső.
Lassan vége a napnak, besötétedett,
a világ nyugovóra tért, elcsendesedett.
Gyertyát gyújtok a vak sötétben,
melegítem szívem a fényében.
Tudod, néztelek téged,
A templom előtt voltál,
Hajadat táncra kérte a szél.
Ádám és Éva
Ádám
Tavasz volt, szép, virágos tavasz,
Szellő lebegtette meg a hajad,
Olyan voltál, mint egy látomás,
S tudtam, te vagy a végső állomás.
Ó, Teremtőm, mit vétettem,
hogy kezed vetted rólam?
Most itt állok elveszetten,
hitem rendült a szóban.
Minden embernek van birtoka,
talpalatnyi föld a jussa.
Enyém-tied között Univerzumok
álmodják a felhőtlen jövőt...
mennyországot kéne teremteni,
a napi rutin legyen egyszerű,
ne keserves és füstízű...
Kié a törtidő, a múlt, jelen, jövő, vajon kié, Uram?
Kié a pillanat, mi nyári fák alatt lebegve elsuhan?
Kié az őszelő, ha körteérlelő napot ragyogni hagy?
Kié az évutó, ha télbe forduló mogorvaságba fagy?
Elérhetetlen vagy,
Mint a csillagok,
De tudnod kell,
Hogy én itt vagyok,
Bármi baj van,
Rám mindig számíthatsz,
Tudom, csak játszol velem,
És hogy kábítasz...
Te
Egy dolog biztos, nem tudod,
Sírni pasiként nem tudok.
Dehogynem. Tudok. Tudod jól -
Senki sem tudja, mikor, hol...
Egyre csak merülök, úgy érzem, összeomlok,
A lakásban járva-kelve csak csetlek-botlok.
Fejemet leszegve mormogok, imádkozom, kérek,
Balszerencsés időszakom bárcsak véget érne.
Tél szele sürgőn zizzen az ágon, reppen a lejtőn,
múlik az ősz is, utánad vágyom, fázom az erdőn.
Hangtalan réten itt fogom csendben lelked kivárni,
harsonák szólnak, lépteid nyomán fogom bejárni.
Szemem világa, kérlek, el ne hagyj!
Mi lenne nélküled velem?
Parányi hangya, méretes varangy -
Mi lesz, ha észre sem veszem?