Versek a sorsról
Mostanában az éj sötét,
nincs annyi fény és csillagok.
Hiába éltet még a lét,
valami lezárulhatott.
2.
Lopott pillanatok - motelrapszódiák
fülledtségében ül, mint egy nebáncsvirág,
csatakos hűsége fürdővízben ázik,
szappanillatú csend - buborékba vágyik -...
karcok a térköveken
szobrok támfalak bélletes kapuk
árnyékod késve követem
de szembefordulsz s az ellenfényben vakud
a fehérnél is sápadtabb árnyalat
mint lejárt szavatosságú joghurt
a szenteltvízben libegő ázalag
témánál vagyunk és csak feszíted a húrt...
Mikor elmegyek, bocsáss meg nekem,
A köveknek s nekem, mikor elestem.
Minden fájdalmat elviszek:
Kínokat, szürkületet, könnyeket.
Elnémult a szél, halkan továbbment,
Az én szívem is egyre üresebb.
Keresem, de sokszor eltipor a bánat,
Félek a könnytől, mert örökké csak árthat.
Ha kómában volnék
Úgy szeretnék egyszer
Álomba zuhanni,
Csak talán egy hétre
Kómában maradni.
Tudom, bármit elérhetek, amit csak akarok,
oly kemény vagyok, mint testemben a csavarok.
Bár darabokra törtem, s padlóra küldtek,
az első hetek nagyon kilátástalannak tűntek.
Kimondani félek:
az ember is csak állat,
- noha védett,
s hiszi, ura a világnak...
Csak fekszem némán,
Félszegen.
Hallgatok a sötétben
Gondolatban.
Levelet sodort a szél,
leejtette egy pocsolya közepén.
Sáros lében ringott a levél,
pocsolya remegő szívén -
megfodrozódva,
szerelme pöttyeit ráloccsantotta.
Sors írta
Virágos mezőknek látványától
száll, repes, vidámodik lelkem,
ez a színes kavalkád, ahogy itt
fest szebb és szebb csodát nekem.
Söröcskét és borocskát
venni kell, mert nem osztják,
kaját néha osztanak,
sorba is áll sok dagadt.
Ellátok-e addig, hol véget ér a lét,
emeletnyi álmok, a pince oly sötét,
nyomorult világ, szakadt sóhajok,
dörgő tapsviharban épp meg nem fagyok.