Versek a sorsról
Cigány vérrel magyarként megszülettem,
Vágyaim csillagát benne reméltem.
Vetett ágyakon hamis csókkal telt el,
Majd az őszi szél fújta azt is végleg el.
Az utca gyermeke,
kinek kuka az étterme,
szél hordja a postát,
és simogatja a feje búbját.
Csak úgy vagyok,
Nézzél szerteszét,
A világ nagy embere
Foszlik keservén.
Megjött az ősz kevély örömmel,
hideg csókjával szerető,
földre borult a sok szép rózsa,
karcsú szárakban nincs erő.
Úgy éltem, ahogy azt két szülém mondta:
Szorgalommal, becsülettel, gondosan.
Mégsem fizettek nekem soha annyit,
Hogy élhetnék egyszer végre gondtalan.
Szürke színű betűim... nem volt másom,
kiben igazán elpihennének ezen a világon.
Csak lapok voltak... Némára írt szavak.
Nem akartam, hogy mások lássanak.
A szónak nagy hatalma van,
Ha lelkedhez ér csodásan,
Ott lubickol varázsában,
Fényben ragyog boldogságban.
Elmentél békében, látszott a világ szemében,
ma még biztos nem felednek el.
De holnap már új hír forog a világ kerekében
ólomszín gépek betűivel.
Emlékezés
A múlt apró darabjait
Mind a szíveden őrzöd,
Ami egyszer szép volt,
Az a tiszta gyermeki éned
Itt van benned,
Hiába változik a világ,
Jó és rossz idők jönnek,
Te maradsz ugyanoly lángoló...
Létezem, de hogy minek?
A szoba sarkában pók szövöget.
A háló szép, van értelme.
De mi a célja életemnek?
Nem tudtam én azt, jaj, előre,
hogyan vigyázzak az időre,
hogy az évek sebes folyása
olyan, mint kőomlás dúlása,
és hullnak rám a percnyi évek,
míg utamon tudatlan lépek...
Hazug világban hamisak az álmok,
Keresed Istened, mégsem találod.
Talmi csillogást festesz ecseteddel,
Délibábot hiszel a fellegekben.
Hasít az üveg, szívembe mar,
Felemészt már engem e harc,
Mindenhol ott lelkemen a karc,
Némán tűröm, hisz enyém a harc.
Egy céltalan utazás
Megint mehetnékem van.
Belsőmben életre kelt
vágyvilágomnak ama fajtája,
mely eddig nem érdekelt.
Jó nagyot fordult velem.
Nem találom továbbra sem a helyem
benne, talán nincs is nekem,
honnan is tudhatnám, nehéz elhinnem...