Versek a sorsról
Csokorba fogva, vázában,
friss vízzel locsolva
jó életet ad a világ.
Aludtam parkokban, sikátorok mélyén,
voltam én a csúcson és a pálya szélén,
szerelmes szavakba foglalták nevem,
majd átkot szórtak rám, mit nem bírt el testem.
korhadó fényrácsokból
tüzel az ősz.
le-lefúj
néhány ág-hajszálat,
még játszik,
majd üzemmódot
vált a szél:
megvagdalja a sápadt fákat.
A megértés mostanában hiánycikk,
de ki megértene, senki sincs talán,
néha írogatok, gyűlnek sok fecnik,
így sokszor eszembe jut apám, anyám.
Nézem, hogy az utolsó esőcseppek
a festői szivárványon táncolnak.
Mögöttem tündököl az éltető Nap,
arany sugarai szinte lángolnak.
Beléd harapok azért, hogy lássam
megütsz-e, vagy maradsz a társam
akkor is, ha más félne tőlem,
de te szilárd vagy felőlem,
bár vérzik a karod,
akkor se engedsz el,
ha torkodat facsarom,
akkor se feledsz el...
Ajkáról szerteszét repül sok szép szó,
Ébresztő, kísérő, féltő, altató...
A kisgyereklét
Újra megtölthető, nem
Teljesen üres
Kehelyt hoz, a végtelen
Sokból a szívem alkot.
könnyes éjszakákon átremegett kezek
szorították a mondatokat a szájába
oda a fogai közé
ahová okádni járt már csak a gondolat
vagy lenyúlt a torkáig
hogy visszafelé jöjjön az élet
Széllel kelek, széllel élek.
Engem fúj, de bármerre is nézek,
mindig csak hátulról.
Sohasem szemből vagy oldalról.
Keresni téged olyan volt,
Mint akarni a lehetetlent.
Kutatni, mit senki el nem rabolt,
Akaratlanul játszva a tehetetlent.
Afrikai széllel jött a hőség,
negyven fokon a hőmérő árnyékban...
Szívem nem fekete, csak szürke gyász a fátyla.
A középkorban nem várt volna más rám, csak az örök tűz és máglya.
Árnyékok üldöznek, megállok útközben.
Nem bírok belenézni a saját tükrömbe.
Soha ne szégyelld kimondani, hogy szeretlek,
egyszer eljő az idő, és nem lesz már kinek.
Ironikus, amit jelent a neved,
Bárcsak ne én adtam volna neked,
Már a kezdetben ezzel meglopva
Mindent, ami lehetett volna.