Versek a sorsról
Paradox a pillanat,
Ahogy várakozásunk
Elillanásba tűnik át.
Cliché, ami mindig bevált.
Ballada egy szerelemről
Hiába nézek fel a csillagos égre.
Pedig hej, de vágytam találkozni véled!
Tudom, odafenn vagy, messzire elmentél,
búcsúpillantást rám még nem is vetettél.
Emlékszel, amikor ott álltál mögöttem?
Könnyes szemeimet meg sem is töröltem,
sírt a zongora is s mindenki köröttem...
Gépként tépték húsom
Marták bőröm
Két hét - még a földön húzom
Öntelt hősöm visszahőköl
Osztálytársam édesapja,
ki a szelet rég befogta,
a malomba bevonszolta,
búzát, árpát őrölt rajta.
Kezemben vagy tíz recepttel,
zsebemben egy húsz-ezressel...
Elfedték szememet a holdvilág fényétől,
Már nem látom a kiutat a békételenségből.
Ajkam reszket, szívem lángokban ég,
Mégis hideg a tekintetem, mint a téli szél.
Új magányból csordulnak a cseppek
Új zenére írt az újhold szöveget
Lassanként köhögtek a cseppek
Hová vezetsz ismeretlen szüntelen?
Tavasznak irányítottam kormányomat,
Csörgetve bátran lelkemet: Itt vagyok!
Csak mi suhanunk loholva, baktatva
Huszadik hercegként, és én ugyan meg se halok.
létezésed képzelt tükrében...
skizofrén világod
minden színe vonzza tekinteted.
Ha néha bánt is az élet,
Állj ellent, küzdj meg keményen!
Bízz magadban és az erődben,
Így lesz a jövőd felhőtlen.
Hogy múlnak, röpülnek az évek...
Ténylegesen csak akkor érzem,
ha magamból messzire nézek,
látom, mit felhőbe írt létem.
Volt csupa-fény, boldog öröklét -
köd fala rejti a bestiaálmot.
Rázza feléd minden az öklét,
nem szabad újra az útra találnod!
Tudod, hogy kell élni,
örökké remélni,
semmit el nem érni,
de még így sem félni.