Versek a sorsról
Nyújtasz segítséget,
azt jó szívvel tegyed,
tudhatod, a végén
jó Isten megfizet.
halálmadár
Fényes, fekete tollak
repkednek a szélben,
vén holló tollászkodik
a drótkerítésen.
Telnek s múlnak a napok.
Érzem az idő múltát,
Mégis egy helyben maradok.
Ne akard, hogy az legyek, aki sohasem lehetek,
lehet, téged boldoggá tesz, de én csak szenvedek.
Mikor Isten házai romba dőlnek, kezd megszűnni e világ.
Az emberek egymásnak esnek, öldökölnek, Földünkre mi vár?
Van, hogy a romokban, porban imádkozva térdepelnek,
Megesik, hogy Isten házát felújítják, az összeomlást késleltetik,
De már megállíthatatlan, egyre több, ki a bűnt elköveti.
Megbocsájtani néha könnyű,
Feledni már nagyon szörnyű.
Minden nap jön egymás után,
A hetek futkároznak a járdán.
Kezünk remeg, szemünkben tompa fény,
s nem várjuk, hogy jöjjön a fájó éj,
arcunkon milljó barázda vert éket,
de szívünkben még szeretet éltet,
várjuk, hogy az ajtó nyíljon ki végre,
hazatérjen még a szemünk fénye,
öleljen magához, kiért kezünk dolgozott,
kiért a fiatalság mindent odaadott...
Fekete özvegy jár a falon.
Hálót szöveget, nagyon nagyot.
A hangok ijesztve hatnak rá.
De félni ideje nincs talán.
A szociopata gyilkos vallomása
hiába fogott el a rendőr
hiába ácsolják a bitót
a kivégző osztaggal szembenézve...
A pillanatot megfogni,
dédelgetni, ölelni,
marasztalni, csókolni,
nem engedni tovább
egy tapodtat sem,
mint pillanatragasztó,
rögzíteni elmémben,
kiteríteni táguló...
Van az úgy, hogy senki,
S van mégis, hogy minden.
Hogy eltűnt mindenki.
Csak fel és le a liftben.
Képmások, más képek.
Rólam - Bennem - Benned.
Az örvény visszahúz,
Szubhumán létek,
Virtuális szerelmek.
Amikor világra jöttünk, mindannyian
"meggyújtottuk" a gyertyánknak egyik végét,
melynek apró, pislogó lángját nem szítva
megvalósíthatjuk életünk értelmét.
Micsoda idegtáncoltató izgalom volt
mikor kilenc hónapig
a kockarázás kínját érezte anyád