Versek a sorsról
befészkel a bordafák közé
a félelem-madár, elhal,
de harmadnapra feltámad.
bukta. az örökkétig főnixét
nem hiszed, két napig...
Fényes tükör mély arcában felragyog,
ifjúkori szemnek még nincsen ránca,
tündöklik a fiatalság arcomra,
fényképeken lehettem én oly boldog.
Fehér lovam felnyergelem.
Hátrahagyok élőt, holtat.
Éj madara, repülj velem,
vezesd útján hű lovamat.
Eljön, hogy nagyot fordul a természet,
már másképp int búcsút az ősz a nyárnak.
Rám is hat, szinte béklyót dob a vágynak -
áthatja lelkemet is az enyészet.
Elzüllött telihold
sötétjében állok,
gondolataim szétszóródva
jelentéktelen apróságok.
Mit érez a szív
...melyet elhágyott az anya?
Akit egy szerető szív, ha újra hív,
ez mit se számítana...
Nézz reá, teste, lelke egy merő seb,
legyőzte egy nálánál jóval erősebb,
kíméletlen, sok csatát nyert ellenfél,
melytől minden gyenge jellem fél,
s mely előtt az erős térde is megremeg,
s csak az áll ellen, kinek minden egyre megy,
kinek nincsen semmi vesztenivalója...
"Versszobrász" búcsúja
Emléket állítok versből,
Hóból, szélből, napsütésből,
Nálad hagyott kis papucsból,
Együtt tanult, zengő dalból.
Lassan eljutok oda, hogy a gondolat
Halott gondolatokat szül,
S mi egykor virágzó eszme volt,
Rothadó magzatként egy üres kádban ül.
Szeretnék...
De szeretnék otthon lenni...
almafámról almát enni.
Almafámról körtét enni.
Minden vágyam csupán ennyi?
Kifosztották. Nappala alvás,
éjjele semmittevés.
Lába behajlítva, mert
testének rövid az útszéli pad.
Ajándékot adtál, Uram, nékem,
S most visszaadnám neked.
Ajándékot vissza adni nem lehet,
Vagy talán tévedek?
Ifjúkori, szép, napsugaras öröm,
hűtlenül elillantál, mint egy álom,
még virrasztasz hűn, ha az éj rám köszön,
aztán elnyel a reggeli aggályom.
Az ősz olyan, mint én vagyok,
vörösbe fénylő hajnalok.
Gyengéden elköszönt a nyár,
lehet, kellemes séta vár.