Versek a sorsról
Angyalok démona,
Férgek aranykora
Tombol a tűzzel,
Tombol a jövendő bűnnel...
Fojtogat a nyomortalan penna,
Nem segít az arcodon sem flegma.
Élettelen, mint a kerti lámpafény,
Hallatlan, süket gyomorfekély.
Volt egyszer egy ember, ki magasba vágyott,
Át akart kelni hetedhét határon.
Volt egyszer egy ember, kit vonzott az ég,
Célja volt: elérni a mindenség peremét.
Fura maszka bál,
A világ most harcban áll,
Mi lesz a vége?
- A ruhád túl rövid, túl sok bőr látszik.
Nem a férfi hibája, hogy nyáladzik.
Provokatív voltál, megérdemelted.
A sorsom vak fényképész.
Nem tudja, miről készült
Az album, de most lett kész.
Vajon elhiggyem azt, amit mondasz?
Vagy egyáltalán higgyek-e még valakiben?
Átvernek, megtörnek, s a szíved kőkemény,
S lelked elhagyott.
Sors viszi, hozza, jön egy momentum,
mikor mit sem ér a testamentum,
szél hozza, viszi, leteszi végül,
őszes hajadra éveket fésül.
Mondtad - szeress!
Mondtam - szeretlek.
Mondtad - szeret
- én meg könnyeztem.
Szörnyű egy életem, mit kell, hogy megéljek,
Nappalok és éjek, kín és szenvedések,
Reggelre álmodám, új vágyaim lettek,
Lépj ki a múltból, fentről ösztönöztek.
Feszít a feszület
Már nem megy tovább
Kővé dermed a pillanat
Úszó folyó rengetegén
Tükrözi vissza arcomat
Hol is vannak ma Pálok, Péterek?
Mögöttünk szánalmas kilométerek?
Indultunk, megyünk valamilyen úton:
Ránk fér a jézusi kényszerzubbony!