Versek a sorsról
S volt-e valaha lábam alatt
egy cseppnyi valóság?
Hisz csak csillagokat láttam
nem volt ez hiú ábránd
Lásd meg bennem, milyen vagyok,
lelkemben mennyi értéket hordozok,
melyből őszinte szívvel adhatok.
"Színház az egész világ!" - ezt jól mondta hajdan Shakespeare,
mindenki játssza a figurát, mit a sors néki ír.
Ki jól, ki rosszul, ahogy tudjuk - itt nincsen kritikus -
pedig ez a darabunk már több millió éve fut.
Járványban-keltében
"És láttam: íme, egy fakó ló,
a rajta ülőnek neve Halál...".
Ruhát szabott nekem az élet,
belevarrta a hamisítatlan képet.
Járt hozzá egy adag holtjárat,
egy kulcs, mely nyitja a zárat.
Koronavírus idején
Üres papírom szavakért kiált,
tollam is csüggedten hever,
torkom sötét dalokat fabrikált,
és bús magányom leteper...
Higgyétek el, nem barátom,
nincs miért tisztelnem!
Mindenhatónak sem tartom -
mert táplál félelmem.
Gyújtsatok végre fényt
Legyen végre világos
Bár nem tudom a ragyogás
Illik-e a szomorú mához.
Remélem egyszer majd
Lesz elég eszem elkerülni a bajt
Remélem egyszer majd
Már nem idegesít a zaj
Ahonnan jöttem, ott kék volt az ég.
Ahova megyek, ott kék lesz az ég?
Egy megszeppent idős ember fohásza
A jó embert idős korig annyi inger éri,
Amiért a sors a rosszat bőkezűen méri.
Nem csoda, ha kiábrándult, nemigen hisz jóban,
Hisz a jóért életében de sokszor állt sorban.