Versek a sorsról
Ha itt az életben
téged nem láthatlak,
majd a felhők felett,
tudom, megtalállak.
Gyilkos most a bánat, mint az éj sötétje,
gyengül bennem az emberi lélek ereje.
De hozzám simulsz, szívem gyöngye,
ám ne kérdezd soha, akarlak-e?
Recseg-ropog a törmelékes kőzet,
ahogy koptatom rajta bőrcipőmet,
sétám folytatódott az árkádok alatt,
hol dicső nagyjaink neve fennmaradt.
Sorsunk alakítója
Életünk egyetlen előadás,
Taps fogadta vagy épp bukás?
Nincs ismétlés, nincs újrázás.
Ki vezérli sorsunk útját,
Tán a jósok megmutatják?
A tudatalattink szüleményei lennénk csupán,
Mely szüntelen bolyong valódisága után?
Égi szellemek által kidobott felesleg
Az angyalok kertjéből kihullott léleksereg.
De mi az?
Lehet az ember hű a hazához,
Lehet az ember hű a családhoz,
Lehet az ember hű a baráthoz.
A
Hűség
Kitartást
Jelent személy
S feladat mellett.
Átéreztem,
Megkönnyeztem.
Nekem,
Sajnos,
Már égbe szálltak
Szeretteim.
Renegát vagyok,
mindig is az voltam,
Szálemnek birkáit
mélázva számoltam.
Hétköznapok, mint régen, most is futam
a Kihívások hegyén haladva sötét égszakadásban.
Sok szekér sorsomra hagyott. Mindenható Uram,
térdre hullva kérek segítséget eme csatában.
Álmodtam.
Álmomban vitorláson siklottam.
Lágyan hullámzott a tó, mint a selymes fű,
aranyhalakkal fogót játszottam.
Süllyedő sors
Fehér korong kerül szembe szememmel.
Lágyan könnyezik, s szólít epedve.
Van barátom.
És kiáltom,
hogy... vigyázzon.
Nem hiábom.
Mire kellek másnak én, aki se nem bájos,
s közel sem szép, kicsit se vagyok csábos,
és nem igéz fiúkat bátortalan mosolyom,
lényem nem egyszerű, sokszor bolondos,
szemem pillantásától elolvadni is nehéz,
olykor úgy érzem, fél vagyok, nem egész...
Nem száll a hang, nincs gondolat,
Sötét üresség. A táj kietlen, sivár.
Nincs fény itt a nap alatt.
Egy üres jégvilág.