Versek a sorsról
Nagyon elfáradtam,
mindenem úgy fáj,
lábaim gyengék,
a terheket nem bírják.
összehordtam a terheket;
nincsen szemem, a szám tele
- súlyos csöndem kibeszélem,
nevetnem kell az egészen
Már nem látok mást,
ahogy hömpölyög a világ,
csak azt tudom már,
hogy üres a tarisznyám.
Mit tehet a lélek,
Ha nincs előtte étek?
Mit tehet az ember,
Ha nincs benne erő?
Feladtam már annyi mindent,
érzem, lassan belefáradok,
hallgattam, ha hallgatni kellett,
s én szótlan most belefásulok.
volt, hogy a csillagok
szikrázva szórták az
álmot!
Nekem mégis "A" csoda
hiányzott
hogy újraéljem minden percem
ahogy szóltak hozzám
s én csak énekeltem!
Az a csend, az a hajnali pára,
Mely rátapad orrod pírfalára.
Élt valahol két furcsa lény,
úgy ismerték őket, mint tény.
Nyomot hagytál bennem örökre,
melyet az idő vasfoga sem törölt le.
Mint padba vésett, éltes jel,
öröm és bánat pecsétje nem kopik el.
Egerben nincs oly` sok hajléktalan,
mint Pesten,
de bánatukat most magamra festem.
Lépteiket követem
kacskaringós köveken.
Elmúlt már több mint hatvanhat év,
életem végül révbe ért?
Mint egy tékozló leány, újra
Zalába bújva élem át
az eltűnt ifjúság illatát.
Szomorú létem ébredő tavaszán,
árnyakat űző remények szakaszán,
mint mágnes a vasat magához vonzza,
szívemhez azt, kit sorsa ostorozza.
I.
Jó barátaimmal egykor
indultunk vidám csatába.
Ó, rég volt boldog gyerekkor!
Van, ki a tusa zajában