Versek a sorsról
Az égben fenn, ott,
ahol táncolnak az angyalok,
és könnyű lépteiktől egy csengettyű
meg-megszólal,
ott, ahol minden fénylik és ragyog,
ott, ahol laknak a holtak...
Az esztendő elandalog,
húzza szeptember szőnyegét,
neszezve szólnak magdalok,
vágyva rozsdás avar kegyét.
Amikor először írt, nem tudtam, hogy ki, vagy mi ő...
De már tudom, hogy egy igazi Megmentő...
Ha rossz a kedvem, feltámaszt,
Írása kedvességet és megértést áraszt.
Az élet értelmét
a szerelem adja,
ki ebben önzetlen,
mind visszakapja.
Az idő csapdája
Az idő, mint homokórában a homok,
megállíthatatlanul halad előre, minden homokszem drága,
ami a jelenben szem előtt lobog,
megragadni a jelen élményeit: ember boldogsága.
Egy szerencsétlennek érzem magam,
Pedig sok dolgon jár az agyam,
Mostanság semmi nem jön össze,
Senki meg nem kérdi, hogy holnap jössz-e
Elmúlt idők margójára
Ismered-e, mondd, a hajnali ködben fázó forró vágyakat,
a mélabús, szürke esték köpenyébe ivódott fájdalmat,
padló alól szivárgó, nesztelenül surranó rém-árnyakat?
Nem volt társad, családod,
csak a küzdelem hajtott.
Elárultak, megköveztek,
túlélted, s csak ez számít most.
Harcoltam már eleget a sorsommal!
Maradok rab a börtönben a foglyommal.
Életfogytiglant kaptam az élettől...
Csak a halál után leszek szabad az érzéseimtől!