Versek a sorsról
egy időre bezárom szobám ajtaját
magamnak írok ne bántson senkit hát
a fényt még beeresztem nyitom a spalettát -
majd újra behúzom szürkén most szebb
nekem a világ
kint tomboló nyár van és sokszor
vad vihar
a madarak elnémulnak majd újra...
megérkeztem
ami előttem van
támasztja ami
mögöttem maradt
az összefércelt évtizedekből
ami használható átnézem
a többi funkcióját vesztett
vacakot végre kidobtam...
Boldogságod űzöd, robogsz sorsodnak útján,
vakmerő elméd vezet pokol országútján.
A kereszteződésben sunyin vár a halál,
gyorsítanál, lelked súg: egy életet kaptál!
Két kezed mit adhat, csak nagyszerű, mi lehet,
az mutatja meg igazi alkotóképességedet,
faekével lazítod a drága anyaföldet,
mégis kaphatsz tőle ízes, áldott kenyeret.
Egyszer volt, ki tudja, hol s mily nagyon régen,
volt egyszer egy nyílt és szorgos ember.
Családjának élt, napról napra dolgozott,
s rámosolygott a Fortuna egyszer.
Elszáll az idő,
Mint homokszem a szélben.
A szél játékának ellenállni nem lehet.
Ember vagyok, halandó ember.
Ki porból lett s porrá lesz egyszer.
Sírig tartó szerelem? Azt mondják, van olyan.
De mire jó, hogy szeretem? Élek boldogtalan.
Hibát benne keresek, biztos hűtlen, nem szeret,
S közben talán mindenről csakis én tehetek!
Megrészegült józanság,
Bilincsbe vert szabadság.
A zene üvölt, villódznak a fények,
Kiáltok, úgysem hallják, hogy félek.
Ülök a szobámban egyedül,
Megszoktam.
Tudom, ez a sorsom,
Megmondtad
Szerelem
Ne sírj, mindig ott leszek veled,
Ne sírj, mindig fogom a kezed,
Ne sírj, nem engedlek el soha,
Mert te vagy az életem egyetlen sorsa.