Versek a sorsról
Fenséges ifjú hölgy s ölében gyermeke,
anyai szeretet gyengédebb lehet-e?
Búfelejtő merengő
Nem ismerem ez érzést, talán sosem láttam,
Rátaláltam, de nem kerestem, habár sosem bántam.
Lenn, a völgyek sűrűjében
Áll amott egy ősi kút
Körbefogja dús növényzet
Nem vezet feléje út
Nekem van barátom.
Meglehet, nem is egy.
S legyen-e? Nem bánom.
és ami utána jön
Most ha könnyen hallhatod
meghallgatod a benti zajod
amit már rég nem hallottál
utoljára tán gyerek voltál
Álmából felébredt a szép természet,
a tavasz megszületett, újraéled.
Álmában szendereg kicsit az erdő,
ébredt a halomba felhordott idő!
Folyóban áramló, szüntelen szenvedés,
mely megtorkol az önmegvalósítás tengerén.
Mély ölű este,
fekete, bársony teste
betakar.
Pilláim alatt, távolból
fested álmomat.
Vannak, akik hisznek a jóban.
Vannak, akik élnek, csak rosszban.
Vannak, akik biztán hiszik.
Vannak, akik csúful űzik.
Remény
Gondolhatok-e rád,
mikor ébred a hajnal.
Mikor szemedben a virágos rétet látom,
feléd nyújtja karját ölelésre a nap sugara.
Az idő múlása, mint a képzelet, olyan gyors,
van, kivel kegyes, mással viszont kegyetlen a sors.
Mindenki a saját szerencséjének kovácsa,
kinek száraz kenyér jut, másnak pedig pogácsa.
Mind így szemléljük a valóságot.
A világ bezárt, add hát kezed.
Viszlek magammal. Érted az életet.
De csak egy rést látsz, azon kémleled.
Mi lehet kemény az életben? Kérdem én Tőled...
Kemény lehet a szív, mi fájdalmat okoz.
Örök bánatot és sírást csikar ki Belőled,
szerelmet és mosolyt soha nem hoz.
Az élet velem statuált (részlet)
Mert ilyen az élet, nem megújuló,
Az emlék nem, az érzés megújítható.
Talán túl szép volt az élet,
S nem érdemeltem meg...
A mélységből jött fel
s a mélységbe tartott.
Tetteivel nagy vihart kavart ott.