Versek a sorsról
Írtam egy könyvet, a fele már betelt,
de mi lesz, ha megtelik utolsó lapja?
Nem is oly rég még itt a tél vezekelt,
s már itt hallható a kikelet kacaja!
Ki tudna elviselni ily nehéz terhet,
mi oly nagy súllyal nyomja a beteg lelket,
szava nincs, körötte még a csend is néma,
takarója s párnája lett az örök társa.
Álmom az óceán
végtelen
horizontján kutatja
a múltat,
az álomképek néma,
hangtalan hullámok hátán...
"Három vak holló kerengett a fán"
én csak forgolódtam azon az éjszakán.
Álmodok éjjel, álmodok nappal,
tünékeny világ, torta sok habbal,
édes morzsákat csippent az ujjam,
csak egy szelet kell, nehogy megunjam,
falatnyi öröm, mi éhségem űzi,
boldogság jelvényét szívemre tűzi...
Már rég nem hiszek egy istenben sem.
Világunk történelme s magam sorsa
hozta mindezt: hinni emberekben
tudok itt és most, a mikor, hol, hogyan...
Fele szívvel,
félve kérve.
Fél kedvességet is
csak félve mérve.
Illatozó Pünkösdnek hajnalán felébredtem.
Alig sütött a nap be az ágyra. Rádöbbentem,
Hogy a világ mennyi érdekes dolgokról mesél.
Szívem is kiszárad, mint az őszi diólevél
Véget ért egy játék, egy távoli,
Egy gyönyörű, egy gigantikus.
Álmokkal játszó világ,
Álmokkal élő, remélő, egy emberi.
I. Eredet
Sehol és mindenhol a nagyvilágban
angyalok, ördögök egyszerre vagyunk,
a lelkek halhatatlan országában
bármilyen életformát választhatunk.
Hull az eső, sír az Isten,
Siratja, mi nekünk nincsen:
Siratja a szabadságot,
Szívből szóló boldogságot.
Nem tudom, hogy ebből mi lehet
Nem tudom, mi történjen.
Nem tudom, mi történhet.
Nem tudok sok mindent,
S nem tudom, mit érezhetek.
A célunk: elérjünk amott fenn... egy almát!
S befessük narancssárga színűre. Vagy zöld?...
Üres tekinteted a múltadról mesél.
Nem volt anyád, apád, akiben higgyél.
Nem volt testvéred, aki olykor megvéd.
Nem volt barátod, aki odaáll melléd.
Eljött az idő
Nehéz a levegő,
S egyre kevesebb.
Nehéz a teher,
S egyre nehezebb.