Versek a sorsról
Olyan veszélyes most a szerelem
a lélegzetem figyelem, levegővel
előbb tüdőm csúcsát töltöm, majd
bordáim között hasam aljába árad, s
az ereim falára tapadt, mesterséges
színezéktől a mindig szűkebb
átmérőn a vér útját egy röggel
zárja el a bánat.
Ölelnek fákról letördelt ágak,
friss, csintalan szellő karol beléd,
papírra rajzolt felhők is áznak,
hallgasd most tőlük a sors lényegét.
Úgy suhant el ez a hetven év,
akár a szellő a fák fölött.
Éreztem végig a sors kegyét...
Ó, vajon szívemben lesz-e még
vadtüzű lobogás, lángvörös
Egy ártatlan rab férfi naplójából
Magányomban gondoltam,
hogy írok egy levelet.
Halványan fogott a tollam,
és megtört hit vezette kezemet.
De jó azt hallani, hogy minden
szép lehet, nemcsak álmodva
az új évben, mert a borúra
ébredés remélve ott maradt
a tegnapi sötétben.
Mi változik meg? - semmi,
bár mégis érzünk újat...
Idő magát kergeti,
s a remény... Bennünk kutat.
Még sötét van, mikor szólt a dallam,
Amivel az álmom lett kiforratlan.
Kávét iszom mélán és álmosan,
Nézem a sötétség végét magányosan.
Felettünk a bánatnak felhője
Lebeg, szótlanul roskad magába.
Őt már megcsapta a kín szellője.
Mi még csak most indulunk csatába
Meghánytam, vetettem,
Kezedbe letettem,
Sorsomat immáron
Lelkedbe temettem.
Ha végignézek az életemen,
Minden napra jutott kegyelem.
A gyengébbeknek szükségük volt rám,
Ez adott reményt, hogy mindig van tovább.
Nem kívánok nagy dolgokat,
Béke legyen a családban,
Az országban s a világban,
Nem kívánok nagy dolgokat.
A függönybe ragadt rovar,
az udvaron felejtett tavaly
emlékei diófalevelek
barna ropogásával
bomlanak bennem
Miért hazudjak szép világot,
Csúnyaságról mondva szépet,
Szóvirágot újságpapírokba
Csomagolva, fog-vacogva
Jeges meleget? Hazudja más,
Hazudnak ők éppen eleget.
Álmaimat eltemette a múlt,
tervem volt sok, millió álomvár,
idővel legtöbb a semmibe hullt,
és szerelmem hangját sem hallom már.