Versek a sorsról
Még emlékszem arra a srácra,
kit folyton hajtott a hév,
még emlékszem a sikerekre,
miket keretbe foglalt egy név...
Elmondani nem lehet,
Mert nincsen rá szó!
Leírni sem tudom,
Mert hiábavaló.
Fáradt testem görnyedten
Roskadt fájdalom ölében pihen
Gonddal tömött tudatom
Csonttá sorvadt markomban liheg
Heges aszott ujjaim közt
Mint elnyűtt kötél leng merev tekintetem
Csak csendben figyelek
Elengedem leheletem...
Éjjel a lámpákat eloltják,
az önfeledt csend halkan motoz,
míg álomba ringat a fáradtság,
már kelni kell, indul a robot.
A sors szemtelenül pimasz.
Lapít, majd robbant s nevetve
Beleszól az életedbe.
2020
Nehéz éven vagyok túl
az idén -
volt benne több háborúm
- szívesen feledném.
Elengedés
Elrohant mellettem az élet, észre sem vettem...
Vagy a valóság
Rozsdásodó acélfelhők
És az utópia rabjai.
Úgy akarom, hogy a karom
Leszakad, így hajdani
Szenvedés és rozsda eszi
Odafent a felhőket,
Szenvedés és rozsda eszi
Karom, lelkem, bensőmet.
"El a ködös Albionból",
vágyjuk a fényt, a meleget.
Elég a sötét gondból,
fagyban éltünk már eleget.
Aki bújt, aki nem,
magamat keresem,
ki álmos féllábon
szívemben téblábol.
Érzés
Szemed könnyben úszik, fejedet lehajtod,
Könnyeid folynak, pedig ezt nem akarod...
Meggörbítem a keresztem,
kinek álljon egyenesen?
Árnyéka rút testemnek
támasztott könyörület.
Megmutattad ma már
a valós arcodat,
levetted magadról
kényszerű múltadat.
Lakik egy öreg harkály a diófán.
Kopogtat. Mint időskor az ajtónkon.
De néha szárnyat bont s tovaszáll,
Mint a gondolat, suhan el melletted.
A borosüveg
***
A borosüveg papírzacskóban rejtve,
a fagyos télben az örökös kísérőm nekem,
én már mindenkitől el vagyok felejtve:
Itt, ahol eddig éltem, már egy ember sem akar barátkozni velem.