Versek a szakításról
Ex-nejem még szeret.
Pénzt kérni tőlem.
Küldöm, mintha volna bőven.
Valahol az ég nevet.
A huszonegyedik század haldokló virága
Részeg szavak sokasága
Sírva nyomja lelkemet,
Hazug szavak mézes máza
Téveszt meg most engemet.
Mintha már elmúlna
Az a sok-sok fájdalom,
Amit te okoztál nekem.
De nem is sorolom.
Tudod, mi az, ami erőt adott.
De minek is mondjam el...
Szinte beleszakadok a fájdalomba,
nem élhetek már többé árnyékodban.
Rózsaszínbe esett a köd,
s magányos csónakod a bűnöd...
Dalt többé nem várok,
nem kell, minek.
Először legyen szó, sok szó.
Hiszen az tölti meg a néma hangot.
Ha nincs, odaveszik a lét.
Mondd, hiányzom-e még teneked?
Néha felidézed sok boldog perceket?
Az én lépteim nehezek,
Sárba léptem, kimászni nem merek.
Engem sírni nem látsz
Akkor sem,
Ha szemeimbe látsz,
S akkor sem,
Ha karjaim közé vágysz,
Játszod a könnyeket,
De engem sírni nem látsz!
Írtam egy verset gondolatban arról, hogy mit is hagytál itt.
Amit csak lehetett, felsoroltam.
Körültekintően és precízen, szépen, sorban.
Aztán, mikor az utolsó sor végére értem, egyszerre megtorpantam.
Belém hasított a felismerés, és ott és akkor végre megértettem:
Te nem a versben felsoroltakat hagytad itt, hanem engem.
...Most már tényleg fordul az az érem,
Térdre rogyok, s a jó Istent kérem,
Irgalmazzon s adjon egy jelt nékem.
...belül könnyekkel harcolok,
Ordítanék, mert belül szétszakadok,
esténként most is rád gondolok.
Milyen rég távol vagy.
Arcodat idézni
már nehéz feladat.
Hangodat hallom még,
messzeségből dereng,
nem értem, mitől lett
szerelmünk jeltelen.