Versek a szakításról
Érdektelen számomra már
az Ő személye.
Gondolok itt szavakra,
lelkére: a szemére.
Éltem és haltam a szerelemért,
Jártam a mennyben és a pokolban,
Elvesztem a karodban,
Elolvadtam a csókjaidért
- Másra rózsát hullajtottak...
Rám maradt a terméketlen talaj, a föld!
Mely fölött könnyek közt törsz ki,
s legott rózsád terem tövis nélkül, türelmetlenül!
Messze vagyok tőled, tudom.
Akkor mégis miért fáj még?
Ha képed nézem valahol,
Szívem kiabálva szólít.
Ha vége van, fejezzük be szépen,
legyünk megint olyanok, mint régen...
Hová tűnt minden?
Hol a hűség, hol a tűz?
Hol az a szerelem, mely karjaimba űz?
A vergődő szív
Még egy perc, s elizzik az álmunk.
Egy utolsó csók, mire fagyottan várunk.
Egy pillantás, egy keserű mosoly,
Csak egy fintor, és nincs örömsikoly.
Eldobtál mindent, mi kedves volt neked,
Most ne csodálkozz, ha nem találod helyed.
A boldogságot többé hiába keresed,
A tükörben megtalálod, ki rontotta el ezt.
A szakítás tartalma.
Féltékenység hatalma.
Hűtlenségünk sziklafala.
Érzelmeink búcsúdala.
Megbocsátás
Ha hallod léptemet
hátad mögött,
ne fordulj hátra,
nem én jövök.
Tessék, kérem, tessék! Megnyílt az érzelmek boltja!
Ön, Hölgyem az úrral! Nálunk most megszűnhet gondja!
Férje érzéketlen? Talán rideg és közönyös?
Az árat felezem, most Ön se legyen csökönyös!
Találtam egy fényképet a fiókba rejtve,
Nem hagyod egykönnyen, hogy megszabaduljak, nemde?
Egy érzés, ami belülről szétszed,
Egy érzés, amit nyugtatni nem lehet.
Olyan, mint egy szikla, csak van és kinevet.
Miért, miért játszol ilyen szerepet?
Kapok délután egy hívást,
Felveszem, hallom a sírást.
Összetörted a szívem híreiddel,
Ennek a kapcsolatnak vége itten.
Szavak, amik azt mondják, többé nem akarlak,
Sorok, mik maguk után ürességet hagynak.
Félelem, mi eluralkodik, mert ő volt, kit akartam,
Ha elveszítem őt, hogyan békéljek meg magammal?