Versek a szakításról
Hát elmondtam...
De mégsem mondtam el,
elmondani mindent túl nehéz,
az idő mindig kevés,
s zavart a tomboló szívverés.
Nyomd belém kínzó tőröd,
És kérd, hogy mosolyogjak hozzá!
Vágd át az izmom és bőröm,
Csak, hogy jól szórakozzál!
Olyan rossz arra gondolni,
hogy a mi kapcsolatunk többé nem fog számítani.
Rég várom, hogy rám nézz.
De nem teszed, s miértjét
nem érthetem.
Te vagy csak, ki érti ezt,
amit a világon senki sem.
Úgy történt, mint mesékben:
Fehér lovon jött el értem,
Én pedig, mint buta liba,
Karjaiba belehullva
Szerelembe estem, mélyen.
Ó, ha feledni tudnám azt az estét!
Csak feledhetném a Kedves szerelmét
s a gondokat, mik árnyakat vetnek ma rám.
Elhagytál, mert nem kellettem neked.
Elhagytál, mert úgy gondoltad, jobb lesz neked.
Azzá lettem, mint egy
magányos ördögszekér,
akit már senki sem hív,
és már senki sem kér.
Az eső minden cseppje arcomat éri,
Lelkem a megnyugvást kéri.
érzelmek nélküli homály
Gyötrelmek közt szülöm ki magamból a búcsút -
Szemem héja feltapadt ma éjjel -
Gyászolom élt-életünk kihűlt helyét,
Szertefoszlott mindez a kép;
Helyednek helyén szenvedés maradt, kínnal
Szorított foggal szülöm ki halott ikredet is,
Az emléket, feledést és elhitt téveszmét.
Minden egyes percben, mikor nem lehetek veled,
Mikor már tudom, hogy más fogja a kezed,
Kínok között szenvedek, ez egy gyötrelem,
Folyton azt súgom magamban, kérlek, utoljára jöjj velem.
Szívünket összekötve elhordtuk,
Végzetes szavakat ordít körülöttünk a bú.
Új idők emlékeivel
Most újra elindultál,
Régmúlt percek porai,
Mit nekem még itt hagytál.
Megbántam mindent, mit tettem,
Az emlékeket gyorsan elfelejtem,
Leszarok mindent, mi köztünk volt,
Te voltál az, ki barátként csak előretolt.
Mily fájó a szakítás,
De meg kellett tennem,
Nem érdemellek téged,
És fáj érted a szívem.