Versek a szakításról
Karöltve a csönddel. Oly kietlen
Otthonunkba haldokolni járok.
Dadogó szívemmel őrizetlen
Testem Téged feketében gyászol.
A remény takarja szemem,
És nem látom a lényeget,
Hónapok óta tagadom
A nyilvánvaló tényeket.
Tébolyok közt alvó fájdalom most a szív,
mert hiányod dobbanásonként présel össze.
Vágyaim kibomlott szirmai elhervadtak,
és nincs már otthon, melyben felmelegedhetek.
Hiányzik az a mosoly, nem kérdés,
hiányzik az a pillangós érzés,
hiányzik már a hallott szeretlek,
hiányzik, de soha nem feledlek.
Meg akarlak tartani, mint egy titkot,
De érzem, kezem közül kicsúszik a birtok,
Azt hittük, legyőzhetünk mindent ketten,
De most csak bámuljuk egymást meredten.
Semmi ember, figyelj nagyon.
Nem érted, most hol a vagyon.
Utolért a sors, és hagyom.
Bolond vagy Te? - kérded vakon.
Álomból álomba ébredtem,
Ahogy tudtam, futottam, nem ért véget a kert.
Kiáltottam, küzdöttem, mentem minden irányba.
Nem használt ez sem, a menekvés hiába.
- Istenem, az az első találkozás!
Ahogy szomorú szemeiddel az enyéimbe néztél
azon a szilveszter éjszakán,
éreztük, hogy a sors halkan, mosolyogva,
mint a kisdedeknek, dirigál.
Apró könnyed mit sem ér,
Benne csordultig szenvedés,
Marja szemed rejtekét,
Mossa arcod szépségét.
Légy egy kicsit önző...
Az én érzéseimet miért nem veszed figyelembe?
Végtelen útvesztő, egy keserű érzés gyötör,
temérdek a kérdés, de túl mély a gödör.
Csak azt szeretném,
Hogy az enyém
Legyen.
Minden fájdalmam
Nem akarom
Másnak adni.
Hátrahagyottan
Láttam, ahogy a szemedből kiirtottad a fényt,
És engedted, hogy elnyelje azt az a sötétség,
Amely ránk ereszkedett, akár egy sötét lepel,
Hogy ezzel a verességgel tőlem elvehessen...