Versek a szakításról
Honnan tudná, most mit érzek,
Ki nem vágta még tyúk nyakát.
Selymes, vörös rózsaszirmok a lepedőm,
alatta hegyes tövisek a matracom,
az üresség a paplanom, amely melenget,
könnyeim a párnám, elterülve körülöttem.
Két hét tőled külön megtanított élni.
Veled szívem, tudod, alig tudtam remélni,
Annál inkább félni
És vágyakat nem elérni.
Teljesült a vágyad
Ez volna a végső tánc,
Oly gyönge és néma.
De az, amit tettél...
Az régen már nem tréfa.
Csonttá fagyott útszéli virágrögök,
eltévedt és lepergett délelőttök.
Kínlódó újra szeretni vágyás,
groteszk fintorba torzult mosolygás.
Már nem ölelnek karjaid,
Már nem súgod, szeretlek.
Már nem látod könnyeim,
Mik Téged keresnek.
Nem volt számomra olyan,
Hogy előtted és utánad.
Te nekem voltál az örökké,
Éltem csakis miattad.
Összetörték a szívemet,
darabjaira hullott szét,
összegyűrték a lelkemet,
megjártam a pokol mélyét.
Mindennek vége
Életem értelmét benned találtam meg
S most csak a hiányod emészt fel engem
Szememben eddig tűz égett érted
De most amit adtál nékem az méreg
Már
Múlt vagy.
Álmomban
Még be-betérsz.
Feledni vétek.
Beleestem, benne vagyok
Szikrázó Kő.
ívelt nyakak,
perzselő hő.
Ajkad kacag,
ez felemelő.
Ne beszélj most, hagyd a csöndet neszezni,
hagyd, hogy a pillanat nyerjen csatát!
A hangos szó mindent be tud szennyezni,
és nem élné túl a megbánás zaját!
Fáradt Nap festi narancsra a kék eget,
Tehetetlenül ülök és nézem, ahogy süllyed.
Nemrég nekem ragyogott, azt hittem, örökre lángol.
Látom, de nem hiszem el, hogy már csak pislákol.
Vannak dolgok, miket még nem értek,
Nem nőttem még fel, ezért fordulok felétek,
Nem tudom, mit tegyek, szeressek szív nélkül,
Tán szívtelen legyek, vagy engedjem el végül.