Versek a szakításról
Elbúcsúzom, hogy ne legyen többé bánat,
Ne hagyja el többé panasz a szádat!
Egy angyal voltam, mikor láttál,
De te mégis az ördöggel barátkoztál...
Hiába várva a derült időt,
Hasztalan ébredem -
Álmomat éberen
Ellopták az álom-mumusok.
Tisztán élnem, látom, butus ok.
Belépve töröld le majd a cipőd!
Minden egyes éjszaka álmaimban
Látlak és érezlek, s bezárlak vágyaimba.
Kezed a kezembe fonva, s ölelve
Átszelünk ködös fátylán a végtelenbe.
Csúnyán elbánt velem az élet, ezt akartad, élet?
Padlót fogtam, k. o. volt a javából, hozott sötétet... kút mélyet.
Akarok-e felkelni, tovább küzdeni? Vagy itt ér véget?
Veszek mély lélegzetet, s ez lesz az utolsó, mi éltet?
Már egy hete, hogy elmentél.
Az időt morzsolgatom kezeimben,
és ahogy porlad lassan, szüntelen,
úgy porladsz te is apránként énbennem.
Jó, hogy nem hagytam,
Hogy szerelmes legyek
Újra beléd.
Bár ez lehetetlen
A számomra.
Mégis ott lett, volt
Rá egy kicsi esély.
Amilyen hirtelen jött, annyira jó volt,
De sajna, oly hamar elmúlt.
Csak, ha tudnék írni,
Csak, ha még egy kicsit tudnék sírni,
Csak, ha még egyszer átölelnél,
Csak, ha egy percre újra szeretnél,
Ha csak tudnék írni:
Akkor lenne csak értelme a levegőnek,
Akkor érezném magam újra embernek,
Akkor lennének igaziak az angyalok...
Látsz-e még engem magadban,
ahogy én látlak téged magamban?
Difficile est longum subito deponere amorem
difficile est, uerum hoc qua lubet efficias:
una salus haec est, hoc est tibi peruincendum,
hoc facias, siue id non pote siue pote.
- Catullus
Elszállt az idő, és én egy helyben álltam
Mindvégig. Te pedig távol vagy már rég,
De tudd, hogy én mindig, mindig csak Rád vártam!
Tudnod kell, érezned, hogy szeretlek még.
Szeretlek! Csak egy szó... egy kilencbetűs szó!
Mely minden szívet megdobogtat, és leszáll a lila köd,
Nem gondolok semmire és senkire, csak Rá!
Ha lenne rá alkalom, elmondhatnám,
hogy mit súg a szívem, és mit mond a szám.
Nem szóltál, elmentél, esély sem volt,
döntöttél, bántottál, válasz nem volt: miért?