Versek a szakításról
Ellökött világ a semmibe ballag,
mellészegődöm lehajtott, bús fejjel,
visszahívó szavak súgni akarnak,
nem törődöm egyetlen intő jellel.
Ajándék, melyet most adok tenéked,
elkísér és ad egy életre szóló emléket.
Emlékezz minden szépre jóra,
és a rossz dolgokat tedd a polcra.
Csókolj meg, ahogy először tetted,
hisz ebben egykor örömöd lelted,
de ma már nincsen ehhez sem kedved.
Sem erőd velem törődni,
nem akarsz egy gyermekhez kötődni,
de ráérsz azon zsörtölődni,
miért hagylak el.
vol2
Felejteni nehéz,
De én mégis megpróbálkoznék,
Ilyenkor nem segít az ész
Fél világrész, megszűnt egész
Annyi, amennyit eddig, nem többet
Elmerült a forróságban, míg elhagyott egy könnyet
Fekete-fehér pillangó, szárnycsapkodások
Egyszer meleget hoz, egyszer fázok
Nem félt már, nem gondolt, így volt könnyebb.
Rekedt zongorám elhangolva játszik,
Roskatagon áll, míg
Ujjam csontszilánk billentyűin mászik.
Ha te toll lennél, én tinta volnék.
Együtt írnánk a könyvünket.
Könnyek a porban,
Szívem darabokban,
Elhervadt a virág,
Kit nem locsol már a világ.
Nem tudja senki, belül ki vagyok,
a legtöbb embernek
álarcot mutatok.
Skatulyáznak rögtön,
csak a felszínt kaparják,
rám néznek, s azt mondják,
csak egy ostoba óriás.
Vöröslő szirmok egy vázában.
Meghitt hangulat anyám házában.
Forró csókra nyíló, nedves ajkak.
Halk szó a fülbe, mely el nem altat.
Fáj, érzem, széttörök.
Fáj a jótól elszakadni,
Fáj a bizonytalan felé lépkedni,
Fáj, hogy elengeded a kezem,
S fáj, hogy egyre halványabban létezem.
Csak most kezdtük el, de vége,
én voltam álmod hercege,
mást nem, úgy legyen, legyen úgy,
én is szerettelek amúgy.