Versek a szakításról
Itt kezdődött minden, itt indultunk el,
a maradék belőled egy pillanatnyi jel.
Kerülöm, de szembejön velem az a hely,
ahonnan indulni kellett, de nem hittük el.
És tényleg igazuk volt a károgóknak:
Egyszer minden gyönyörű dolog véget ér -
Azt hittem, a nap mindig ragyog majd,
S lesz jutalmam az átvirrasztott évekért.
Egy szép reggelen
Az ágyból kikelve
Rádöbbensz arra,
Ennek most vége van.
Szép volt egyszer, de te összetépted mindezt,
Most itt állok egyedül, és ez teljesen megijeszt.
Az a fotó eltűnt, hol mindenki gratulál.
Mi szikárak lettünk, a szilárd meg képlékeny.
Magunkra döbbentem egy ronggyá gyűrt fényképen,
hol nikotincsókok közt telt meg a hamutál.
Ha a szerelmem nem tudsz lenni, majd a múzsám leszel,
ahhoz nem kell, hogy jó légy, vagy hogy megfelelj.
Az életet még csak próbálgatod, s a jövőben bármit teszel,
nekem azzal te nem árthatsz, s nincs már mit követelj.
Nem ölel többé már át karod,
és elszivárog lassan ajkadról szavad.
Utoljára érintettél az utolsó hajnalon,
és szívveréseidben utolszor hallgattalak.
Csenget a délelőtt, hogy vagyok?
Egyedül a kávémat iszom,
Nem vár senki, senki nem szól hozzám,
A saját lelkem erejében bízom.
Csókolj meg, és ég veled!
Csomagolhatsz, viheted
A részed, az álmokat...
Hiányzol
a mából
itt vagy voltak közt
bent
míg körülöttem
csend
ölel
két karod...
Hosszú várakozás után, most eljött a pillanat,
Amikor is kettőnk között minden kötél elszakadt.
Nem csukom már le a szemem, hogy álmomban ott legyél,
Nem leszek már az az ember, aki csak reménnyel él.
Napokig érlelődik bennem egy gondolat,
Mely már durván szorongatja torkomat.
Sokat vétettem, és késő is már talán,
Túl késő volt, mire észrevettem hibám.
Úgy hiányzik minden.
Hiányoznak az esték, a reggelek.
Szeretném, ha te volnál az utolsó dolog, amit látok.
Szeretném, ha a felkelő nap sugarait gyönyörű ajkaidon pillanthatnám.
S mindezt csókkal jutalmaznád.