Versek a szakításról
Kis kezünk érintett...
Szívet és lelket egyaránt.
Ugye, emlékszel még, Kedvesem,
Mikor a padon ülve csókoltál?
Sziporkáznak a rácsokon át
a neonlámpák zöldes fénye.
Már nem a Nap süt rám,
csak a Neoncsillagok égnek.
Vagyok, mert létezem. Minek fékezzek?
Volt kiért léteznem, s mindenem, életem.
De most nincs, csak lebegek.
Feketébe öltöztetem a szívem,
Ma hagyni fogom, hadd sodorjon az ár.
Hánykódik bennem a múlt sötét vízen.
Szíved ma számomra örökre bezár.
Csak azt akarom mondani - vége,
éljük az életünk - végre.
Áldjuk a sorsunkat - kétszer,
hogy itt állhatott - éppen.
Foltokká égett ránk a múlt,
kihűlt esték csöndje bántott.
Szemed hazudni megtanult,
elfújt minden gyönge lángot.
Hiányzik az ajkadról a szó.
Hiányzik a szemedből a fény.
Az arcodról a mosoly.
Minden, ami az enyém
Volt egykor.
Azt hinné, ismer,
Közben csak őmiatta
Lettem, akit tippel,
Bár ezt ő vitatja.
"Szeretlek, kicsi szív", mondta ő nekem egykor,
Könnybe lábad most is a szemem megannyiszor.
Kedves, becéző szavaival mindig megigézett,
Rágondolva szívemen a régi seb égni kezdett.
Egy vak vagyok a sötétben nélküled,
Egy lámpa körte nélkül,
És minden szép is, az üres,
Az ég, ami sosem kékül...
Üresség.
Mely belülről éget szét.
Hiány.
Gondolataimban csak ő jár.
Fájdalomban fordulok jobbra-balra,
Voltaképp mindenképpen csak arra,
Amerre nem vagy már, alva-
Járóként kereslek rajta.