Versek a szakításról
Szavakba önteni az érzelmeket nem lehet,
Nekem sem megy sajnos, ezért írok verseket.
Nem akarom, hogy azt higgyék, nem merek beszélni,
De ha beszélnék, nem tudnék ugyanígy regélni.
Szóban ringó látszat fájón mosolyog,
De most csendet akarok.
Távol a mérgező gondolatoktól.
Messze minden érző élőtől,
Mélyen a föld alatt.
Amit én érzek szerelmes szívemben...
Te nem érzed, amit én érzek vagy tán` érezhetnék?
Hidegen, velem mindig egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak magányomban...
Érzelmeim, mint háborgó tenger.
Nem tűrik, hogy szerettelek.
S kitépték szívemből szerelmedet.
Ladányi Valentina (lavalentina)
Mindig is tudtam, hogy
az egyszemélyes ágyadon
nem szabadna aludnom.
Most a képzelet az ésszel játszik háborút.
Nem hagy élve egyetlen könyörgő, tiszta gondolatot.
Kattog az óra, hallgatom csendben,
Eljön a reggel, s az éj újra lebben.
Itt van az ágyam, hív, hogy aludjak,
De félek aludni. Mit hoz a holnap?
Lúg vagy sav,
mindegy,
a lényeg, hogy a takarítás halad,
csutakolsz,
a konyhát sikálod,
mi ez, minden csak rossz álom,
hová lett a tűzhely melege,
hogyan lesz az embernek egyszer csak elege...
Emlékszel még rá, kedves, mikor összejöttünk,
és a csillagos ég alatt csókokat cseréltünk,
olyan volt minden, ahogyan a mesében lenni szokott,
a hercegnő álombéli szőke herceget kapott.
Föld alatt forognak ők, az őseid...
Vissza-visszaábrándozva
gondolok rád, sóvárogva.
Feledve a múltam,
mikor még hozzád bújtam.
Ha társad eltaszít, mert hisz az megeshet, bújj hozzá, öleld át,
súgd neki, szeretlek, az az egy szó gyógyír mindenféle bajra...
Szétestem,
diribdarabjaim keresem,
néha egyet egyet meg is találok,
örülök neki, ha
hol itt, hol ott felbukkan
egy-egy új darab,
csavarnyi elme,
kortynyi lélegzet...
Többé nem...
Nem beszélünk többé,
Mióta eltörtél.
Nem érzünk többé már,
Mert elvesztettünk sok csatát.