Versek a szakításról
Szívemben nyíló szeretet,
Még őrzöm az emlékedet,
Az együtt töltött perceket,
A szép napokat, heteket.
Talán majd újra lát viszont.
Alig lett volna egy hónap,
ez már csak egy elfeledett papírlap!
Vártalak, hogy felbukkansz, egy pillanat,
jöttél némán, csendesen, de nincs szavad,
mi történt, azt mondd csak el most, kedvesem,
ne hagyj űrt a megtépázott lelkemen!
Nem tudtam, hogy simogató kezek tudnak fájdalmat okozni,
Nem tudtam, hogy szavak tudnak ennyi fájdalmat okozni,
Nem tudtam, hogy emberek így tudnak egymással bánni,
Nem tudtam, hogy ily könnyen el tudsz futni,
Nem tudtam, hogy ily könnyen meg tudsz ölni,
Nem tudtam, hogy ennyit jelentett neked.
Azt akartam, aranyom,
Szerettem szépen szeretni,
Kiülni kényelmesen,
Némaságomban nevetni.
Oldalbordáimon táncot jársz,
Könnyed a lépted, mégis fáj,
Szerre töröd vonalról-vonalra,
Ivről-ivre egyre gyakrabban.
Hiányzik az a valaki
Mellőlem.
Régen csak állt ott, igaz, nem
Szólalt meg,
Csak támaszkodott hűen. Ó,
Ne kellett
Volna neked ő annyira,
Hogy elszedd.
A parton sétálok és gondolkodom,
Bár minden egyes gondolatom
Egy közelgő hurrikán.
Kínoz a láng, mit bennem gyújtottál,
Meghitt kékből vérvörösre váltottál,
Telt az idő, lelkembe olvadtál,
Tábortűzként szívembe lobbantál.
Százkilenc kilométer, légvonalban nyolcvanegy,
Újpestről egy Rába Contact óránként jó, ha megy,
Emlékszem, minden reggel mondta a néni, 465 a jegy.
Mikor valami jó véget ér,
Az mindig nagyon fáj.
Nem segít sem idő, sem tér,
Sem napsütötte táj.
Megint itt vagy, érzem, de nem értem,
Megint akarsz valamit, de nem kéred.
Együtt vagyunk, mégsem vagyok boldog.
A tükörbe nézek, s látom, valami elromlott.
Megváltoztam, nem is ismerek magamra,
Neked köszönhetően a barátaim is elhagytak.
Nézz rám, Ó, te szegény bolond,
Szerettelek téged, de engem itt hagytál.
Hisz fáj a szívem, ha én sírok,
Szembenézzek veled a lelked másik oldalán!