Versek a szakításról
Rekedt zongorám elhangolva játszik,
Roskatagon áll, míg
Ujjam csontszilánk billentyűin mászik.
Ha te toll lennél, én tinta volnék.
Együtt írnánk a könyvünket.
Könnyek a porban,
Szívem darabokban,
Elhervadt a virág,
Kit nem locsol már a világ.
Nem tudja senki, belül ki vagyok,
a legtöbb embernek
álarcot mutatok.
Skatulyáznak rögtön,
csak a felszínt kaparják,
rám néznek, s azt mondják,
csak egy ostoba óriás.
Vöröslő szirmok egy vázában.
Meghitt hangulat anyám házában.
Forró csókra nyíló, nedves ajkak.
Halk szó a fülbe, mely el nem altat.
Fáj, érzem, széttörök.
Fáj a jótól elszakadni,
Fáj a bizonytalan felé lépkedni,
Fáj, hogy elengeded a kezem,
S fáj, hogy egyre halványabban létezem.
Csak most kezdtük el, de vége,
én voltam álmod hercege,
mást nem, úgy legyen, legyen úgy,
én is szerettelek amúgy.
Száradó bambusz kókadó leveleként
a messzi végtelent bámulva
látom az összetört szívek tengerét.
Örvendenék az elmúlt évekért,
de tudom, hogy vihar jön ma,
s nem harcolhatok tovább az erényekért.
Egyszer lerajzollak.
Egyszer lerajzollak, de nem úgy, ahogy te látod magad.
Úgy érzem, átmentem mindenen,
De mintha nem lenne semmim.
Körülöttem szétszórva mindenem.
Nincs többé másom, csak ennyim?
Csak fújom a füstöt, átjár a magány,
Éget a parázs utolsó szavai hallatán.
Csak megyek a sötét, hívogató utcákon,
vércseppek ezrei a nekiszánt rózsákon.
Műtéten estem át, levágták a kezem.
Azt hittem, fájni fog, de nem.
Berajzolták precízen a hónom alatt,
hosszan elnyúló, szaggatott jelzés,
festett burkolat.
Többet nem, nem hibázhatok,
eljátszottam minden sanszot.
Már csak egyre maradt idő,
van még néhány szűk esztendő.