Versek a szakításról
Néhol üres képkeretek,
Máshol félénk tekintetek,
Vesszőbe szakadt mondatok,
Utánuk kínos mosolyok.
Kételyek között hánykolódom,
miközben szebb jövőről álmodom.
Nem tudom már, mitévő legyek,
hisz úgy érzem, valakit elveszítek.
Ragyogó mosoly ül ki arcomra,
Közben szívem törik ezer darabra.
A látszat néha csal, a könnyek ott gyűlnek,
Ott ragyognak szememben, mint nyakéken az ékkövek.
Hiányzol még néha, egyébként már nem.
Odaadtam neked, de kiköpted a szívem.
Azt akartam, hogy tudd. Ahogy szoktuk,
leírtam egy papírra és összetéptem. A
darabokra nehezéket raktam - a kezed.
Mikor minden újra régi, de mégis minden oly más.
Simogathatja a talp lágy domborulatát homok,
S a hajzuhatag tincse ismét szabadon kódorog,
Lehulló bilincsekből kábán éled a gondolat,
Zsibongva találnak utat az elfeledett szavak,
Lehullhatnak a kopott, daróc, elnyűtt rongy álruhák,
Az elűzött gyermek ismét szeretettel ölel át.
szia, nálam maradt a cuccod,
gyere érte.
sok mindent hagytál itt,
beleértve
a pulcsid, a hosszú pólód. ahj,
az a fehér...
Alpárivá vált mindig oly kedves szavad,
Ez már nem Te vagy, elveszíted önmagad.
Szórod rám a mondvacsinált kritikát,
Te sem hiszed, csak erősíted új társad nyugalmát.
Üres a lakás, kávéfoltos bögréd pihen a mosogató alján,
Csak te nem vagy sehol.
Állok fenn a sziklán, magasan - egyedül,
Az idő megáll, a pillanat elcsendesül,
Csak merengek, kívülről nézem magamat,
Hogyan dőlt össze a váram egy pillanat alatt?
Elmúltak a vágyak, mik szívemet éltették,
véget értek álmok, mik elmém szétverték.
Véget ért a korszak, melyet titkoltam...
Éjjelente mindig
Felnézek az égre.
Szemeimet vonzza
A Holdnak a fénye.
Hogy lehet ezt kibírni?
Tudni, hogy vagy, és nem tudomást venni rólad.
Ülök... veled szemben, s nézlek,
Nézlek... várom, hogy végre megtörd a csendet,
Nem szólsz... csak nézed velem a szobát,
Nézel te is... nincsenek szavak,
Mégis érzem, a Te szívedben is dúlnak a hadak,
Mi lesz most? Hogyan tovább?