Versek a szakításról
Halk szirénéneked cipeli a szél,
és én behunyt szemmel arcom beletartom.
Elmegyek messzire, és nem is nézek többet vissza,
Mert amiről még nemrég azt hittem, hogy jó és tiszta,
Nem más az életemben, csak egy tetemes kőszikla.
Talán egyszer,
Talán egyszer,
Talán egyszer meg tudok neked bocsátani,
De ez nem az a nap lesz,
Érzem, hogy most már igazán szabad vagyok,
Sosem szerettél igazán,
És hogy nálad a szerelem nem jelent semmit,
Mégis én lettem számodra a szívtelen.
Mézzel csepegtettél,
Szavakkal kecsegtettél.
Áldottam becses neved,
Kortyoltam hazug leved.
Nehéz bármit is mondani oly sok
Boldog év után...
Fent állva most így egyedül, némán
Az Élet színpadán.
Olyan jó volna, ha nem lenne emléked,
úgy szakíts, hogy ne fájjon nemléted...
Nem a te szavad törvényét keresem!
A sajátom kell, hogy felszabadítson!
Nem kell az újtól félve visszalépnem,
hogy folyton a küszöbön megállítson!
Pár lom és a rólad szóló gondolatom
Én úgy szeretem magam,
Mintha a saját gyermekem lennék.
Ez tény.
Fontos lenne, hogy ezt az emberek komolyan vegyék.
Látszólag tündököl,
Bensője kész gyönyör,
Mégis kippen-koppan
Egy-egy csepp karomban,
S még ha örömében volna,
De arca már nem üde,
Kínokkal van tele,
Elé toppan ímmel-ámmal...
Ha hagyod, én odébbállok!
Mert már rád én többé nem várok!
Így hát ne álld el az utam,
Inkább harcolj ellenem!
Miért kéne Téged bemutatni,
Hisz mindenki tudja, mi vagy,
Egy alja lény, sötétség rabja...
Magam ülök most egyedül a padon,
Nem élhetem minden napom vakon.
Vitákkal keltünk, néha vitákkal zártunk,
De egymásra Mi a viharban is vártunk.
Két napja, hogy megtörtént,
mikor csak úgy elmentél.
Fájó szívvel elviselem:
idő kell, de megértelek.
(igen, meg)