Versek a szakításról
Csak azt szeretném,
Hogy az enyém
Legyen.
Minden fájdalmam
Nem akarom
Másnak adni.
Hátrahagyottan
Láttam, ahogy a szemedből kiirtottad a fényt,
És engedted, hogy elnyelje azt az a sötétség,
Amely ránk ereszkedett, akár egy sötét lepel,
Hogy ezzel a verességgel tőlem elvehessen...
...Félek, téged is félrevezetlek,
Élet, lélek, csak szavak a képzeletben.
Miért nem érzed, hogy miért nem szeretlek?
Sír a szívem.
Ami egykor szeretett,
Eldobtad lelkemet...
A szívembe újra beköszöntött a hideg tél,
Mióta te onnan végleg kiköltöztél,
Elmentél, elfeledtél. Tudtomra adtad,
Most már tényleg vége, nincs tovább
Napszemüvegben mentem hozzád,
szemeimet elrejtve.
Mosolyommal zavaromat
leplezve.
Nem nevet, nem suttog már,
Nem mosolyog rám.
Fényét vesztette e szempár,
A tükörkép sem szent már.
Üt majd az az óra,
Mikor vissza akarsz jönni.
Mikor ugranál egy szóra
A könnyeimet törölni.
Máshogy alakult hétvégém,
Mint ahogyan terveztem,
Boldog szívű fiatalból
Egyedülálló lettem.
Békésen verzió
Csendes lefolyású ez,
Nem hangos, csak csordogál...
Párizs szikrázó kék egén
akkor éppen megtört a fény,
s fáradtan bolyongtunk
a Champs-Élysées-n,
majd a Szajna parton át,
ittuk a város monoton zaját.
Láttalak Téged, nem is olyan régen.
Nem álmodtam, de nem is voltam ébren.
Változtál folyton, de nem mozdultál,
Felém egyre csak más arccal fordultál.
Legismeretlenebb ismerősök
Nélküled senki valék
Nélküled porrá hamvadék
Mikor illatod képzetére kelek
Hiányodra újra-újra ráébredek
Halld fájdalmam gyógyultát
Lásd magad előtt mit éltem át
Érezd és szakítsa szíved át
Lelked hulljon darabokra hát
Jobb, ha nem nézek szemedbe,
pillantásod elfelejtem.
S hogy mennyire szeretlek,
azt örökre elrejtem.