Versek a szakításról
Megtépett szárnnyal,
Széttörve zuhanok,
Kitaszított lettem,
Kegyvesztett, elhagyott.
Egyetlen pillanat vágta ketté,
elszakadt, és nem tartott örökké.
Egy kihirdetett szó zárta csupán,
senki nem nevetett, álltunk némán.
Nem játszik akkordot már az élet,
mint ütemtelen, leült zenészek,
feszült, felbontott kötelékek.
Elmentél... fájt az az üres hely,
Melyet itt hagytál azon az estén.
Szomorú voltam, s mérges rád,
Hisz azt hittem, hogy becsaptál.
Sokáig tartott, míg emléked
Annyira elmosódott előttem,
Hogy nem gondoltam rád minden estém én.
Beőszült a park, az erdő,
Nyirkos, ködös minden pad,
De míg látlak, barátaim,
Derűs nékem minden nap.
Mint a nyári vihar,
úgy jött ez az egész,
először csak hirtelen
az égbolt lett sötét.
Csak fekszem az ágyon és töprengek.
Kintről beszűrődik néhány kósza fénysugár
De a sötétség felemészt és magába zár.
Eső motoszkál őszi ablakomon,
Könnycseppek gurulnak bágyadt arcomon,
Minden szingli összeszorulós napom...
neked hagyom közös tárgyainkat
csak újrahasznosítható dolgokat
vinnék magammal:
az önfeledt kacagást
a várakozás örömét...
már megint itt volt, és eltalált.
eljátszott velem, és szétdobált,
aztán meg tétován álldogált,
mert felkavart, feldúlt és szétzilált.
Szerettem lenni királynő az éjben,
titkos ámor a közelgő szeszélyben,
renddé válni a fáradt zűrzavarban,
csók lenni egy csendes gondolatban.
volt, amikor nem volt még, volt, amikor kerestem,
volt, amikor vágytam rá, volt, amikor nevettem...
Ki vagy te, hogy zaklasd lelkem,
te sóvárgó senki,
üres zajnak véltelek,
sorsom fekete-fehér lapjain
még lábnyomod sem lehet...
Újra beköszönt a fagy,
Elbúcsúzom, Kedvesem,
Úgy szerettelek, avagy
Hiányod oly keserves.
Tekintetem a reményt félve,
Nézek könnyes szemmel az égre.
Tudod, hány éjjelen át sírok?
S mennyi napon át fáj?
Hogy itthagytál, nem bírom...
Arra kérlek, maradj hát.