Versek a szakításról
Törékeny üveglapok szilánkokra törnek,
Eldobtál magadtól, fel nem száradt a könnycsepp,
S míg a patak csordogál, mert messze még a tenger,
Könnyeimet elviszi távoli helyekre.
unom már az ágyon ülést
el is bújok ne lássatok
kacsómon a kanül döfés
átereszti a bánatot
Fájdalom ez, vagy csak a kezem játszik,
Markolom a szívem, de még hiányzik,
Nem Ő, az tévedés,
Inkább az érzés,
Miről mesélni is kevés.
Írnék én most szép verset, de nem tudok.
Elhagyott szép szerelmem, az az undok...
Egyre csak szép rímeken gondolkozom,
De nagyon nehéz legyőznöm undorom...
Nézz még egyszer rám
Kértem tőle árván
De ő már fejét elfordítván
Eltűnt a világ óceánján
Mikor annyiszor elmentél,
És mikor annyiszor elengedtél,
Mindig elfogott az értetlenség
De rosszabb volt a tehetetlenség.
Sajnálom, mondtad,
S minden maradt a régi,
Sajnálod, üres szavakkal dobálóztál,
De azt nem vetted észre,
Hogy bennem valami eltört...
Lelkem fájdalma diktálja ez utolsó sorokat,
elmentél, Kicsim, a szívem is megszakad.
Befagy a szó, és elhagy minden gondolat,
csak a papírra vetett, mi örökre megmarad.
Egy szótlan délután elmentél.
Nem búcsúztál, csak leléptél.
Mentél, mert már kevés voltam.
Mentél, mert én más voltam.
Mondandómat kezdeném egy apró kis ténnyel,
Szögezzük le, hogy most sötét van, éjjel.
Visszagondolva akkorra, megtölt a bú,
Még most is úgy tartom, elég szomorú.
Lélekfosztás
Az ember ért a szóból,
a hallgatásból nem ért, nem a lényeget, az igaz mondanivalót
Én azt gondoltam, ez más lesz,
Hogy végre nem kell éjszakákat sírnom,
De úgy látszik, végleg muszáj bírnom,
Egy pár, két külön fél,
Sajnos sosem lesz egy egész...