Versek a szakításról
Kiáltok, és te nem hallod,
Könnyezem, és te nem látod,
Szenvedek, és te nem érzed,
Meghalok, és te nem bánod.
Állunk, felettünk az ezüsthold
pöffed hasán repedő palást,
szerelmünk rozsdás rabláncot old,
amíg mi csak sulykoljuk egymást.
Nálad jobbat találok majdanán,
Éltem búsan melletted hajdanán,
Lesz egy szívem, nyitva áll egyszer,
Kínzó fájdalmat éreztem ezerszer.
Egy életszakasz véget ért,
sok lehullott csillagot lep szemét...
Menteni próbáljuk, ami még él,
sarjad, de soká hoz új virágot,
még vissza-visszatér a tél.
Eladom szívem,
Hisz alig dobog már,
Mi reményt ígért tegnap,
Ma üres kártyavár.
Búcsú Veronitól
Ha tetszik, ha nem, már a szívedbe ástam magam!
Ha tetszik, ha nem, tudd, ez így örökre megmarad!
Próbálj csak onnan kitörölni engem,
nem fog menni, mert az én lelkem
nem önzéssel, tagadással szeretett,
hanem kedves, lelkes odaadással tégedet!
Verssé lettél... betűáradat... fehér papíron...
Mosollyá... súly alatt görnyedő... fáradt vállamon...
Hiába minden, amit érted tettem,
A bánatos időszakomat nem most kezdtem,
Mert szívünk egymást vonzzák szorosan,
Az emlékeink vannak, de csak porosan.
Még tart a hatás,
Még füstként lengi be az érzés,
De már árnyékot vet
Egy eszmefuttatás.
Lélekbúvárok forgatták fel a testem,
Miután századszor is elestem, és
Oktattak, hogy mit hogy nem szabad
Már tennem ebben az életben.
Szakítás
Az arcomról folyik a verejték,
A lábam akkor is teker még,
Ezt az utat én megteszem,
A sírba magamat nem teszem.
Bár soha ne bántottalak volna!
telepi tranzlapka takarja holdam belső üvegfalát,
nem látok át, túl halovány.