Versek a szakításról
Kovács Dorka (megrepedtalarc0)
a szoba csendje talán
elnyeli a könnyek
búbánatos énekét
sírják
búgják
zúgják
lelkem viharát
fellegek gyűlnek...
Miattam
Most mondjam azt,
Hogy miattad van minden?
Hogy miattad nem tudok mással lenni?
Mert reményt adtál,
És nem kaptam semmit?
Gyűlölsz végre engem!
Legalább magam felmentem.
Megvetsz, ímmár tudom...
A napokban... Talán már közelít a vége.
Szeretlek, s kezed fogni sohasem volt vétek.
Azt sugallják múltból nyúlva a városi fények.
Itt kezdődött minden, itt indultunk el,
a maradék belőled egy pillanatnyi jel.
Kerülöm, de szembejön velem az a hely,
ahonnan indulni kellett, de nem hittük el.
És tényleg igazuk volt a károgóknak:
Egyszer minden gyönyörű dolog véget ér -
Azt hittem, a nap mindig ragyog majd,
S lesz jutalmam az átvirrasztott évekért.
Egy szép reggelen
Az ágyból kikelve
Rádöbbensz arra,
Ennek most vége van.
Szép volt egyszer, de te összetépted mindezt,
Most itt állok egyedül, és ez teljesen megijeszt.
Az a fotó eltűnt, hol mindenki gratulál.
Mi szikárak lettünk, a szilárd meg képlékeny.
Magunkra döbbentem egy ronggyá gyűrt fényképen,
hol nikotincsókok közt telt meg a hamutál.
Ha a szerelmem nem tudsz lenni, majd a múzsám leszel,
ahhoz nem kell, hogy jó légy, vagy hogy megfelelj.
Az életet még csak próbálgatod, s a jövőben bármit teszel,
nekem azzal te nem árthatsz, s nincs már mit követelj.
Nem ölel többé már át karod,
és elszivárog lassan ajkadról szavad.
Utoljára érintettél az utolsó hajnalon,
és szívveréseidben utolszor hallgattalak.
Csenget a délelőtt, hogy vagyok?
Egyedül a kávémat iszom,
Nem vár senki, senki nem szól hozzám,
A saját lelkem erejében bízom.
Csókolj meg, és ég veled!
Csomagolhatsz, viheted
A részed, az álmokat...