Versek a szakításról
Hová menjek most én?
Mi legyen velem?
Hová forduljak én?
Immáron nélküled.
Mikor hiányzol, csak ülök némán...
fejem engedem, hadd vesszen el
szép emlékeinkben.
Rózsa szálát kéred,
Isten elé tedd térded.
Csókra váró ajkad
Sírdogáló kis patak.
Irigység és imádat.
Nem maradt már bennem semmi élő,
csupán a zsír s néhány szövet,
rezzenések nélkül lapozgatok
egy amúgy meghitt könyvet.
Mint kutya-macska harc köztünk
Hosszú idő telt el
És a sok áradozás ellenére
Muszáj ezt
Csak egy szó; Méreg
Mi lassan betegíti kapcsolatunk
Vagy minket?!
Fásultságom meggátol,
Bizonytalanságom eltántorít,
A szó nem jön magától,
És ez elszomorít.
Eltűnt, feloszlott
a gyönyörűség vára,
árnyéka látszik csak,
tündöklik magába.
Honnan tudná, most mit érzek,
Ki nem vágta még tyúk nyakát.
Selymes, vörös rózsaszirmok a lepedőm,
alatta hegyes tövisek a matracom,
az üresség a paplanom, amely melenget,
könnyeim a párnám, elterülve körülöttem.
Két hét tőled külön megtanított élni.
Veled szívem, tudod, alig tudtam remélni,
Annál inkább félni
És vágyakat nem elérni.
Teljesült a vágyad
Ez volna a végső tánc,
Oly gyönge és néma.
De az, amit tettél...
Az régen már nem tréfa.
Csonttá fagyott útszéli virágrögök,
eltévedt és lepergett délelőttök.
Kínlódó újra szeretni vágyás,
groteszk fintorba torzult mosolygás.
Már nem ölelnek karjaid,
Már nem súgod, szeretlek.
Már nem látod könnyeim,
Mik Téged keresnek.