Versek a szenvedésől
Szenvedés, mily fájdalom,
Keserű sötétség nekem,
Őrjöngő mélység neked,
Ordított fulladás erjed!
Alfred de Musset szonettjét
Madame Menessiertől,
Tán` nincs nő, ki irigyelné.
Azt mondják, nem vagyok nekik jó,
túl sok, és túl nyers a jellemem.
A nyakamon ott van a béklyó,
elvárásaik nem engednek.
Beterít a pokol, tornácán vajúdok,
Megszülöm magam és rögtön elhullok,
Koldus lelkem enni kér, de aztán csak zabálna,
Semmi nem elég, csak ha több és több várna,
De nincs is semmi, csak ugyanaz az üres tér...
A tűzzel játszasz, pedig nem vagyunk gyerekek,
akrobata mennyi idő alatt válhatott belőled?
Lassan két éve ismerlek... és jó volna, ha már
igazi, érett, bátor és felelős emberré válnál.
Magatokat barátoknak neveztétek,
Hamis törődéssel bizalmam vettétek.
"Bármi baj van, fordulhatok felétek."
De igazából mindig kinevettetek.
Valami kiégett kényszerképzet mentén haladva
Versenyzek én a korral és a kórral.
Múzsáim, hagyjatok!
Tudom, nem piszkáltok,
De engem zavartok.
Bámulom a szürke falat, az idő is alig halad,
egyre jobban fojtogat a félelem.
Nem ember vagyok, csak adat, eszembe jut minden szavad,
hogy kiveszik a világból az érzelem.
Hullám lettem hullám lettem
Az élet nagy tengerén
Akkor még érthetetlenül
Meghallottam anyám sikolyát
Majd éreztem némaságát
Amint teremtésbe csendesül
Tenger helyett ölelő tenyerén
Éreztem a tenger szépségét...
Szárnyak nélkül II.
Haláli életnek vége,
ördögöt tettem most félre.
Akkor bizonyítsak érte,
ha őneki is ez kéne.
Egy fösvény, akit az irigység öl meg,
ha más is láthatja a kedvelt hölgyet.
Dicsekedne vele, más ne lássa meg,
nem tudja, mit tegyen, szíve megremeg.
Ez egy megszakadt szívű, sablonos című,
Ábrándozó-siránkozó vers.
Nem akar semmit, nem keres senkit,
Fecnik telepszik fekhelyét.
Hogy szíved nem értem dobog,
Szerelmem számodra nem rokon,
Vagy csak bátorságod hiányos,
Nem igazán számít mármost.