Versek a szenvedésől
A Legyek Ura c. könyvhöz
Élt ott egy szörny,
Létezett.
Vadászni rá?
Nem lehet.
Üdv, sötétség, hát eljöttél.
És ismét vendégem lettél.
És én megint hallom, ahogy nem mondasz semmit.
Én meg szólnék hozzád, csak már nem tudok mit.
Megy az idő, és rosszabb lesz,
Megőrjít remény nélkül,
Hogy eltűnnék, csak te kellesz,
Lelkem mégis fél, menekül.
Óvatos pillantásokat
vetek rád nehogy
észrevedd
hogy bámullak
hiába ülünk
csendben odavagyok érted
Magányos lány ült az óceán partján.
Körülötte csend, szívében hurrikán.
Zokogása a széllel keveredett,
Maga sem tudta, mit keresett.
Te voltál a példaképem,
És mint tudod, épp ekképpen
Nem vártam, hogy eltaszítasz,
Szeretettel nem vakítasz.
Őszülök rég. Homlokomon dér van,
átléptem már életem delét.
Egyre jobban, s többször figyelmeztet
elmúlásomra a kurta lét.
Nem, nem gondoltam volna,
Hogy az élet eltemet.
Láttam, mit hoz a holnap,
És vártam a végemet.
Somorjai Katalin (Kate_Somorjai)
Rejtsd habjaidba szétoszló testemet,
Ne hagyd, hogy megleljék egyszer is még.
Temesd magadba megtépett lelkemet,
Hadd legyen sírom a hullámsötétség.
Pislákol a lélek,
didereg az élet,
elhagyta javait,
értékes napjait.
Repedezett ajtón rézkilincs,
vert falú, öreg házba nyit.
Agyagos padlózat talp alatt,
mennyezet, vén gerenda kacsint.
A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.
Kínos kesergés
Üldözőből üldözötté váltam,
Köszöntött az Isten a vadvilágban.
Azt hiszem, olykor jönnek jelek,
Küldenek furcsa, égi üzeneteket.
Kezdett hideg lenni,
Már sötétedtek a hajnalok,
Bent is kezdett sötétedni,
Az elveimtől nem láthatok.