Versek a szenvedésől
Kérlek, gyógyulj meg, és taníts,
Szíved annyi mindent kibírt!
Mutass könnyet letörülni,
Ölelésben szenderülni,
S míg világ a világ, bízni,
A kék légben újra élni!
Fájdalmas hangok mik körbejárnak
Most sem most sem akarom hogy ez legyen
Fuss fusson ki átkozott
És várd a sorsod te elátkozott
Kalózkodni jár a vágy,
Kínok kínja vad,
Keresi önmagát a lány,
De szívén teher oly nagy
Az igazság olyan kincs, mint maga az Isten,
Mindenkinek más, mégis egyik sincsen.
Sebes rakéták, lövések, nagy robbantások,
Szinte fülembe csengnek a jajkiáltások.
Futnak az emberek, de nem aranyéremért,
Előttük csak egy cél lebeg, csakis az életért.
A bűntudat egy hatalmas szörnyeteg,
Egy rém, mely soha el nem enged,
Melynek karmai lassan tépnek darabokra,
Belülről szaggat szét apró cafatokra...
Értelmetlen teher nyomja eget tartó vállam,
törpe bolondom tüzet okádó kiskertjében!
Ki? Mi? Miért?
Ez, mit fejemben senki se ért...
Négyen kavargunk egy testben,
őrülten táncoló lelkek váltakozó, vad hada.
S egyik sem tudja, hol az otthona.
Van a pici, gyermeki én,
kit mindenki szeret.
A realitás és az irrealitás harca a fejemben
Gyenge volt. Csak feküdt, majd
mikor már úgy érezte, nincs hatása
az előző hívásnak, tárcsázni kezdett.
Tengernyi hamuban állok,
Lassan belefekszem.
A szél fújja el régi tűz maradékát.
Nyugodt, csendes minden.
Sokat láttam, sokat éltem,
Sokszor fáztam, sokszor féltem.
Gyakran álltam remény-vesztve,
Hibáztatva, megtévesztve...
Ujjaim a párkányon dobolnak
Megáll az idő, az üveget lesem,
Engem okolnak, elszállnak velem,
Nesztelen hangok ordibálnak.
Egy perc sincs, de végtelennek tűnő...
Vitámba keservesen beszállnak.
Áll egy erdő a folyó szélén,
Otthona az megannyi fának,
Egy kisfiú ül szülei ölén,
Egy percet sem hagyva apjának.