Versek a szenvedésől
Két napnyi idegeskedés a semmiért
Belém mar az érzés: elvesztem;
Attól félek, hogy az eszem is elvesztem
Ebben a hatalmas zavarban!
Szemeimmel a távolba meredek zavartan...
Lecsatlakozva a világról ismét,
azon helyen, hol nap nem ragyog,
üvölt a mély, s dobog.
Azt hiszed, már nem is vagyok?
Hanyatt fekve az éj egy nyugtalan ábránd.
Hová tűntek kecsegtető vágyaim?
Mikor a derengő holdfény leült az ágyra,
megjelentek újra lidércálmaim.
A kórházak legmélyén, hatalmas nagy űr,
Azt mondják, betegség, és csontodra ül.
Eljött a december,
S szívem ismét reszket idebenn.
Tavaly azt hittem, tán mára boldog leszek,
S mosolyogva az égre tekinthetek.
Tollak borítják testemet.
Korábban megvédtek, melegen tartottak, most mégis...
Védtelen vagyok. Fázom.
Egykor magasba röpítettek, most mégis...
Ahogy zuhanok, csak a mélységet látom.
Csak csönd, csak csönd és enyhe béke,
Fodrot sem ver a szellő rajtam.
Se nem piros, se nem fehér
Enyhén csukott ajkam.
Vándormadár, ki körbe-körbe jár.
Otthonra nem lel, házat nem talál.
Békét kért, már nem remél hős kezet.
Próbál engedni, de nézd, nem feled.
Rajtam már nem, de tényleg senki sem,
Én sem, más sem, senki nem segíthet,
Vagyok, de minek,
Mennék, de minek...
Az első pillanattól kezdve elvarázsolt
Pedig csak jegyet vett, s már ott se volt
A haja, a mosolya, az a kockás nadrág
Fantáziámnak sosem szabott határt
Pillérek között ragadtam
Hibajavítóval takartad
Hisz margódról nevem kilóg
Nem lehetsz már a rigóm
Lelkem, gondolataim kalitkájában tüzes szárnyú madár,
menekülne lassan, de kiutat már nem talál,
megpróbálja újra, s hangosabban kiált,
rémisztő csend nyeli el szomorú hangját.
Nem akarom azt, hogy aludni kelljen.
Nem akarom, hogy a Nap reggel felkeljen.
Nem akarom! Nem Dózsa György. Nem paraszt!
Nem akarom látni többé a tavaszt.
Amikor egyedül
járod az utcát,
és a széltől a fák
röhögve sustorognak,
ők megőrzik...