Versek a szenvedésől
Benső viszályok
"Mi ütött beléd?"
Kérdést szegeznek felém.
Talán az időjárás?
Vagy a havi váltás?
Szeretnélek elrabolni,
Csak úgy futva elkarolni,
Sétálni erdőn-réten,
Bele a messzi végtelenbe.
A te időd már lejárt, belőled annyi egy tucat -
keress hát magadnak mást, (élj!)
járj végre mást, járj új utat!
Szíved lassan kővé vált, nem vársz semmi szépet,
ledaráltad, mi a lelkedből egészben maradt.
Háború a békéért/Utolsó estém otthon
Kinn ülök az udvaron,
S dohányt szívok, tüdőmet mardosom,
Attól félek, fáj nagyon,
Szépen lassan rászokom
Nem örülök a hónak,
Mert véget ért egy korszak...
Szíve dühbe lobban,
Mint a gyufás katlan,
Gonoszság őrli szívét,
Mint őrlő a mák szemét.
Érezted-e már valaha
Azt a nagyon fura érzést?
Mikor nem találod önmagad!
Ez itt most a nagy kérdés.
Nem én érezlek, Fájdalom.
Mégis miért fáj, oly nagyon?
"Tetszik profilképed!"
Szív marad utánad.
Talán arra vársz, hogy írjak.
Ráutal a bánat...
75. szonett
Téged eszlek, szemem mégis kopog,
mint szomjas, földre hulló záporok.
Sírsz majd értem akkor,
Ha kezem földbe markol,
Nem hozok semmit,
Inkább viszek.
Semmi élet,
Semmi érzelem,
Könnycsepp lecsordul,
Üres lelkemen seb terem.
Írok, míg fáj, hagyom hogy sikoltson,
minden fájdalmam versembe ontom,
s ahogy tollam a rostok közé vág,
úgy issza a papír lelkem bús szavát.