Versek a szenvedésől
Ha választanod kellene,
Hogy szíved börtönében élj,
Vagy szabadon, mint a madár...
Neked többet melyik ér?
Zörög az ég harsonája,
Elered az eső garmadába.
Szépséges tájra borul a felleg,
Angyalszárnyakon a hajnal felkel.
Üresnek hitt, sánta évek után
Futva, loholva üldözi nagy mélán.
Szerelmet sóvárgó, kietlen vidék lelke birodalma,
Járatlan útra tévedt, de még nem tudja.
Tudom, néha nem működik egy-két dolog...
És néhány bús hölgy csak zokog...
Nem egy szerelem ment tönkre két szemem előtt...
Ilyenkor mindig megkérdem... És mi volt ezelőtt?
Vesztettünk
Vége van már túl régen...
Mindketten tudjuk már egy ideje,
Belefulladtunk a társas magányba...
Ez lett a vesztünk, ugye tudod?
Fekete lélegzeteket vesz tüdőm,
magába szívja a pokol füstjeit.
Szúró szívemet kígyó facsarja,
hegyes fogával örömmel marogatja.
Játszanék a szavakkal,
Akárcsak a gondolatokkal,
Hogy mit mondjak,
Vagy épp, hogy mit üzenjek.
Csak csepereg az eső, és te nem vagy itt velem,
Elindultam hazámból, és te nem fogod kezem.
Csak csepereg az eső, én a buszból nézlek még,
Ahogy könnyek között búcsúzva tekintesz felém,
De a szívemben fontosabb foglalta el helyét,
Az ember sokszor nem tudja, hova dugja fejét...
Az éjjel szele
sok dühvel tele,
még ráfújt egyet
az ég szélének
vörösen izzó,
hűlt parazsára.
Annyi mindent megéltem már,
sok szépet, sok-sok csodát,
mégsem élvezhettem igazán
az élet napos oldalát,
árnyék vetült utamra,
léptem bármerre járt,
rosszkor születtem
egy szomorú éjszakán...
Fáradt a szívem, lelkem testemben nyugalmat nem lel.
Ember vagyok, ki érez, gondol, cselekszik,
agyam sejtjei közt a híd ingerületet továbbít.
Kövek mögé zárva ülsz szíved magas tornyában,
senki nem ér közel hozzád, ki beléd taposna.
Faladon át nem jutottam, megkerülni csak próbáltam,
a harapós-kis érzelem postás volt az egyetlen csatorna.