Versek a szenvedésől
Éjbe burkolózik a nappal
Csillagfüggönyt húz magára az ég
Csak a tücsök ciripel halkan
Elpihen a világ lassan
Útra indul a némaság
Csend telepszik a tájra
Hullócsillag fénye jár...
Oly szörnyű és alattomos métely
A lelkemben áskálódó kétely,
Mely folyvást bosszant, dühít és zavar,
Mint új bútoron a rozsdás csavar!
Rád nézek és elgyengülök hirtelen,
Azt érzem, kellesz, de valahogy mégsem.
Rád nézek és érzem minden percben,
Szerelembe esek, majd zuhanok a mélyben.
Valami hiányzik itt legbelül,
Egy érzés, mi éltetett egyedül.
Magam maradtam sötét erdőben.
Botorkálok csak hóban, esőben.
Próbáljuk meg megint!
Te kérted, és nem én.
Most jobb lesz minden!
Te ígérted, nem én.
Szenny, mi a lényedből árad,
harag, ami lerombolja várad,
ártó fertő, mi körülvesz, betölt,
kávé sötét, neked már lefőtt!
Vigyázz, ne lépj a liliomra,
Olyan, mint egy rossz akácfa,
Ha nem figyelsz, megszúr...
Éjjelente, mikor minden elcsendesül...
Éjjelente... akkor kelek csak én életre.
Teljesült a vágyad
Ez volna a végső tánc,
Oly gyönge és néma.
De az, amit tettél...
Az régen már nem tréfa.
Gonoszként születtem, s akképp halok végül meg,
ezt szánta a sorsom, ez lesz majd a végzetem.
Arkangyalszárnyakon ártótündér vagyok én,
téli éjszakákon sötétben suhanó, haldokló teremtmény.
Nem kell, hogy örökre visszajöjj hozzám...
Nem is azt kérem, csak néhány szót szóljál.
Csak valami kedveset és szépet mondjál...
Vagy amivel az arcomra mosolyt csalhatnál.
Csak játszom szimultán,
én és magam,
legyen mindig - csak azért is - minden szavam;
Csak azért is, nekem minden, egyedül!
Honnan ily erő?
Íme, itt az ember,
Ki kiáltani nem mer
Vagy nem akar tán,
A szeretet arcán
Átragyog!
Tigrisszemű, fényes hajnalokon
Bíbormezőkön sodródva
Hajszoltak ide az égbenyúló vágyaim.