Versek a szenvedésől
Tekints le rám, Istenem!
Vedd el szenvedésemet,
Ne hagyd, hogy így bántsanak!
Sok-sok szidást rám raknak.
Két nap szenvedés s majdan örök fájdalom,
Mivel őt én soha meg nem kaphatom.
Egyedül ülök az eső-áztatta, kopár padon,
esőcseppek a gondolataim, záporoznak lankadatlan.
Kezemben a lelkem utolsó foszlánya ég büdösen.
Próbálom magamba szívni, de menthetetlen,
hanyagul eldobom a használhatatlan semmit,
hitvány mosoly nyugtázza, már ő sincs velem.
Mindennapjaim
Szívem szerint addig ütnélek, míg mozogsz...
Keresem a múltunkban
Szörnyű szelek sivítása,
Vad viharok pusztítása.
Istenem, hazánk merre van, hol van?
Hol a hazám? E bánat éget!
Kivájom én a nagy ábrándszemeket,
Hisz megőrjít folytonos csalfa képzetük, romlott reményük...
Kitépem s odadobom koloncnak a vad madaraknak, fekete madaraknak...
Elfordult a kulcs a zárban,
Sikolyok vannak az éjszakában.
Elhaló hangok töltik meg az utcát,
Ki felettem áll, elveti a kockát.
Nincs boldogtalan bohóc,
hisz látod, hogy nevet.
Sohasem mutatja, hogy fáj,
nem ejt ő könnyeket.
Szeptember mély éjjelén
Sötét utcán járok én,
Égre vetem tekintetem:
Hold lágy fénye fogad engem.
Szárnyaszegett sas néz fél az égre,
Visszavágyik évek óta a régi kékre,
De lánc köti, húzza, tartja lent,
Most rab, de király volt odafenn.
ölemben melegség
betakar a szoknyád
embertelen messze
elmém szökik hozzád
Fájó szívvel mosolyogni
Sosem könnyű dolog,
Könnyes szemmel derűt látni,
Mikor a világ ellened forog.
Beteggé vált ez a világ, ahol
testvér testvére testébe rúg, tipor,
s mint a holló, vájja ki a szemét:
- A szemét! Elveszi a szeretőjét!
Hisz kárhoznak és átkoznak az ártatlanok.
Rossz fogak a számban. Rég
Romlásnak indulva törtetnek...
Vajon mikor szedtem össze béklyóim?
Nem emlékszem, tudatos volt?
Vagy tán más akasztotta rám? Nézd, kezim
Húzza le a saját mivolt.