Versek a szenvedésől
Kiderül, lebecsül.
S örökre elül.
S anyaszívem teljesen kihűl.
Nincs szó, mely megnyugtatna
Nincs semmi, ami megvigasztalna.
Sírok, levegőt nem kapok,
Lehunyom szememet, aludni
Akarok.
Szeretném, hogy tudd,
Azt az éjszakát
Sose felejtem el.
Gimnazista vers
Lecsendesült órák
hullámai közt úszom.
Úszom a hangos kattogás
éneket utánzó morajlásával a falon.
Rekedt pacsirtám
néha jóleső lenne megállítani,
néha örökre...
Egy borús őszi délutánon úgy gondolta, kimondja,
Elment a lélekdokihoz, hogy mondja, lelkét mi nyomja.
Leültek az asztal mellé, a kezét összekulcsolta,
Mosoly az arcán nem volt, csak a szeretője rúzsfoltja.
Bánatom mossa az eső.
S te itt hagytál, egyetlen
Gyermekem - egyedül.
A furdalások nem érnek el?
Vagy ez tényleg nem érdekel?
Nem lenne jó Őt keresni?
Végre már viszontszeretni?
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Nekem ez nem egy tündérmese, ahol minden klappol,
Kín minden perc, kezdve attól a naptól...
Hallgatom a zenét, vezetem a naplóm,
Ezt teszem, mióta lent vagyok a padlón...
Én voltam az Neked, mi lehettem.
Érzetem, homályom... mind Beléd temettem.
S ha nem tudtad, hogy a fekete folt kezedben a szívem,
Akkor sajnos, többé nem érdemelsz Engem.
Először csak egy gondolat,
Mely átfutja az agyadat.
Egy ideig szórakoztat,
S magával foglalkoztat.
Ugyanannak a családnak
vagyunk a tagjai,
az emberiségnek.
Bocs, de nem vinne rá a lélek,
Hogy végignézzem szenvedésed.
Inkább elhagylak, szánom-bánom,
De ilyen mókára én nem vágyom.