Versek a szenvedésől
Egyedül fekszem az ágyamon ébren,
A csend duruzsol a fülembe,
Míg a statikus robaj dobhártyát szaggat.
A mában
még megtehetem:
Íriszemmel végigpásztázom
e haláltusáját vívó tájat,
hol a hófehér hólepel
pironkodva burkolja be a régmúltnak,
a jelennek nagy szégyenét,
a töméntelen mennyiségű emberi...
Már nem érzek semmit se itt belül
számomra már az ég végleg derült
de szemem nem csukom még le
bár nincs több dolgom itt mégse
érzem azt hogy megtehetném
mert ezzel a családomra nagy súlyt dobnék...
Mindig tudtam... mióta csak
Először látott szemem fényt:
Hogy alávaló, romlott az ember:
S elpusztít minden teremtményt.
rendhagyó ez a húsvét
Elhagyott az ihlet, kiszáradtam.
Események hatnak rám fáradhatatlan.
Hozzám szól a bizonytalanság, a fürge bánat,
A jövő láthatatlan, kilátástalan, formája zátony.
Égő nyilak nekem sértő szavaid.
S bár ne is számlálnám napjait annak, mikor sebet ejtesz rajtam.
két rossz közül melyik a jobb döntés?
miért limitáljuk a jót,
ha a rossz sorsa sosem a dögvész?
először reménységgel töltesz el,
majd csalódással tiporsz el.
mosolyod ravaszul megbabonázott,
másra már gondolni sem tudok.
Fájdalommal zokogva zuhog a sötét ég
Kíntól, mintha anya siratná elhullt gyermekét.
Beszélgetés az Úrral...
Uram, kérhetek még egy napot?
Egy csendeset, olyan jóakarót...
Látod...
fény nélkül jöttem, s távozni készülök,
e piszok sorssal azért sem békülök,
csak úszok a semmiben, mert nincs szárnyam,
mázsás szónyilakat lőnek utánam
Lomhán lépked a magány a zord falak között,
mióta a bűntudat lelkembe költözött.
Rég nem jártál már erre - szólít meg félszegen,
válaszul megbénít a szégyen és félelem.
Nézzetek rám, jó barátok,
tátsátok ki nagyra szátok,
s mondjátok, ha kérdezem, hogy
hol nőnek a vadvirágok!?
Tele van homokkal a szemem,
ezért nem látok rendesen,
Fogjátok a kezem, ez okozza a vesztemet.
Kezdem észrevenni azt, hogy mi nincs,
Hallom, ahogyan halkan a csuklóm köré kattan a bilincs.