Versek a szenvedésől
Ki? Mi? Miért?
Ez, mit fejemben senki se ért...
Négyen kavargunk egy testben,
őrülten táncoló lelkek váltakozó, vad hada.
S egyik sem tudja, hol az otthona.
Van a pici, gyermeki én,
kit mindenki szeret.
A realitás és az irrealitás harca a fejemben
Gyenge volt. Csak feküdt, majd
mikor már úgy érezte, nincs hatása
az előző hívásnak, tárcsázni kezdett.
Tengernyi hamuban állok,
Lassan belefekszem.
A szél fújja el régi tűz maradékát.
Nyugodt, csendes minden.
Sokat láttam, sokat éltem,
Sokszor fáztam, sokszor féltem.
Gyakran álltam remény-vesztve,
Hibáztatva, megtévesztve...
Ujjaim a párkányon dobolnak
Megáll az idő, az üveget lesem,
Engem okolnak, elszállnak velem,
Nesztelen hangok ordibálnak.
Egy perc sincs, de végtelennek tűnő...
Vitámba keservesen beszállnak.
Áll egy erdő a folyó szélén,
Otthona az megannyi fának,
Egy kisfiú ül szülei ölén,
Egy percet sem hagyva apjának.
Minden rózsa hervadt körülöttem,
csak a tüskék érvényesülnek rajtuk.
Keresem a boldogságom
Nem tudom hol találom
Káprázatos álomképek
Hajnali fénnyel mind eltűnnek
Illúzió volt csak semmi más
Fájó ébredés újabb csalódás...
Kirakat koszlott üvegén art deco életem csillan,
hol porba hullt évek fekete-fehér filmje regél,
felvillanó kockák repesztik a jelen bunkerét,
s ami betonkemény falán makacsul virraszt,
az a talánná lett vigasz...
Fájdalomra ébredt.
Tudata lassan
Felfogta a képet:
Fogságban van.
Félve körbenézett.
Fáradtan pislog rám a tompa fény,
Mint a kámfor, pont úgy a remény,
Szemfényvesztésbe kapaszkodva
Itt várok rád, időzített bomba.
Avagy egy bűntudat gyötörte, álomtalan éjszaka megpróbáltatásai
Nyitott szemem izzón égeti a sötétség,
csak nem jön az álom, nem jön a segítség.
Mikor szempilláim közé könnycsepp tapadt,
Mert ujjal mutogattak rám mások,
S leesett e könnycsepp, helyébe más ragadt.