Versek a szenvedésől
Csak egy percet szeretnék,
melyben egymást átkarolva,
teljes némaságba burkolózva
hallgatjuk egymás szívverését.
Ez lehorderejű veszélyes rútszakasz,
de nem követ el lexuális bűnöket,
rögvest csak egy öntelt hiszi, hogy úgy van az,
így csupán csomó csomó, amit gyűröget.
Visszariadtam tudatlan,
Nem tudván, lehet, nem lehet,
Csak töprengek, lehetnék-e karodban.
Mint hideg, szűk, sötét szoba,
Melyre rázárták ajtaját,
Ülök magamba roskadva,
Nem keresem kijáratát
...Mily embertelen.
Berontani a csendes temetőbe, azt gyalázni
Mily embertelen.
Az unott közeg tönkretesz
Még, jaj, semmi leszek.
Voltam-e tán valaki?
Csonka báb egy testben,
Kinek nem múlnak kínjai.
Auschwitzi siralom
Szögesdrót az éj homálya,
bolyong a fájdalom benne,
lehull a kín az út porába,
s nincs lelke, mit kilehelne.
Lelked hanyatló világa vagyok,
Sötét erdejében búsan andalog,
Keserű könnyeid áztatják testem
Elnyűtt céljaidban elveszetten.
Magányos vagyok, akár az évszázados, agg sziklaszirt,
melyet türkizes tenger tajtékzó habja koptatva írt,
mely egyre csak kopik s örökkön élve mutat hű manírt.
Szeretem az eget bámulni.
Nézni, ahogy a felhők kezdenek halványulni.
Hallgatni, ahogy a nyárfa levelei táncolnak.
Ahogyan a szél miatt az ágak csak csapkodnak.
Indul már a show a dupla whiskyvel.
Játszik sok majom, cirkuszra figyel...
Írásban, azt hiszem, jobb vagyok,
mint szóban, de vannak
édes-keser történések, látomások,
és sóhajok törnek fel csak belőlem,
határt szabnak kifejezésben
lelkemnek, hatalmasabbak nálam,
kezem megremeg, s bár vágyam,
hogy felszínre törjenek a szavak...
Ez a költemény,
Melyből nincs más a földtekén,
Jabbáról szóla vala,
Remélem, nem lesz oly para.
Nézz szét ott a messziségben.
Ott áll egy lány szurokfeketében.
Kezében egy olvasó fekete imakönyvvel.
Koporsóra borul s sírdogál éppen.