Versek a szépségről
Amikor megláttam szép szemed,
Megérintette a lelkemet.
Abban a percben tudtam,
Hogy a szívem érted dobban.
Ülünk.
Te ott - én itt,
pont egymással szemben.
Szavak nélkül, csak így -
egyszerűen.
Helló, tolerancia,
rég láttalak,
legyőzött téged
az árnyalat...!
Csodás festmény vagyok egy hatalmas vásznon,
a festő adta rám végtelen magányom,
magasan a tenger hullámai felett
elszigetelten én uralom a teret.
Fényes Napsütés,
Szűkre nyílt, csipás szemek,
Vidám ébredés.
Kicsi lány
Nehéz bármit versbe írni
arról, kit még nem láttál,
nem hallottál, csak mesélték,
ő egy kislány.
A kék minden árnyalata felkerült a vászonra.
Ráfeküdt a lelkemre,
fodrozott légzésemnél...
Éjköntösben az égi dunyha
világra simulva boritja
a csendesség sóhaját.
Ó, csodás Kárpátok,
lenyűgöző, agg bérceid,
kultúrák, vallások,
nyelvek, viharvert népeid
Nyár van, kellemes idő ölel át,
állj meg, és élj át ezernyi csodát.
Megnyugszom a fűben, csendben,
nyugalmát érzem már lelkemben.
Tekintetem körbe s körbejár,
ily pillanatot rég éltem át már.
Erdő, erdő, erdő, ó, édes erdő!!!
Mily szépek vadon élő állatid`,
S vadon érő terméseid...
Mint hópelyhek szakadó sűrűjének
Meghitt csendje,
Védőburkának minden apró kis nesze,
Az olvadó jég fércöltésének méla felfeslése,
A kibuggyanó víz éledése,
Az évszak szívbemarkoló gyönyörűsége,
Ártatlan gyermekszív könnyedsége,
Melybe nem hatol be ritka zord tél...
Hányszor láttalak már?
Megszámolni sem tudom.
Mégis évről évre
Más arcodat mutatod.
Séta a fő téren
szép tavaszi este,
virágzó bokrok mellett
fiatalok ülnek.
Egész korán kezdődik a zajongás
itt, a kórházablak fölső sarkában,
hol sárcsomónak látszó, de épített,
kidolgozott kicsiny lakás van.