Versek a szépségről
Leszáll az este,
Magányt keresve
Engem már meg is talált.
Hívott, kért csendbe,
Mondta, hogy rendbe,
Két lélek bolyongva szállt.
Búcsúzik a nyár, szelíden elköszön,
Arany mosolyával az ősz beköszön.
Langyos szellő simogatja a fákat,
Rozsdásra festi lassacskán a tájat.
Az ég csupa festék,
felhő füstölög.
Belengik az estét
az ezüst ködök.
Ó, szépséges, zsenge csalitosok,
érzem, ahogy finoman körbefontok! -
Pszt! Látod azt a kedves kis cinegét?
Mondd, Te is hallod szépséges énekét?
A tarlószagú alkonyban
nyárasszony vonul el
arany küllőjű hintóján
az augusztusi égbolton.
Sugárka meleg keze cirógatja arcom,
huncut szeme rám ragyog, és én hagyom.
Játszani szeretne, testem csiklandozza,
puha csókot lehel szemhéjamra.
Szerelmes álmok,
Szerelmes dallamok.
Mindenért vágyódó kapcsolat,
Örök ábrándok dala.
Szemembe barnul a nyár,
behegednek a letépett rózsák szárai.
Hajnali harmatok lassan dérré párnásodnak,
elsorvadnak a nyárnak erős lábai.
Csók összeforrva, roppanó törzzsel,
Kusza ágaik ölelkezőn,
Lassú tánc lejtő langy őszelővel,
Csikorgó törzsük önfeledőn.
Fehér
a lap, melyre kurtán írunk,
s girbe-gurba vonások csúfítják.
Lehajtjuk fejünket, csendesen alszunk,
s tollaink e lapot már nem háborgatják.
kalimpál
az eső lába
kis kezét is
nyújtogatja
az eresz felé
hogy elkapja
s míg ott csüng
a kis árva...
Az időnek fogságában
zárva van a tópart.
benne lapít a valóság,
mit az élet ott tart.
Fénypilléket kerget hold körül az álom.
Nyári nevetések gurulnak tova.
Valami varázslat fátylat sző a tájon.
Fák törzsén feledés - akár a moha.
Öreg cigány hegedűje,
a mosolya örül véle,
húzza vonót, nem sajnálja,
dallamai muzsikálnak.
Búcsút int a forró, nyári szél,
könnye hűvös, fázós esőt ígér.
Ázik a mező, a fa, a levél
halk suhanással lassan földet ér.