Versek a szépségről
Végtelen ideje számol minden napot,
a december eltemet újból még egy évet.
Hófehér palástja befedi a zsivajt, de
megőrizni akar még egy csöppnyi égi kéket.
Villan az égbolt,
éjjeli légyott
csipkebokornál,
angyali fényfolt.
közel és távol
A távoli hegyek kékek,
festményen megörökítve
csábítón szépek.
Szirteken szökdelő kőszáli kecskék,
barlangban lakozó, brummogó
bocsokat dajkáló medvék.
Verset írni nem nagy dolog,
Mondta vala a régi én,
Megláttam őt, s megállt a toll,
Hol is kezdjem én?
Beszélget a Természet a nyárról,
a szerelemnek heves anyjáról.
Biológus üzen a lomboknak,
- örüljenek, mert életet kaptak!
Szentgyörgypuszta felől
nézek a Dunára,
Kisoroszit látom
ködben, félhomályban.
Elnézlek
állsz hófoltok fölött
hajadon csurog az égi kék
s ahogy a kövek lábadnál összesúgnak
rebbenve moccansz kicsit odébb
Érzed
nyugalmas roppant súly ölel
törékeny-tisztán lobbansz...
Mire várni?
Mindig csak a szépre, jóra.
Hallgatni a kedves szóra,
nézni hajnal hasadását,
esti csillagok hullását.
A két kötőtűt követő fonalak lassan összeértek,
És egymás öleléséből egy jól megfont összkép lett.
New York felhőkarcolóin
Ég még itt-ott néhány ablak.
S a barátságos lámpafények
Komoly hangulatot adnak.
Ha a fákon vihart dúl a szél,
s kavarogva tépi hó-subáikat,
talpak alatt jégbe dermed a táj,
s jégcsapok lógnak az eresz alatt,
ha kint minden fagyos, hideg...
Démoni az ég alja táncot, jár a messzi fény.
Nap-szél, Nap-delej bolondul cikáz`.
Megremeg a horizont, fehér tűz hív, ne félj,
Útra térj! A pillanat megigéz, felcsigáz.
Második nap: Hóesés
Miként írjam le a tájat,
Mit én látok, te is lássad.
Festő lennék - jaj, irigylem!
Rajzolhatnám, mit kap szívem.
Zöld és kék és gyönyörű
a tél leánya. Nem értik,
csak a skandinávok, az eszkimók.
Néha tűzlángként lobog vagy
zászlóként leng, villog.
Levéltelen fák közt
araszol a télidő
- levetették rég kabátjukat -
alattuk az ereszkedett hóban
csak az álom tör utat.