Versek a szerelmi csalódásról
Van, mikor nem törődünk semmivel...
És nem érdekelnek a következmények...
Mikor kiszöktem, és elfogyott minden hitem...
Az égre nézve, és rád gondoltam a csillagos éjben...
Ki van a szobában?
Ki van a házban?
Hol vagyok, és mit szeretnék...?
Nem látom át...
Lehettél volna...
Marcangoljuk önmagunkat
Pár szép pillanatért,
Mely hazugság volt már akkor,
Mikor lelked hazatért.
Esőcseppek táncolnak ezen a borús éjszakán,
Nem lelem ma sem az álmok kapuját.
Lámpafénynél számolom a perceket,
Mikor a Nap az égről mosolyogva leinteget.
Régen eltűntem az estélyben,
Ó, magam, de magam voltam én.
A csillogó csillagok egén
Hős Csaba vezérrel Erdélyben
Ami örökre marad
Érzem, hogy dobog a szívem,
Szemem sír, könnyezik érte,
Fáj, ahogyan elveszítem,
Lelkemben nincs többé béke.
Az esős eget néztem a homályos ablakon át,
Mint megszokás, úgy szólítalak, és várom a csodát.
Azt mondtad, hogy meg fogsz védeni engem, s hittem neked,
De búcsú és szó nélkül kerültél el tőlem messze.
Szél fúj, belém kap hosszú hajam tépve,
Levelek peregnek utamat kísérve.
Csendes félhomályban, esőben remegve,
Lassan lépkedem lelkemet keresve.
Kést szúrtál szívembe, és én ezt már nem bírom,
Pedig reméltem, ezt a verset sose kell majd megírnom.
Szó nélkül mentél, hamis ígéreteket hagyva,
elfeledtél, mintha mi sem történt volna.
Nemrég még kéz a kézben jártunk,
egymás lelkét óvtuk.
Te letéptél egy rózsát, és a szívembe szúrtad bele,
Vérrel áztatott rózsa, milyen szép is, ahogy elhervad.
Ahogy felszívja magát, s a véremmel lesz tele,
Majdan magába szívja szívem bánatát, végleg elfagy.
Kenyerem sütik meg asszonyok,
Melléje készül a finom bor.
Bárcsak szívvel sütnének nékem,
S vidáman esne minden falat.
Magános szívemen ül a tor.
Álarcot viselnek mind az emberek,
Amit rejtenek, megismerheted,
De a csalódás köpenye hull le az égből,
A hazugság hálója már sosem szépül.
Megint lépcsőn cigarettázva,
Szótlanul és idegesen.
Megint elfojtva a válaszokat
Sorakoznak a miértek.