Versek a szeretetről
Nesztelen az éj, bús felhő az égen,
ablakból némán a bújó holdat nézem.
Agyamban hallom a csendet, szinte fáj,
lelkembe olykor beletép a magány.
Hold, titkoknak tudója
Ki az unokáját karjaiba veszi,
Minden baját-búját rögtön elfeledi.
Nincs is az életben ennél szebb pillanat,
Hacsak az nem, mikor a kicsi már szalad.
Ki emberré faragta e szeleburdi lányt,
Ki minden megszidást tanításként szánt.
Ki megmutatta mindazt, mire szükségem lehet,
Ki rátérített az útra, mi majd előre vezet.
Mondd, kérlek, most én mit tegyek,
mikor szavakkal elmondani nem lehet,
mikor magadat ölelni sem engeded,
mikor a simogató kézbe belemarsz,
mikor az orrod alatt halkan hadarsz,
mikor magad szeretni nem engeded...
Amikor megpillantottam a boltban, még nem tűnt szürkének.
Színesnek láttam, mint amilyen a világ egy beszipuzott ürgének.
Lógott a vállfán a többi mellett, gondoltam, felpróbálhatnám.
De végül képen talált az érzés, hogy "talán mégis jobb volt vállfán".
Ne sírj, kedves,
Fogd meg a kezem,
Sosem engedem el,
Mindig vigyázni fogok rád.
Éjszakánként az ablakon a fényes Holdat bámulom,
arra gondolok, tán te is éppen azt nézed.
S olyan érzés, mintha azt mellettem teszed,
szinte érzem a Holdon tekinteted és a körömvirág krémedet.
Ami harag, az méreg,
Attól tönkremegy az ideg.
Ahol gyűlölet, ott sötétség,
A szeretetnek rút ellenség.
Mikor gyönge vagyok,
ha elveszni látszom.
Mikor szívembe mar,
s az erőset játszom,
csak ölelj át.
Van egy ember ezen a világon,
akiben lelki társamat láthatom.
Ez az ember csupa szív és lélek,
ismeri nagyon jól az emberséget.
Szeretetét szíve mélyéből kitárja,
nem sajnálja szétosztani a világba.
Emma vers
Leszek én pásztora szélostorral juhoknak az égen,
kéken pompázó réten sok közül is téged megismerlek.
Bodros bárányfelhőhabod szellők hátán terelgetem szépen,
s hagyom, hogy napsugárra kacagva esőt incselkedj.