Versek a szeretetről
Rád hagyom a kalapom, kicsi már a fejemre,
nem emlékszik most sem a múltra, se jelenre!
Rád hagyom a szemem, mert nem akarlak látni,
hogy miért, lesz időd bőven ezt még kitalálni!
Van, mikor úgy érzed, hogy nincs tovább,
mikor úgy érzed, elvesztél, és összedőlt a világ!
Lelkünk pázsitján megannyi virágok
Nyílnak, szirmaikat bontogatják.
Megtelik a lélekmező orgonákkal,
Káprázatos, varázslatos színpompával.
Úgy szeretlek, mintha nem volna holnap,
s a múlt-tüskék sem harapnának belénk,
mert már nincs te és én, csak a Mi lophat
tollat a Fénytől, hogy írja meg mesénk.
Szeretnék szeretni, őrülten szeretni,
Szívemből egy szíved soha ki nem vetni.
A legszebb szó szeretlek, ha igazán szívből szól,
mindegy, kinek mondod, gyermekednek,
szüleidnek vagy a párodnak, az igaz társadnak.
Minden, amim van:
egy lépés előre - egy lépés hátra,
egy emlék - egy feledés,
izzó láthatár, melynek ösvényén
visznek a dallamok
ó, mondd, Isten, milyen utakon?
Hunyd le szemed, utazunk,
szárnyaljon hát a lelkünk!
Szivárványon kacagjunk,
csillagúton repüljünk!
Elmúlt tavaszok emléke
Ülj mellém, Édes.
Hallgassunk együtt,
nézzük, hogyan szitál a fény
ágak hegyén, lombok kavarta szélben.
Érzelmi horror
Jöhet nap,
Jöhet éj,
Vágy, remény
Magához tér,
És az ismeretlen új
Szemedben
Különös fényként szól:
Tavasz van újra...
vérvörös májusok
Tűznek lobogó árnyéka kísér,
régen a szó báj volt, és táncos séta,
amint sasszézott az utcán boldogan,
régen még sodort szellő-lassan
simítva otthonillatút.
Mikor könnycsepp gördül le arcodon,
akkor megölellek, és nem veszem zokon.
Egyszer én is gyerek voltam, nagyon régen,
sárkánnyal írtam nyolcast odafenn az égen.
Még apám is volt gyerek, ő is ott volt velem,
akkor, amikor talán még be sem nőtt a fejem.
Már hallatszik a zongora hangja,
gyermekkoromat eszembe juttatja.
Ültünk a zongora körül, örömködtünk,
léptünk előre s tán vissza többször.