Versek a szeretetről
Azt hiszed, eltűnt minden remény,
Mindent elvesztettél és nem tudsz felállni.
Hallgass meg, kérlek!
Rosszabból is született már gróf.
Vidd magaddal boldogan a mosolyom,
akkor is, ha néha már másként gondolom!
Vidd el magaddal, de egyszer hozd azt vissza,
s ha majd így lesz, lelkem a boldogságot issza!
Sétálok és elmélkedem a fák alatt,
Kínzó vágy és a fájdalom maradt.
Sok szép emlék előtör belőlem most,
Hűvös szellő leheli be a várost.
Mindenki ugyanarról fecseg,
A csapból is csak ez csepeg,
Szeretet így, szerelem úgy,
De mik is ezek amúgy?
Betévedtem napnyugtakor e bordó helyre,
Folyton fogyó, mégsem múló füstje magával ragadott.
Engedd el, mi nem lehet tied!
S széjjelhullik a felleg, a tenger,
Ezernyi tett, s a fellegek nem felejtenek.
Engedd el, engedd, mielőtt elfelejtenének téged!
Neked is van ilyen?
Ahol te vagy,
Ott vagyok én is.
Ha várok rád,
Te is énrám vársz
Gyermekkori képek,
elszöktek az évek,
szemedben a fények
most is csendben égnek.
Ha az érzelem kiveszett,
a nép elveszett,
mindegy a nemzeted,
ha győz az önérzeted.
Mint a fergeteg, fújnak őszi szelek,
sodródnak a sárga, vörös levelek.
Így ősz táján szüntelen, nap nap után
elmúlásról jönnek képzetek... buján.
V1:
Álmok szemébe néz a reggel.
De mi mért rohanunk a ma elől?
A holnap elé sietve érkezel,
Mint egy előredobott apró kő.
Lapozva színes könyveket,
nem találsz hűséggyökeret,
én is más fákat rajzolok,
évgyűrűm bennem kanyarog.
Egy megtört virág balladája
Mimovirág szép lassan körbenőtte szívemet,
Táplálja lelkemből a szomorú emlékezet.
Könny locsolja gyenge, hófehér virágszirmait,
Kinyílik, ha hallja Ceca könyörgő szavait!
Sajog a szívem, lágyan érintem,
a megbecsülés
elmarad, a felelősség elszalad.
Néma
a lélek, küzdelmes az élet, az
értelem
és a hála már a csodák világa.
Volt Apám, Anyám, kiket a föld már magához ölelt.
Az Isten vakon, süketen fércelte a világot,
a leáldozó napsugárral halhatatlant szögelt,
mégis, amit meghagyott belőlük, apró szilánkok.