Versek a szeretetről
"Az alkony lassan hűvös kékbe sápadt",
szél szaglássza a dinnyehéj-illatú várost,
lassan betakarnak a földre hulló árnyak,
bár sokan azt mondják, nincs halál,
a hiányod nagyon valóságos.
Gyermeki kacagás szakítja fel a csendet,
Anyai ölelés inti csendre, követelve a rendet.
Megannyi apai féltés emlékei indulnak útra,
S még most is útra kelnek újra meg újra,
Emlékezve, ami volt, emlékezve a múltra.
Átviszem
Hogyha egyszer visszacsókolsz,
akkor is elűz e magány.
Tompa illúzió talán,
íriszem tükrén kóborolsz.
Kálváriámnak, jól tudom,
Messze még a vége,
Mégis, mégis köszönettel
Tekintek az égre,
Amiért több, mint húsz éve
Téged mellém adott,
Ki tehette volna? Csak ki
Jövőmről tudhatott!
Zöld réten nőttél fel, mint sok tarka virág.
Rózsabokor mögött nem talált a világ.
Szétszórva figyeled jövőd gyermekeit,
Egyikük tépdesi növények szirmait.
Betemetett szavak... őrjöngő csend.
Erővel küzdök, de bomlik a rend.
Hallgatok keresztre feszülve, sírva,
hisz saját parancsomba ez van írva.
Nagy ölelés legyen nektek,
Bárcsak mindig lennék veletek!
Borús ám az idő, az eső esik,
Ilyenkor kis érintés mindig jólesik!
Egykor ifjú volt, fiatal...
Most idős, öreg...
Az idő csak röpke perc...
Vajon ki érti meg?
gyönyörű vagy és gyönyörűnek látsz
sokan biztattak hogy létezel s eljössz majd
életembe pótolni az alapvető hiányt
megadni azt ami mindenkinek jár
alanyi jogon megérteni és szeretni
változtatás igénye nélkül elfogadva
mindazt amit szívemből adhatok neked
nem lefojtva hanem tovább szítva lángom...
Nincs szükség kincsekre,
mert minden ott a szívedben.
A természetes a legértékesebb.
Van, amikor a másodperc a legszebb.
Próbáljuk meg megint!
Te kérted, és nem én.
Most jobb lesz minden!
Te ígérted, nem én.
Ne bántsd azt, akit szeretsz,
Mert nem biztos, hogy holnap
Még megteheted.
Mit ér a pince hordó nélkül?
Mit ér a hordó bor nélkül?
Mit ér a szív szeretet nélkül?
Mit érek én nálad nélkül?
Köszönöm neked, gyermekem,
Hogy akkor ott voltál velem,
És a borzalom óráiban
Fogtad a két kezem.